Kárpáti Kamil: A fényhez

 

Csapdában sínylődő Fény, te,
ó, szökellj elő a mélyből!
Szakadj ki már a sanyarú
kövek gonosz rejtekéből.
Estté nőnek ott az árnyak,
homállyá hül az aranyad,
világítottál, mint rózsák,
repülj elő, mint madarak.

Hűvös szárnyát teríti rám,
szökell elém régi emlék,
mintha kertünk almáiból
gyermekkézzel újra vennék,
az égnél mélyebb ég tör át,
a csillagok úgy fénylenek!
Madár repül fel tétován
s lebegve áll fejem felett.

De volt már valami ebben
az édes örömben fanyar,
csípő füst fedte a fényt, mint
ősszel, ha meggyúl az avar.
Valahogy mögém kerültem,
akár a fenyő, feketén,
akár a barlang, kincs helyett
őrrel ásító rejtekén.

Szél ingatott fonnyadt kórót,
fenyőkre szúrta fellegét,
álmaim, mint píros holdak
görögtek már a földre szét,
borzolódott már az éjjel
és villogott a félelem,
s verdesett a vállaimon,
mint lámpafény fent késeken.

Valahogy mögém kerültem,
mint rácsok közt az éjszaka.
S lecsukló fejjel, minta gyermek,
ki nem találhat már haza.
Állt a világ s a csillagok
suhanása hallhatóvá
lassúdott künn az őr körül,
s jött egy tündér, s hamu hullt rá.

Jött egy tündér s de szeretett!
Közelített s ide nem ért.
S jött egy másik szamócával.
ő se volt, csak kísértő kép.
Nyúltam utánuk s száradott,
görcsös faággá vált karom,
ahova léptek: tó terült –
víllódzó ágam lógatom

föléjük, s beszél a víz,
örvényét ringatja, bontja,
arcnélküli kedvesem hull,
magányom fekete kontya.
Beszél a víz, s bennem is
százágú patakok riadt
lihegő futással mentik
fény-nem-látta álmaikat.

Ekkor már minden menekül.
Mínt havasok közt a falvak
lábrakaptak s futottak, míg
a hómezőn mind meghaltak.
Mire kibukott a hajnal,
a hágón, ott már csodaszép
rózsaszín szőnyegen látta
a holtak szétvert seregét.

Menekülés és pusztulás.
Roppan, süpped a hó. Lelkem
egy percre botjára dől, mint
öreganyó az ősz kerten.
Süpped a hó és hol az út?
Tündérek lábnyoma hol van?
Utánuk-nyúlt kezem faág.
Megkövült árnyam a hóban.

Csapdába sínylődő Fény, te,
ó, szökellj elő a mélyből!
Szakadj ki már a sanyarú
kövek gonosz rejtekéből!
Mind betelt a rossz jövőből,
amit csak vállam hordhatott,
csapdádból, ó, törj elő már!
Süsd be a horgas holnapot.

Share

Kiegészítő információk