Szutrély Péter: Kedves Búvópatak!

Nincs semmiféle jogom „beleszólni” semmibe, ilyesmi nem is vezérel. Nem érzem magam „illetékesnek” a lap dolgaiban, életében, tetteiben, még akkor sem, ha beképzelem magamnak, hogy kb. jó 15 éve „háziszerzője” vagyok. Ezért hálás köszönet! Ahogy akkoriban az éteren keresztül egymásra találtunk, az önmagáért beszél. Ma is ez a lényeg.

Válság van. Hiszen ha csak a „Búvópatak” - nál lenne! Lazán kihevernénk. Ámde válság van mindenütt. Az egész általunk, máig élő generáció által valamire tartott világban. Lehet, hogy 100 év múlva ez a mi, mai válságunk mosolyt fakasztó lesz, bár az elmúlt jó 300 év világválságai bennünk sohasem váltottak ki mosolyokat.

Válság van. A szellem válsága. Biztosan. De mi a csuda is a szellem?

Az a világ, melyet azután alkalmazott az „ember”, miután felegyenesedett. Szellem volt már az is, hogy árnyékokkal játszott a barlang falán. Ámde csak azután, hogy nem volt már se éhes, se szomjas, és a nőt is megismerte. Ekkor jött a szellem.

Más volna ez ma? Egyáltalán nem. Legfeljebb a szomjúság, az éhség normatívái változtak. A szomjúságot ma borászok (somelier) oltogatják, illetve magyarázzák, az éhséget 77 csillagos szakácsok (varázskotyvasztók) habarják, és a nőt, hát... Nem kell hozzá sok idő, és nem tud az ember e fogalommal mit kezdeni.

Válság van. A szellem válsága. Azé a szellemé, amiről azt hittük, hogy a művelt ember része. Nem az. Ezért van válság, mely fordítható elágazással, ketté válással, egyik – másik, vagyis 1 – 0 képlettel. A kifejezés értelmetlen, minimalista, leegyszerűsítő, s mint ilyen (mint modern és követendő) primitiv.

Nem válság van. Nem válaszút, erre vagy arra. A kérdés az, hogy legyen, vagy ne, mert felesleges? (Hamlet sem ismerte a válság fogalmát.) A lét vagy nemlét kérdése nem válság. Élet. Egyszerűen. Így. Ha pedig nemlét, akkor annyi, vagyis halál, vagyis semmi, vagyis por, temető, ex és hopp.

A szellemnél sincs ez másképp. Elérkeztünk arra a pontra, amikor az a véglény, aki magát embernek nevezte, lecsatolja magáról azt a néhány – szerény – megkülönböztető jelet, ami esetleg erre feljogosította. Mi több, még ennél is mélyebbre csúszik, hiszen környezete alapvetéseit is képtelen felfogni. Elfelejti, hogy a tűz (energia) nem magától értetődő valami, hogy nem vész el, de nagyon átalakul, s elilllan kezei közül. Elfelejti, hogy az osztódáson túl van egy „ügyesebb” szaporodási forma, amihez viszont két nem kell. Elfelejti, hogy ezt a kicsiny golyóbist, a Földet zömmel a víz uralja, olyannyira, hogy önmaga, mint ember is döntő részben vízből áll. (Az agya is.)

Elég ebből!

Inkább gondolkodjunk azon, ha már a víznél tartunk, hogy mi is az, hogy BÚVÓPATAK?

Az egy víz. Valahonnan valahova folyik, törekszik, mint a vizek általában. Hosszú évek óta ez a mottó: „Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a követ kivájja, nincs különb nála.” (Lao - ce)

Elképzelem, ahogy átcsörgedez egy kis ér valami barlangnyíláson, csobog-bugyog, frecskendezik, vidám, friss és hűvös. Elképzelem, hogy mennyire tiszta! (Egyszer voltam igazán, nagyon szomjas: a Plitvicai tavaknál kóborolva. Ennyi csodálatosan üde vizet eladdig sosem láttam.) Míly szoros a barlang, míly sötétek ásítoznak odabenn! De egy vidáman csobbanó vizecskét, ha már arra megy, ha már mennie kell, ez mitsem zavarja. Tudja, hogy valamikor valahol kiér valahová, ahol majd rásüt a nap, ahol halak csobbannak benne, de azt is tudja, hogy valamikor áradó folyammá lesz, meg sós tengerré, melynek partján buta emberek üldögélnek.

Mindez nem zavarja, mert ő víz, ő élet és út, ő az, ami ezt a kis golyóbist uralja.

Mi ne társuljunk hozzá? Van ok, mely ennek ellentmond? Volt valaha is? Voltak nehéz, mi több élhetetlen idők. Vannak ma is. Ám biztos, hogy ki kell száradni? Biztos, hogy elérkezett a sivatag, ahol már a víznek nincs tovább?

Ha elérkezett, akkor udvariasan átadjuk a helyünket a kaktusznak.

De még ekkor is! Gondoljunk a welwetshia mirabilis valóban felfoghatalan növényére! Képes ezer évet a sivatagban eltölteni! Bensője egy egész búvópatakvilág! Rendben. Térjünk vissza a saját hétköznapunk futóhomokjára.

Valóban itt az idő felhagyni mindennel, amit generációnk valamilyen alakban szépnek érzett? Itt az idő a kapitulációra a szellemtelenség, lélektelenség, lélekgyilkolás, kiüresedés, elszáradás homokviharai előtt? Nem vagyunk mi búvópatak? Welwetschia mirabilis??

Csobogjunk tovább! Valahogyan. Vékonyan, alig loccsanva, szinte észrevétlenül. De friss cseppekkel.

 

* * *

 

Ám elég volt a költészetből, a filozófiából, mert éget a kérdés, hogy most akkor mi legyen? Nem tehetek egyebet, mint kérdezek, mert aggódom. Kérdezem tehát:

Nincs valahol néhány fiatal, akinek esetleg rezonál még ez a mi világunk? Akiben megmozdulgat az érdeklődése facebookon túl arra, hogy értékkel játsszon fiatal szíve? Csak 3 - 4 ilyen kellene! Ha az én fiatalságomra gondolok, nagyon boldogan eveztem volna hasonló vizeken, nagyon bodogan slalomoztam volna búvópatakokon.

Hobby, szórakozás, érdekes elfoglaltság? Szívesen az ő eszközeikkel, vagyis „app”-okkal, „online”-ilag, és így tovább addig, amíg ők igényeiket meg nem látják benne.

Búvunk. Ügyesek vagyunk. Rejtőzünk, majd előjövünk. Izgulunk. Szorulunk. Kiváltódunk. Megtaláljuk és megtaláltatunk. Selfizünk most, s selfizünk állandóan, amikor merülünk, s amikor felbukkanunk. Csobbanva is. Elküldjük x-nek, meg z-nek, akinek – reméljük – elakad a szava, legalább is addig, hogy „vauuu”, „sszzuperjó”, esetleg „király”.

Ez a mi pályánk! Csak rá kell állni! Mert búvópatak vagyunk, amely átcsobog lazán a legsötétebb barlagnyílásokon is. Mely nem rándul vissza a mély torkok rémes mélységétől sem.

Van, aki így látja?

Ha van még néhány, búvó H2O – szerű, akkor jelezze! Mert ebből a molekulából csak akkor lesz patak, ha több van.

Jelezze. Akkor is, ha eddig nem így érezte. Jelezze, ha úgy gondolta, ő csak egy pici dühkitörés a nagy vízkeréken, jelezze, ha egyáltalán egy cseppnek is érezte magát valaha. Néhány száz csepp azonban kell ahhoz, hogy csurranás lehessünk.

Amikor megnézzük a „szerzőink” rovatot, komoly névsor áll előttünk. Igen, Érezzék magukat legalább „szerzőink” egy-egy cseppnek! Megéri. Azok tehát, akik eddig is azonosultak mindezzel, most kérdeztetnek:

Lesz tovább?

Ha igen, cseppnyiségük mértékében várjuk a csatlakozást!

Ha nem, hát legyen úgy, s legyen, ahogy lennie kell. A víz lágy, a sivatag végtelen. Vagyis annak tűnik.

 

 Üdvözlettel:

Szutrély Péter

 

 

 

 

 

 

 

 

Kiegészítő információk