Levelek, vélemények

Sz. Tóth Gyula

2018. január 18.


 

Kedves Judit,

 

A tegnapi postával megérkezett az évi első Búvópatak az „előfizetőnek”, aki hálásan köszöni.

Annál is inkább, mert a gesztuson túl becses a tartalom. Mint mindig. A két borító kettős hangulatot sugároz: ha nekiállunk a szürkületben, a jogos, munkát idéző hangulatban, a végére még labdázhatunk is, színesedik a tér. A szerkesztőket dicséri a távlat felvillantása.

A súlyos írások közül most csak egyre kívánok reflektálni: Dizseri Tamás Krisztus-arcúsága. Visszaemlékezés, többrétegű sorstörténet. Megható, megrázó. Érdekes a téma, számomra ismeretlen a főszereplő, akit jó volt megismerni. Tehát van egy főhős, és köréje, vele a többi hős. Életek, életünk. Kis magyar történelem, személyes sorsokon keresztül. Már oda kell figyelni. Ám a nagyszerű felépítés erre „rátesz”, ha tehetném, leginkább geometria formában ábrázolnám: van a főalak, annak megismertetése, az apropó, a kibontás, a főcselekmény mellé társuló más történések, újabb szereplők, újabb történetek. Egyfelől lehet mondani (a cím és a lelki ragaszkodás okán), a főalak a templomi oltáron felmutatva, körüle a tisztelgők. Még halljuk az orgonamuzsikát is zengeni. De így statikus lenne. Itt mozgás van, az időt, az adatokat, a helyeket mozgásba lendíti az írói tehetség. (Már más írásaiban is tapasztaltam.) Közeli múltunkban vagyunk, átélhetjük.Magánélet, hivatali élet, súlyos állapotokkal: betegség, gyógyítás – gyógyulás. A kóresetek nem mély depressziós hangulatban íródnak le, szinte tényszerűen, ám az emberi tartásokon keresztül átjön az érzelem, a benső világ. A fájdalom, s a remény.

Műfailag, talán, szociográfia – elbeszélés, leírás, történelmi (tan)anyag. Az író nem vádol, a szeretetet nem hallgatja el. Saját baját beleírja, jól teszi, nem súlyosbítja azt, ami amúgy is súlyos. És a végén, valósan, ott a remény: a megtalált (?) gyógyszer. Ez újabb jó hír.

Sokat lehetne (és kellene) írni, irodalmi szakkörök mintaanyaga ez. Személyesen külön még kötődés hozzá: a helyszíni közelség, szigetvári gyermekéveim, amikor az ötvenes években az akkor feltűnő baj, a csontvelőgyulladás támadott meg. Szigetvár – Pécs, és ott a fiatal Pilaszanovics doktor, aki „olvasta” a szakirodalmat, belevágott, végül is sikerrel. (Ám a betegség évtizedekig tartó kifutásával. A történelemmé keményedett emlékek őrzésével, aminek a Tanári noteszköteteimben hangot adok visszatérően.) És most, Budapesten, nem messze lakom a kórháztól, amelyben Dizseri doktor tevékenykedett, inkább, ahol a főhadiszállása volt. (Neki nem volt messze Mosdós. Neki nem volt „vidék”. Tudta, a távolság a „fővárosból” s oda-vissza, ugyanaz.)

Jó tudomást szerezni ilyen nagyszerű emberekről. Ez több mint lelkiismeret, ez hit emberben, Istenben. Szakma és emberség, melynek kapaszkodó gyökerei vannak. Jó ilyet hallani orvosról és nem orvosról. És meghatottan csodálhatjuk azt az erőt, melyet az írás szerzője mutat fel, ahogy a legnehezebb állapotokat elviselte, és teremtő tevékenységet tudott elővarázsolni. Ki hát itt a főhős?

Örülök az írásnak, amelyben „értékekék és erények” vonulnak fel. És annak külön, hogy éppen ebben az időben lapul egy írásom Csernák Árpád főszerkesztő úr gépében, melyben Bárány László munkájával „működő jellemek nyomába” eredek – ezek szerint nem hiába.

Kedves Judit, további erőt, és kivált szerencsét az új gyógyszerrel!

Jó szívvel,

 

Sz. Tóth Gyula Budapest, 2018. január 18.

Bertha Zoltán

2017. október 31.


 

Kedves Árpád, köszönöm nagyon szépen, és csatlakozva azokhoz a íróbarátokhoz, akik már gratuláltak a tizenötéves évforduló ünnepi alkalmához és szívből jövő jókívánságaikat fejezték ki: én is meghatottan, szeretettel és mélységes szolidaritással köszöntelek Benneteket, örömmel, hogy a Búvópatak ma már inkább látható, sőt gyönyörűséges látványt nyújtó, szívet-lelket melengető, tisztító folyóvá is vált: a folyamatos nemzeti önbecsülés és önvédelem "tiszta forrásokból" kiterebélyesedő "életvizévé". Elixír, a magyar megmaradás elősegítője ez a folyóirat - a benne igaz és valóságos önismeretünk sorstükreként is szolgáló, katartikus igazságokat sugárzó, belénk ivódó, árnyalatos kanyargásaiban is egyenes irányú folyammá táguló folyó írás -, a magyarság különféle veszedelmektől való megmentését és folytonos szellemi-erkölcsi emelkedését szavatoló jelenség. A továbbiakhoz is a legjobbakat, sok erőt és kitartást kívánok nagy szeretettel,

Bertha Zoltán

Sz. Tóth Gyula

2017. augusztus 24.


A Búvópatak Főszerkesztőjének, a Szerkesztőség minden Munkatársának
 
Kedves Árpád, Hölgyeim, Uraim!

Nagy örömmel vettem a Búvópatak-estre szóló meghívót. Sajnos, egyéni okok miatt nem tudok jelen lenni. Ezért levélben mondok köszönetet, s gratulálok a születésnaphoz. Az értékőrző mű szép ünnepén szívmelengető emlékezni a művészi kivitelben megjelenő szellemi tartalmakra: egyéni hangok míves kompozíciója, akár egy kamarakórus. Megtisztelő, hogy nekem is osztottak lapot, jeles szerzők között olykor helye van írásomnak. A 2017. júniusi számban Szutrély Péter nyílt levélben teszi fel a kérdéseit: „Valóban itt az idő felhagyni mindennel, amit generációnk valamilyen alakban szépnek érzett? Itt az idő a kapitulációra a szellemtelenség, lélektelenség, lélekgyilkolás, kiüresedés, elszáradás homokviharai előtt? Nem vagyunk mi búvópatak? Welwetschia mirabilis? Meg is fogalmazza a választ. – (Csobogjunk tovább! Valahogyan. Vékonyan, alig loccsanva, szinte észrevétlenül.
De friss cseppekkel.”)
Csatlakozom. Nem vagyok egyedül: a lapban többször megjelenő Oláh András legújabb kötetével („április bolondjai”) foglalkozva mondhatom: az ő lírája is erősíti a mi válaszunkat: nem, nem hagyhatjuk veszni értékeinket.
Jó érezni és tudni, hogy az irodalomnak van hatása (haszna: „segít élni”). Békés támasz harci időkben.
További erőt, elszánt alkotói kitartást kívánok, Isten áldja a gondozó kezeket, elméket!
Szép estét, barátsággal,
 
Sz. Tóth Gyula
 
Budapest, 2017. augusztus 24.
 
 
 
 

Kiegészítő információk