Radnóti Miklós: Második Ecloga

 

Repülő

 

Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,

méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,

a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,

míg végül új rajunk feltűnt a láthatáron.

Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,

de visszajöttem nézd! és holnap újra retteg

s pincékbe bú előlem a gyáva Európa...

no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?

 

 

Költő

 

Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska

miákol ás az eb vonít s a kis halacska

ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,

akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én,

mikor a robbanó és beomló házsorok

között a véreres hold fénye támolyog

és feltüremlenek mind, rémülten a terek,

a lélegzet megáll, az ég is émelyeg

s a gépek egyre jönnek, eltűnnek s újra mint

a hörgő őrület lecsapnak újra mind!

Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,

ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,

mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska

miákol és az eb vonít s a kis halacska –

s a többi... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod

a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;

ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.

Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?

 

 

Repülő

 

Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom

s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.

Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,

a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.

Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn újra szállni vágyom,

nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.

S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,

igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten...

De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,

emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,

ég és föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg...

Írsz rólam?

 

 

Költő

 

Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.



1941. április 27.

Kiegészítő információk