Levelek, vélemények

Sz. Tóth Gyula

2017. augusztus 24.


A Búvópatak Főszerkesztőjének, a Szerkesztőség minden Munkatársának
 
Kedves Árpád, Hölgyeim, Uraim!

Nagy örömmel vettem a Búvópatak-estre szóló meghívót. Sajnos, egyéni okok miatt nem tudok jelen lenni. Ezért levélben mondok köszönetet, s gratulálok a születésnaphoz. Az értékőrző mű szép ünnepén szívmelengető emlékezni a művészi kivitelben megjelenő szellemi tartalmakra: egyéni hangok míves kompozíciója, akár egy kamarakórus. Megtisztelő, hogy nekem is osztottak lapot, jeles szerzők között olykor helye van írásomnak. A 2017. júniusi számban Szutrély Péter nyílt levélben teszi fel a kérdéseit: „Valóban itt az idő felhagyni mindennel, amit generációnk valamilyen alakban szépnek érzett? Itt az idő a kapitulációra a szellemtelenség, lélektelenség, lélekgyilkolás, kiüresedés, elszáradás homokviharai előtt? Nem vagyunk mi búvópatak? Welwetschia mirabilis? Meg is fogalmazza a választ. – (Csobogjunk tovább! Valahogyan. Vékonyan, alig loccsanva, szinte észrevétlenül.
De friss cseppekkel.”)
Csatlakozom. Nem vagyok egyedül: a lapban többször megjelenő Oláh András legújabb kötetével („április bolondjai”) foglalkozva mondhatom: az ő lírája is erősíti a mi válaszunkat: nem, nem hagyhatjuk veszni értékeinket.
Jó érezni és tudni, hogy az irodalomnak van hatása (haszna: „segít élni”). Békés támasz harci időkben.
További erőt, elszánt alkotói kitartást kívánok, Isten áldja a gondozó kezeket, elméket!
Szép estét, barátsággal,
 
Sz. Tóth Gyula
 
Budapest, 2017. augusztus 24.
 
 
 
 

Keresztény Élet

2017. augusztus. 11.


Tusnády László

2017. augusztus 9.


 

Kedves Árpád!

Ünnep a számomra a „Búvópatak" újabb száma. Ünnep, hogy immáron tizenöt éves. Boldog vagyok, hogy azon a hajdani könyvbemutatón együtt szerepeltünk. Így derült ki, hogy lélekben közel állunk egymáshoz. Jó társaságot biztosítasz Te sokunk számára. A magasabb minőséget képviseled, őrzöd, véded, teremted írásaiddal, munkáddal. Kevés köszönetet mondani érte. Az újabb szám is az imát juttatja az eszembe. Sokan ezt a nagy és egyedüli lelki jelenséget egyhangúnak tekintik. Az értetlenek még tréfát is űztek, űznek belőle. Úgy vélik, hogy túl sima az a Menny, amely a hívő lelkében él már itt e földön. Pedig ez az igazi változatosság, mert minden evilági meghasonlás, „gyűrődés" fölött úgy lebeg, hogy képes a leépülésnek, a semminek a mélységeit is felmérni, megmutatni – nem kétségbeejtően, hanem épp a legmélyebb szakadékból is fel tudja emelni az embert a magasba – a csillagokig.
Nem minden ima művészet – irodalom, de a legnagyobb művészet mélyen felsejlik az a titok, amely az isteni jelenlétből árad.
Többször terveztem, hogy néhány keresetlen szóval összefoglalom mindazt a személyes élményt, amely Papp Árpádhoz fűz. Ám tudom jól, hogy ez oly kevés, oly csekély, hogy alig-alig érinti mindazt, amit ő maga után hagyott. Túl halovány ecsetvonás az ő képén az, ami a látszólag véletlenszerű találkozásainkhoz köt minket. Második alkalommal robogtunk az autóbuszon a repülőterünk felé, amikor valamelyikünk ezt mondta: „Ha találkozunk, az olasz ösztöndíj". Sajnos, nem volt túl sok ez a találkozás, de annál inkább marad emlékezetes. Nem a rendkívüli események miatt, hanem azért, mert hajdan annyira sok minden másképp volt élmény, mint a későbbi időben. Mindezt csak hosszan lehetne kifejteni. Perugia és Siena az akkori olasz ösztöndíjasok két legjelentősebb helye mindenféleképpen sok-sok újjal várta az embert. Olyanoknak, akik olyan nyelveket is tanultak, amelyeket nálunk alig-alig lehetett gyakorolni, külön öröm volt az adott nyelven beszélő csoporttárs. Mindez nem az olasz nyelv „elárulása" volt, hanem olyan ráadás, amely mindegyik félnek örömet okozott.
Árpád kapcsán az első fontos adatom az volt, hogy újgörögül tanult. Mivel más-más csoporthoz tartoztunk, természetes volt, hogy én a görög csoporttársaimat ismertettem meg vele. Viszonzásul ő elmondta, hogy van egy nagyon művelt török csoporttársa Leyla Tecer, francia és olasz novellákat fordított anyanyelvére, és kíváncsi volt arra, hogy milyen lehet az, ha valaki minden segítség nélkül, könyvből tanulja meg a törököt. A tanulásunkhoz fontos könyvek cseréje lett ennek az ismeretségnek az eredménye. Ma ez túl egyszerűen hangzik, mint ahogy az is, hogy a számomra nagyon fontosak azok a nyelvtankönyvek, amelyeket saját népük számára írnak a nyelvészek, hiszen egy nyelv logikáját így lehet megismerni. Különösen akkor izgalmas ez a kérdés, ha olyan könyvekből tanult az ember korábban, mint amilyeneket Kúnos Ignác írt: szinte az egész nyelvtant saját maga gyűjtötte török közmondásokra, népdalokra, népme
sékre építette.
Remélem azt, hogy az én görög csoporttársaim is hasonló jó nyelvi forrásokkal látták el Árpádot. Nem voltunk csoporttársak, de voltak olyan nagy előadások, amelyekre rendszeresen jártunk. Az olasz irodalom története volt ezen a téren a legnagyobb közös élményünk. Ezt Luigi Fiorentino professzor tartotta. Tudtuk a híres irodalomtudósról, hogy jó költő. Ezért is volt öröm a számunkra, hogy igazán nagy olaszos szeretettel és közvetlenséggel beszélgetett velünk az előadások szünetében.
1965. augusztus 9-én utaztam először Perugiába. Emlékezetem szerint Árpáddal akkor találkoztam először. Ám a legemlékezetesebb ösztöndíjas kint-tartózkodásunk Sienában volt. Akkor jártunk Luigi Fiorentino előadásaira. Árpád igen nagy örömet szerzett ennek a művésztanárnak, mert fordított magyarra a verseiből.
Ady Endre születésének a száznegyvenedik évfordulója következik. A hozzám legközelebb álló verséről írtam vázlatos elemzést. Most ezt elküldöm Neked.

További jó munkát és jó egészséget kívánok. Mindnyájatokat szeretettel üdvözöllek: Tusnády László

Kiegészítő információk