P. Buzogány Árpád versei

  

gyöngykoccanás

 

mennyi marad majd belőled

mi lesz mi a lelkembe éghet

hogy pár napig te adtál legszebb

szavaimnak menedéket?

 

kútmélybarna szemeid játékát

most még magam előtt látom

gyöngykoccanás szavaid

visszhanggá már nem kiáltom

 

és ha majd ital pendíti

lelkem vagy könnyű kis kurva

méla nézése vagy kedvenccé

vált dallamok pár nap múlva

 

hiányod lehet legtöbb

mi maradhat utánad –

legyen mit verssé tenni, ha majd

orvul a múzsa hátba támad

   

 

Álomba s versbe költöztél

 

Verset ha írok, nem te leszel hőse –

vannak még mások, vagy akár én legyek,

nem kell mellém most egyetlenegy nő se,

zajból elég, ha csak az óra ketyeg,

 

mert szép a csendben levelek hullása,

jobb, mint amikor még rólad álmodtam,

s nyomott sok szavad, akár egy-egy mázsa

lett volna rajtam, mocsárban tapodtam,

 

s mégse lett ösvény sehol lábam nyomán,

utat se láttam – kerestem ostobán,

nem vettem észre, hozzám már nincs közöd,

ezért a versben a rím majd másról szól,

levelek alatt valahol ott alszol,

mert meghal mind, ki álmokba költözött.

 

 

Az idő kereke alatt

 

A völgyben, hol a melegség

lakna, a visszhang elveszett.

Köd alatt nyögnek fák, nyirkos

földet érint a két kezed,

 

madárhangok, víg reggelek

rohadnak levelek alatt,

a falánk időnek én sem

vagyok több, csupán jó falat.

 

 

Elisabeth Bérczy Bernström

DIOTÍMA LEVELEI HÖLDERLINHEZ

               

’Wem sonst als Dir.’ / ’Kinek, ha nem Neked.’

Hölderlin kézzel írott ajánlása a Hüperión Második könyvében;

Susette Gontard/ Diotíma példánya, 1799

 

Egyszer, mi rég! az összemosolygás nyelve is a német lett, köztem és leendő uram között. Ezen ismerkedtünk össze, és ki is tartottunk mellette, egy időre. A mind kettőnknek idegen nyelv nemes versengéssel is járt.

 

Ő a német klasszikusokhoz, a költőkhöz tért be. Többször, mint korábban! Vallotta. Míg én inkább a századközép német regényeibe kaptam bele, szókincsemet gyarapítandó.

De ha túlcsordult valamelyikünk irodalmi élménye, akkor mégis az övé.

 

Idáig hallom, ahogy Hölderlintől olvas fel, úgy 1964 őszén Oslóban, a diákszobában. Majd idézi a nagy német költő szerencsés, és szerencsétlen életét. Nem is a születésével kezdve, 1770-ben, valamely kis fészekben a Neckar folyó mentén, hanem mindjárt azzal a szerelmi történettel, Frankfurtban!

 

Bentlakásos házitanítói állásban volt ott a Költő, egy gazdag bankárcsaládnál, majd két éven át, 1796 január elejétől 1798 szeptember 24 vagy 25-ig.

Mikor is hirtelen távozott. A ház ura, Monsieur Gontard kérdőre vonta ugyanis. (Féltékenységből vajh?)

Ő megaláztatásként élte meg. Csak sarkon fordult és ment. Egy távolabbi városkában, Homburg-ban talált fedelet magának.  

 

Óh, volt alapja Gontard úr féltékenységének! A ház úrnője, Susette Gontard és Hölderlin indázó virágok gyanánt hajoltak egymáshoz.  

 

De még a szétszakajtás után sem mondtak le érzelmeikről.

Bár találkozni ritkán találkozhattak; leveleken keresztül élték tovább a magas hőfokú szerelmet.

 

Vagy két év hosszan folyt ez a fel-nem-adás. Aztán mégis csak: a válás...  

Hölderlin számára ez a pont, a válás lett igazán a hányatott élet kezdete, álláskereséssel, utakkal, nélkülözéssel.

A tragédia mégis csak később, Susette váratlan halálával tetőz; a testet öltött Diotíma 1802-ben meghal, életének harminckettedik nyarán.

Erre, – igen, erre borulhatott el, mert elborult! a költőgéniusz elméje! És őrületben él le még, úgy negyven évet.   

 

A megrázó történetet követően, nem egyszer észleltem, hogy Susette/Diotíma képe leng a Kampuszon, választottam diákszállásán.  

Diotíma, aki él, ki oly okos, miként szép is! Hová, ha nem az Olümposzra termett? (S egy menekült diák képzet-világába!)

 

És ő, Diotíma, nem egy azon csillag porából lenne gyúrva, amelyikből én is itt?! – ezen csillagnak, a Földnek porából?!– kérdeztem végül, női lázadással.

Mertem! Óh, akkor már jegyben jártunk; én 21 év fiatalon. De mintha, ki, az űrbe hajítottam volna kérdésemet... Éreztem: a szentségtöréshez vagyok közel.

 

Azért is talán, mert reánk is a búcsúvétel várt, nem is oly sokára! 1965 januárjával hatszáz kilométer készült közénk állani. Míg én Oslo, – Ő Bergen-nek városában, oda Norvégiában.

Két évnyi ki nem érdemelt büntetés, a Sorstól.

 

Ma, mindenen túl, ülök kerekes székemben, és olvasom a leveleket, amelyeket Susette Gontard/ Diotíma írt az őt piedesztálra állító költőhöz. Die Briefe der Diotima an Hölderlin, Insel-Verlag, Wiesbaden, 1954.

 

Mégis csak, egy földi asszony levelei a német líra nagy géniuszához! Ezt gyorsan konstatálom. De a tényt is, hogy néhány, nagyon is könnyen megszámolható levélről van szó.

 

A kötethez csatolva még pár levél-fogalmazás Hölderlintől. A költőtől amúgy nem maradt fenn Diotímához levél! (Valaki elsinkófálta! – fogalmazok tréfásan.)

 

Majd átfut rajtam, hogy az én leveleimből – leveleinkből! – ketté szakítottságunk két évéből, nem egy máglya készült! és pedig Oslóban, a Bygdőy félsziget egy erdőtisztásán, 1966 késő, hűvös őszén.

Volt minél melegedni, az újdonsült házasoknak! S kivárni, azt a még egy hónapot, távol egymástól!

 

Mintha vigaszul szolgálna, hogy Diotíma fennmaradt levelei itt vannak a könyvben. A könyv pedig rossz kezeimben, gémberedett ujjaim között.

Ellenőrzöm: íródtak 1798 október elejétől, 1800 május elejéig.

A szavak benn sorstól, szenvedéstől terhelve, oly súlyosak, hogy a szív már nem is, az elme éppen csak hogy elbírja őket.

Olvasd:

... Könny... Fájdalom... Gyöngédség... Szenvedély....Vágy... Múlt... Jelen... Jövő... Remény... és sokszor a szó: Szerelem...

 

A megszólítás is, halld, mily mindennapi! Ím:

... Jóm!... Szívem!... Drága!... Legdrágább!... Szerelmem!...  Szeretett Lélek!... Te kedves!

 

Vagy sorkezdésnek pusztán ez:

Gondold csak!...

Aztán zárni, sohasem névvel! esetleg csak így : ... mindig megtalálsz...Vagy:

Ezer édes név! és szó!...

 

Igen: Diotíma, az okos, a szép!...

 

Azt követőn, hogy Hölderlin kiűzetett a Paradicsomból, minden hónap első csütörtökén volt köztük a ”levél-váltás”: személyesen lett át véve s átadva a  szív fölött őrzött boríték.

S odafenn, Susette ablakában, a frankfurti házban: egy fehér kendő...  

– eleinte miként a lehet, majd mint a tiltó-jel.

 

S ha tiltó volt a jel, akkor aznap: semmiképp.  Másnap kellett jönnie! Mikor Homburgtól a frankfurti házig három óra gyaloglást számíthatni. S ugyanannyit vissza.

 

Jóságos Ég! Mert Hölderlin nem csak havonta járta meg az utat. Indult ő sok hajnal hasadtán! Hátha véletlenül is megpillanthatja imádottját.

 

S ő, Susette? A hónap első csütörtökére virradóan, tudott-e tágítani az ablaktól, a várakozás izgalmában? Estétől másnap reggelig: a szívdobogás.

De élete azért mégis rendezett kellett, hogy legyen! Hiszen ott voltak a gyermekei, kikről nagy ívűen be is számol.

A tizenéves Henry-ről, első szülöttéről, ki nem is mellesleg, Hölderlin megkülönböztetett tanítványa volt. És a leánykák: Henriette, Johanna Helene, és a legkisebb: Amalie!

S ott volt a nagy ház, a személyzet...

 

A magány akkor a legédesebb, mikor zavartalanul, a fájdalomban élhet a szerelem. S mégis, jót tesz a társaság. Jót hoz a mulatság is. Mert általuk még inkább lángra kap a vágy, a magány után.

 

A napok telnek, s ő folyvást Reá, a kedvesre gondol, gyermekein keresztül is. Át meg átkutatja, már hogy szemével, szerelme volt szobáját, a pulpitust pásztázva, melynél írt. Leveleit olvassa újra – merthát még megvoltak, mielőtt egy valaki el nem tüntette!

 

És Hüperiónt bújja, melynek első könyvében, már 1795-től, ismeretlenül is, az ő, Diotíma alakja van szoborba öntve...

 

Majd 1799 tavaszán szívéhez szoríthatja a második könyvet is, elől az Ő keze írásával: Kinek, ha nem Neked!

 

S a Hüperión nem is regény -- Susette-nek: költemény!

 

Zene után vágyik. Vajh, szívét nyugtatni?

Fákat ültetne! Gazdálkodna, a család újonnan szerzett kis kertjében, a Main folyónál... 

 

Az utolsó, Diotémától fennmaradt írás, (mégis csak a búcsúlevél? –

de hát még egyszer, azért is találkoznak!), 1800 május 1 vagy 7-én kelt, Frankfurtban. Egy szerdai nap, a hónap első csütörtökje előtt!

 

Itt alant, pusztán a két kezdő sor Diotíma szerdai leveléből, majd azt követve teljes egészében a folytatás, mely csütörtök reggel vettetettpapírra.  

Saját, szerény fordításomban pedig.

(Olyan, mintha egy-két helyt, óh, az eredetiben is! hibádznának a szavak.)

 

Jönni fogsz-e holnap? Én drágám! Hiszem, és mégsem bízhatom rá magam, mert vágyam elpusztítana, ha téged nem láthatnálak többé.

................................................................................

 

Csütörtök reggel

Most fogsz jönni!? – – Az egész tájék néma és üres, ha te nem vagy! és én telis-teli aggódalommal.

Hogyan is tudom a feléd hullámzó erős érzéseket újra bensőmbe zárni és ottan őrzeni? - ha nem jönnél!

És ha jönnél! akkor is oly nehéz az egyensúly -- nem túlságosan mutatni az élőt.

 

Ígérd azt, hogy nem fogsz jönni többet, hogy aztán csak úgy, nyugodtan elmenjél innen!

Mert ha én ezt nem így tudom, akkor a legnagyobb izgalom és nyugtalanság fog el – egészen reggelig.

Meg ne törjél – – – – végül mégis – mégiscsak kénytelenek leszünk – – (válni?) –

 

De mégis: hadd, engedd,

hogy utunkat bizalommal járjuk, és érezhessük a boldogságot, bár fájdalmunkban.

 

és igen, kívánva kívánjuk, hogy az a valami – (a Csoda) – – még sokáig velünk maradjon. Mert mi általa érezünk fennkölten – és erőst – – – – Ég veled! Ég veled!  Áldás – – –

áldás kisérjen téged – – –

 

Svedala, Svédország, 2018, február hava

 

Lektorálva 2023 áprilisában: Bérczy József

 

 

 

 

 

Pannonföldi peregrinus

 

 

Útnak indul a peregrinus… Idegen föld, messzi tájak hívogatják: tudásvágy, kíváncsiság hajtja, hogy azután, idő múltával, kincsekkel térhessen haza. Ládájában fóliánsok, emlékkönyvek, fejében nagy hírű egyetemek professzorainak tanításai – s szívében a vágy, hogy mindezeket hazahozza, megoszthassa az itthon maradottakkal. Sokan voltak a tudásra éhes, a világra kíváncsi peregrinusok: megőrizték a nevüket az alma materek annalesei, számontartotta és visszavárta őket a közösség, amelyből kiszakadtak, s ahová visszatérni kötelességüknek érezték. Volt, aki megírta, volt, aki csak elmesélte világjárásának krónikáját, de népük, nemzetük javát biztosan szolgálta, amivel hazatértek.

Útnak indul a pannonföldi peregrinus is… Táskájában alma, zsemle, fejében kíváncsiság, szívében erős vágy, hogy megismerje és lejegyezze szűkebb-tágabb hazájának látható és láthatatlan szépségeit.

Utazásai kezdetben csak egy-egy napig tartanak, a színhelyek a pannonföldi kisvárosok, amelyek annyira egyformák, s mégis annyira különböznek. Történelmük az ezeréves magyar sors, tájaik a Kárpát-medence dimbes-dombos (olykor talán hegyes-völgyes) vidékei, lakóik szorgalmas, a szűkebb pátriájukért közösen munkálkodó emberek. A peregrinus beszélget a lokálpatrióta könyvtárossal, a vendégszerető presszós kisasszonnyal és a Tiszában hancúrozó gyerekekkel, gyönyörködik a virágzó bodzafában, és fejet hajt a sortűzre emlékező kockakövek előtt. Azt látja, ami egy nap alatt meglátható, de éles szemét a látszólag apróságokon is ottfelejti: „János vitéz” sírja ugyanolyan fontos a számára, mint a hajdanvolt és sokak által megsiratott, de soha el nem felejtett kisvasút emléktáblája. S az olvasó előtt kibontakozik egy világ: Váctól Esztergomig, a honfoglalástól a XXI. századig vezet minket a peregrinus a magyarság múltjának és jelenének (s talán a jövőjének) az útjain.

Egy-egy napra egyedül utazik a pannonföldi peregrinus, de a nagyobb felfedezésekhez már társul választja Violát is. Együtt járják a Zemplén vadregényes tájait, csodálják a Balaton megunhatatlan szépségeit, s a középkori templomokban hozzájuk szól az Úr. Parkok és folyók, kilátók és kastélyok, fogadók és fürdők – és a rácsodálkozás a pillanat kínálta boldogságra: az ablakon bepillantó ló, az érseki segítség a „beszorulónak”, a záróra után kínált halászlé a kedves vendégnek mind azt bizonyítja: a peregrinus nem útikönyvet ír, hanem vallomást a hétköznapokban megbújó, de örökké való harmóniáról.

De ezzel még nincs vége a krónikának, hiszen ha hazánk nem is „széles e világ”, de minden bizonnyal a „Közép”-nek mondott Európa is, az az Európa, amelyet magáénak érez a magyar utazó, ahol otthon van, mert a szellem, az európai szellem (szerencsére) nem változik még a XXI. században sem. Erről konganak a bázeli harangok, regélnek róla a Tátra bércei, ezt csobogják a velencei lagúnák, és ezt zúgja a szél a Madarasi-Hargita felett. Ezért keresi fel őket a peregrinus, aki épp ezért nem is érzi magát idegennek sem „Európa legszebb szalonjában”, sem Hrabal kocsmájában vagy a Limmat partján.

Útnak indult a pannonföldi peregrinus, mint hajdan elődei is: hajtotta a kíváncsiság s a vágy, hogy amit látott, megoszthassa az itthon maradókkal. Megnézte, meglátta és leírta, kötetbe gyűjtötte a maga – és remélhetőleg az olvasók – kedvére.

Fedjük fel hát a kilétét! Lukáts János, a modern kori peregrinus szerint „utazni csodálatos dolog”. Higgyük el neki, hiszen könyve minden sora igazolja állítását csakúgy, mint „emlékkönyve” útra hívogató címlapja.

Lukáts János sorait olvasva, útjait képzeletben (s talán a valóságosan is) végigjárva úgy érezhetjük: kitüntetett sors az emberé, hiszen itt ülhet, itt élhet „Tájak tenyerén” – Isten tenyerén.

Szabó Pap Edit

 

 

Kiegészítő információk