Levelek, vélemények

Sz. Tóth Gyula

2018. augusztus 13.


 

Kedves Árpád,

sértetlenül megkaptam a Búvópatak augusztusi két tiszteletpéldányát, gyönyörű, elragadó, az elmélyedés ezután jön. Ez ötlött fel bennem:

 

„ez a sok szépség mind mire való?”

 

Adódik egy helyi egyszerű válasz, kis történet, elmesélem. Megmutattam a lapot 80 éves szomszédasszonyunknak, 30 éve ismerem, 8 általánosa van, régóta egyedül él. Kertje igen szép, szorgalmasan gondozza, télen a hajnali hólapátolásban mindig megelőzött, kivéve az utóbbi évet. Tudja, hogy írok, a noteszkönyvet meg szoktam neki mutatni, ránézve értékeli. Max. a Nők Lapját olvassa, Blikk, meg ilyenek, a Magyar Időket naponta átadjuk neki, érdekli, a sokéves Népszabadsági időszak után, ráhangolódott.

Átvittem a lapot, csöndes áhítattal megforgatta, sokáig nézegette, elől, hátul, kicsit belepörgetett, maga elé tette, hát, ez gyönyörű, mondta. Hogy tudnak ilyet csinálni? – tűnődött. És maga ilyenbe ír? Láttam, ettől fogva nagyot emelkedett az ázsióm: mert, ki a híres? Hát, a színes bulvárlapok „hősei”. De hogy még azoknál is van szebb újság, és a szomszédja benne szerepel, ott a neve…

Árpád, itt a válasz a fenti kérdésre. Az egyik, és nem kevés.

További „ilyen” munkákat, nagy köszönettel és barátsággal,

Gyula

Sz. Tóth Gyula

2018. március 31.


 

 

Utózenge az Olajfában lakozó kötet nyomán

 

2017. augusztus 9-én ezt jegyeztem fel 12. Tanári noteszkönyvemben: „Csernák Árpádnak mégis sikerült számomra tiszteletpéldányt eljuttatnia a csodálatos könyvből: Olajfában lakozó, Ország László fotóival bensőséges, díszítő összhangban. Lassú, ízlelő lapozás: amikor a kép és a szó egybecsendül, meg a fény és a hang… mondhatjuk: „Templom a természet”, hiszünk, és hittünk is Baudelaire-nek, ezek a Kapcsolatok (Szabó Lőrinc), vagy Tornai Józseffel Megfelelések. Mindegy. Ami átjön a lapokon: szép/művészet igaz hittel, művészetek ölelkezése, természet és ember egysége, harmónia. A fotók árnyalt többszínűsége, mélységei: domborművek, plasztikák, ornamentika, formák, faragás, freskó, szövés. És a megkoronázása az egésznek a záró fénykép: a Drágakő, a nagyapa vállán pihegő Piroska.” És hálásan köszöntem.

A könyv az asztalomon maradt. Jó ránézni, album, felütheted, elmerenghetsz, kikapcsol. Nem egy szuszra való. Lapozgató. Lukáts Jánost is megfogta, tudom, beszéltünk róla. Ő érzékeny a szintézises alkotásokra, életre kelti a szobrokat a parkban, felfedezi a bokrok között megbúvó kisállatokat, együtt látja és érzi, ami a természetben szép. A műdarab engem sem eresztett el. Képfilozófia – verbális filozófia együtt. A képfilozófia magáért „beszél”. De hogyan lesz képi a verbális? Nyelviségével. Metaforáival, a szavak, a szöveg, a képire csiszolt verbalitás folyama mozgatja a lapokat, és viszi az olvasó-néző lendületét. Nem egy-egy szép kép a látvány, hanem ölelkező harmóniafolyam tárul fel, mint ahogy fák alkotják az erdőt, a csobogó patakkal együtt, benne az állatkák, és velük az ember, aki nem lesz egyedül, ha odatéved.

Ahogy a fotók színei költészetté vegyülnek, akként a szavak költészetté nemesülnek, a líra színei jelennek meg, csendes erővel. A kettő együtt nem három, hanem egységbe gyúrt műalkotás. Megvan a kapcsolatok, de erősebben már: megfelelések. Játék – meseszerű valóság – valós meseszerűség. Valós élmények és emlékek, ölelkező szimbólumokban. Olvassuk, látjuk, a víz csobogását halljuk, a látvány érzéki, és érthető, megfejthető. De jobb átélni, csendben, együtt a művel, a műben.

A művészet vonalán Chagall felé vehetjük az irányt, de számos elágazás vár ránk. A filozófia nyomán Nyíri Kristóf képfilozófiája tágítja a horizontot. Csernák Árpád olyan író, aki túllát a betűrengetegen. Túllép a szövegen. Látás- és kifejező módjában és stílusában sok minden elfér együtt. Ahogyan Rodin tartja: „A festészet, szobrászat, irodalom, zene sokkal közelebb áll egymáshoz, mint az emberek általában hiszik. Mindegyikük az emberi léleknek a természettel szemben érzett érzelmeit fejezi ki”. E könyvben nagyszerű a találkozás és szoros a „megfelelés” a művészi fotókkal. Általuk feltárul az észrevevés, az érzékenyen átfogó látás, a pillanat, a helyzet megragadása, az előhívás furfangos technikája, az életre keltés varázslata. Ez külön méltó elemzést érdemelne. Érdemben nem értek hozzá, ám csodálom.

 

Húsvétra, baráti szeretettel,

 

Sz. Tóth Gyula, Budapest, 2018. március 31.

 

 

Dr. Tusnády László

2018. március 18.


 

Kedves Árpád!

Nagyon kevés az, amit munkád, teljesítményed, szép küldetésed, életed áldott és áldásos gyümölcsei kapcsán elmondhatok. Te ezekkel tisztában vagy, és jogosan szisszenhetsz fel, hogy a megszólaló csak ennyit lát meg.

Tasso egyik hőse vigasztal, szerinte „a munka maga a legfőbb jutalom”. Ilyen indíttatással küldöm el Neked kettős ünneped (ünnepetek) kapcsán rövid írásomat, és előre is sok boldogságot kívánok Mindnyájatoknak. Természetesen áldott húsvéti ünnepeket is.

Ha úgy gondolod, hogy közlöd ezt az írásomat is, annak azért örülök, mert hiszek abban, hogy lesznek olyanok, akik még inkább rácsodálkoznak mindarra, amit létrehoztál. Még inkább kíváncsiak lesznek írásaidra, és egyre inkább megértik, hogy a „Búvópatak” egyedüli és rendkívüli értékeket őriz: igazi nemzeti kincs.

Mindnyájatokat szeretettel üdvözöllek:

Dr. Tusnády László

 

Tusnády László

Megérte

 

Színész, író és lapszerkesztő Csernák Árpád. Jogom van-e helyette azt mondani, hogy megérte? Nincs. Első látásra túl bizalmasnak látszik ez a cím. Én mégis ezt mondom, mert ezzel a reményemet fejezem ki. Mégpedig azt, hogy minden nehéz helyzet, a körülmények gyakori fondorlata, packázása ellenére megérte. Érdemes volt annyit küzdenie, annyi áldozatot hoznia.

Színészi küldetésének fő színtere Kaposvár. Hányszor és hányszor kellett azt éreznie, hogy a kor satujába akarják szorítani. Szürke házak, szürke festékkel „lefröccsentett” emberek előtt a színház lehet-e fáklyafény, isteni lobogás, ha oda is betör a meghasonlás?

Marad a Latinovits Zoltán-i sors, vagy valami más: a kereszthordozás – usque ad sanguinem (a vérontásig)?

Elidegenedett korunkban épp a legküldetésesebb emberek érzik azt, hogy társadalmunk közöny-, hitetlenség-szennyével bemázolt egéről esendő vakolatként mállik le a legszentebb szándék.

Pedig kell a színház, az a nagyszerű színpad, amelyen a színész papként mutatja be legtisztább áldozatát. Ezért tud az igazán nagy személyiség nemet mondani a rontás erőire. Ezért nem engedi meg, hogy a kiábrándultságnak, az életellenes erőknek, a leépülésnek cinkosa legyen, bábfigurája: szürke eszközembere. Ez nem lehet hivatása, de voltak, akik ezt várták Csernák Árpádtól. Így örvénylett körülötte a Semmi, de minden fizikai és lelki kín ellenére óriási szerencséje az az áldás, amely hitéből fakad. Látta, megélte a Semmit, mert korunk igazi, őszinte művésze, de az a Semmi nem belőle sarjadt. Tudta, hogy nagyon szűk, szinte egyenletesen gyorsuló sebességgel bezáruló folyosó vezet a jövőbe, de azzal is tisztában volt, hogy azt a nagy, végső bezáródást olyan tényezők idézik elő, amelyeket a magasabb minőséggel még mindig le lehet győzni.

Hódmezővásárhely és Kaposvár! Kétpólusú lét. Az egyik a boldogságsziget, a magánéletnek a lehető legszebb kiteljesedése – ünnepe, a másik a művészi megvalósulás. Utazások! Időben olykor hosszabbak, mint az áldásos családi együttlét boldog órái. Fáradtság! Karambol! Öröm és döbbenet. Bizony másképp is történhetett volna…

Másképp! Rosszabbul is, de hite szerint rá a legnemesebb célok miatt volt akkor szükség. Ő már akkor is tudta, hogy a kor fogaskerekei nem tudják felmorzsolni igaz egyéniségét, mert szabadnak született. Szabadság iránti szeretete hatja át irodalmi tevékenységét is, az íróét, a szerkesztőét egyaránt.

Ez az év kettős ünnepet hoz a számára: Máté fia április hatodikán lesz ötvenéves, és ő augusztus tizenkilencedikén tölti be hetvenötödik életévét. Mennyi izgalom, aggodalom, égbe repeső ima a családban és a családért, mennyi féltés és szeretet a „Búvópatak” körül!

„Megérte!” – mondom én töretlen hittel, és remélem, hogy ez a valóságban is így van. Negyven évvel ezelőtt látta meg a tengert. A nagy pillanat előtt, 1978. augusztus 23-án a következőket írta naplójába gyermekeiről: „Kész kis férfiak. És akárhogy is, ők hat-, tízéves korukban látják először a tengert! (Én a 36-dikban.) Rajtuk áll elsősorban, hogy én azt mondom-e: megérte.”

Nehéz helytállónak lenni korunkban, de Csernák Árpád szép művészi vallomásában, én a család apoteózisát látom: járhatunk göröngyös úton az életben, ragyoghat ránk a mindenség fénye, igazi beleéléssel azonosulhatunk az ártatlanul szenvedők sorsával – akár az egész világéval is, de küzdelmünkről csak akkor tudjuk elmondani igazán, hogy megérte, ha gyermekeink, unokáink – szeretteink is örömmel és hittel tekintenek az élet tengerére.

 

Kiegészítő információk