Sándor János köszöntője

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Akár egy halom hasított fa

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.”

- írta 1933-ban József Attila, de írhatta volna 2002 tavaszán is, amikor egy ország gerince roppant meg. Hogyan tovább? Tanácstalanul, magányukba zárkózva töprengtek milliónyian. De voltak, akik tettek is. Éltek Hegyi Béla szavával: „Ha sziget vagy, / magányos, / tűzd ki a lobogót: / Ide szigetek! / - szigetcsoport leszel.”

Csernák Árpád, Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjas színész, író kitűzte a lobogót. Megalapította a Búvópatakot , és társaival: dr. Farkas Judit jogásszal, Gera Katalin szobrászművésszel, Csernák Bálinttal, Csernák Mátéval és Gerencsér Zsolttal elkezdte a munkát, elősegítve ezzel a keresztény-polgári értékrend megőrzését, terjedését és a hazaszeretet lángjának ébrentartását. Az Úr 2002-dik esztendejének augusztus 16-áját írtuk.

Tizenhat év telt el azóta, és a Búvópatak véleményformáló példakép lett, mert arra vállalkozott, hogy – mint azt dr.Farkas Judit főmunkatárs megfogalmazta – „a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket és a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.”

Hit és bátorság kellett ahhoz, hogy 2002-ben, reményt vesztett, vert helyzetben valaki ilyen célkitűzéssel kulturális és társadalmi havilapot alapítson. Csernák Árpádban mindkettő megvolt, mert mint vallotta: „Nem szabad, hogy kihunyjon a fény tekintetünkben, hogy tompán, unalmasan lüktessen a szívünk, nem válhatunk a »szürkék hegedősévé«. Érdekből semmit, félelemből semmit. Csak tűzből.”

Ám a jó pap nem játszik Jézust. Szolgálni akarja. Lao Ce mondta:”A bölcs aki az emberek előtt akar járni, mögéjük áll.” Ezt tette Csernák Árpád is, amikor a tanácstalanok, reményt vesztettek mögé állt. Tehetséges alkotógárdát gyűjtött maga köré és útjára bocsájtotta ezt a polgári, kulturális és társadalmi havilapot. A Búvópatak ereje nyitottságában van, és abban, hogy nem „kiabál”, nem „haragszik”, nem „átkozódik”, mert szerkesztői tudják, hogy a lárma semmit sem jelent, csak az erő hiányát. Épp ezért „csak” példát mutattak és mutatnak egy elszürkült, idolok nélküli világban. Példát mutatnak és a magyarság legjobb hagyományait őrzik és ápolják, mert, - mint Bartha Miklós írta - : „A magyar történelmi nép. Nekünk csládfánk van. Nemeslevelünk be van vezetve Európa főkönyvébe. Vérünk ott piroslik a török és a német homlokán. Nekünk a hagyomány életerő. Ha bántanak jogforrás. Ha megtámadnak pajzs.”

Ma az egész világ tudja és vallja, hogy a sajtó hatalom. A Búvópatak szerkesztői és szerzői tudják és vallják, hogy felelősség is. Tudják és vallják, hogy a MI többet jelent, mint az ÉN. „Nem önmagadé vagy, hanem a közösségé” – írta Kölcsey. És tudják: magyarnak lenni édes keserűség. Ezért tisztelik múltunkat. Nem átkozzák ki sámánjainkat, nem tagadják meg Mária országát, és nem nevezik svájci sapkának a Szent Koronát. Nem vagdalkoznak, nem játszanak kirekesztősdit, mert meggyőződésüknek tartoznak annyival, hogy higgadtan védik. Nem szállnak be a napi politikai iszapbirkózásba; a példa, a szó, az irodalom erejével formálják és ajándékozzák meg az embert.

Tizenhat év alatt a Búvópatak az egyik legjelentősebb magyar folyóirattá vált. Köszönhetően a legkitűnőbb alkotókból válogatott szerzői törzsgárdának, az esztétikailag hibátlan megjelenésnek, az egyes számok egységes kompozíciójának, és önzetlen támogatóiknak.

Az én Istenem éltesse a 16 éves Búvópatakot, szerkesztőit, alkotóit, életben tartó olvasóit és a napokban szépkorúvá vált főszerkesztőjét: Csernák Árpádot.

Árpád 75 éves lett. Több mint félszáz éve ismerjük egymást. Engedjék meg, hogy most személyes hangon, emlékeimre támaszkodva köszöntsem őt, a színészt, az írót, a főszerkesztőt, a Búvópatak spiritus rectorát, éltető erejű vezérlő szellemét.

Az életnek nem célja, hanem értelme van” – írta Hamvas Béla. Árpád az élet értelmét kutatta, s így mindig meglelte célját is. Szobám falán lóg Árpád egyik premier ajándéka, egy ikon másolata. Szent György a sárkánnyal. Hátlapján egy „Csernák fragment”: Árpád négy részre vágott arcképe. Erről ismét egy Hamvas idézet jut eszembe: „Csak az én hal meg. Aki én-jével él, halálával él.” Ez a darabokra tört arckép árulkodik színészi alkotómódszeréről. Minden alakításához megsemmísítette, darabokra törte önmagát, megszűnt mint „én”, hogy „ők”-ké válhasson. Így születtek kitűnő alakításai: Shakespeare V. Henrikje, Witkiewitz Anya című darabjában Leon, a fiú, az Adáshiba Imrus-a, a Marat halála öltönyös bürokratája és még számtalan remekbe formált színpadi jelleme. Ehhez azonban alázat kellett. A színpadi alázat nem megalkuvás, nem önbecsmérlés, hanem a cselekvés alapelve. Az emberszeretetnek az a legmagasabb foka, amely már maga az önzetlenség. Ő ennek birtokában van. Hitt abban, hogy nem céltalan az önlemondás, mert az önlemondás teszi a dolgokat társadalmivá.

Csernák Árpád minden hősét, mint önmagát szemléli és sorsukat megszenvedi. Lét és nemlét, tézis és antitézis, valóság és álom színes szálaiból szövi történetei szövetét. Feszes, végletekig letisztult mondatai józanságra intenek, önvizsgálatra késztetnek.

Csernák Árpád minden tettea közösségi emberről tanúskodik. Ha nem ijednék meg a szótól, azt mondanám: „közszolga” ő, aki nem vonul elefántcsont-toronyba, köztünk él és az a dolga, hogy reményt adjon nekünk. Tegnap értünk játszott, és értünk ír ma, mert vallja, amit Saint Exupery így fogalmazott: „Embernek lenni pontosan annyit jelent, mint felelősnek lenni. Érezni, hogy a kővel, amelyet elhelyez, a világot építi tovább.”

Áldjon meg az Isten, Árpád! S mivel II. János Pál arra tanított: „Ne szabjunk határt az isteni gondviselésnek”, csak azt kívánom, hogy még sokáig rakosgasd köveidet a jövő falába, írj, szerkessz lapot családod, barátaid, olvasóid épülésére és örömére.

 

Elhangzott: 2018. augusztus 29-dikén, Kaposváron, a Búvópatak-esten.

 

 

 

Share

Kiegészítő információk