Csernák Árpád: A pan­zió

 

El?­adás után nem in­dult ha­za a busz. Az ügye­l? azt mond­ta, van itt a kö­zel­ben egy ro­man­ti­kus hely: Kis­rév, az ot­ta­ni – ré­gi kú­ri­á­ból át­ala­kí­tott – pan­zi­ó­ban szál­lá­sol­nak el ben­nün­ket.
Mil­li­ó­nyi csil­lag alatt, gyér fén­­nyel meg­vi­lá­gí­tott po­ros uta­kon, ki­csi há­zak kö­zött ka­nya­rog­tunk, majd szár­nyas vas­ka­pu nyílt, és a busz be­állt a pan­zió kert­jé­be. Le­szál­lás­kor meg­kér­dez­tem a so­f?rt:
–?A ka­bá­to­mat meg a ka­la­po­mat a ko­csi­ban hagy­ha­tom?
–?Jobb, ha ma­gá­val vi­szi – fe­lelt egy ásí­tást el­nyom­va.
A por­tán du­la­ko­dás, lök­dö­s?­dés, hogy ki kap­jon ha­ma­rabb kul­csot, ki jobb szo­bát. Nagy gu­mi­ka­ri­kák­ban réz­zel ki­vert szá­mok, azo­kon lóg­tak – rö­vid lán­co­kon – a kul­csok. Nyil­ván­va­ló­nak tar­tot­tam, hogy itt min­den­ki­nek pon­to­san meg­van a he­lye; fö­lös­le­ges to­la­kod­ni. Utol­só­nak ma­rad­tam. Kér­dem a szál­lo­da­por­tást:
–?A töb­bi eme­le­ten nincs hely?
–?Te­le va­gyunk – fe­le­li –, csak a har­ma­dik volt az önök szá­má­ra fenn­tart­va.
–?A kulcs?
–?Már el­vit­te a szo­ba­tár­sa.
A har­ma­dik eme­le­ten foly­ta­tó­dik a he­lyez­ke­dés; aj­tók nyíl­nak és csa­pód­nak. A ré­se­ken át lá­tom, hogy már mind­egyik szo­ba fog­lalt. Vé­gül az egyik pót­ágyon ka­pok he­lyet.
Rö­vid ide­ig, de – a ki­me­rült­ség­t?l – mé­lyen alud­tam, s így vi­szony­lag ko­rán és fris­sen éb­red­tem. Gon­dol­tam, kö­rül­né­zek Kis­ré­ven, ha már itt va­gyunk: mi­fé­le fa­lucs­ka ez?
Nagy meg­le­pe­té­sem­re a ki­já­rat­nál egyen­ru­hás, fegy­ve­res ?rök fo­gad­tak, és tu­dat­ták ve­lem, hogy a kö­zel­ben ka­to­nai ki­kép­z? tá­bor van, s a mos­ta­ni had­gya­kor­lat mi­att – saj­nos – nem le­het el­hagy­ni az épü­le­tet. Ter­mé­sze­te­sen – mond­ták ud­va­ri­a­san – tud­ják és mél­tá­nyol­ni fog­ják, hogy mi m?­vé­szek va­gyunk, és en­nek meg­fe­le­l? bá­nás­mód­ban lesz ré­szünk, dehát a had­gya­kor­lat az had­gya­kor­lat, a pa­rancs az pa­rancs.
Gon­dol­tam – ha már ki nem me­he­tek –, leg­alább kö­rül­né­zek az épü­let­ben, de az el­s? eme­le­ti fo­lyo­só vé­gén egy fe­hér­kö­pe­nyes úr az uta­mat áll­ta, és kö­zöl­te, hogy ar­ra – fel­s?bb uta­sí­tás hi­á­nyá­ban – nem le­het men­ni.
–?Mi­ért? – hang­zott tö­mör, ám an­nál több döb­be­ne­tet ki­fe­je­z? kér­dé­sem.
–?Hogy is mond­jam – kezd­te szem­le­süt­ve a fe­hér­kö­pe­nyes – az épü­let má­sik szár­nyá­ban ideg- és el­me­osz­tály van, egy­szó­val: di­li­ház – zár­ta le hir­te­len a té­mát és kur­tán el­mo­so­lyo­dott.
Mi mást te­het­tem: vis­­sza­men­tem a szo­bá­ba, és hall­gat­tam szo­ba­tár­sa­im hor­tyo­gá­sát. Ol­vas­ni pró­bál­tam, de nem ment. Ru­hás­tól hany­att­vág­tam ma­gam az ágyon, és a pla­font bá­mul­tam.
Kis­vár­tat­va ko­lomp csö­röm­pölt, mi­re szo­ba­tár­sa­im fel­éb­red­tek, ki­pat­tan­tak az ágy­ból; mo­sa­kod­ni és öl­töz­ni kezd­tek. Mi­cso­da ér­de­kes ref­le­xek – gon­dol­tam –, meg­szó­lal egy ko­lomp, és azon­nal ki­ug­rik min­den­ki az ágy­ból, mint­ha az ido­mí­tás­nak len­né­nek in­téz­mé­nyes je­lei, és mind­an­­nyi­unk­ban ott szun­­nyad­na a rab­szol­ga.
Ki­de­rült, hogy a ko­lomp reg­ge­li­hez in­vi­tál ben­nün­ket az alag­sor­ban le­v? ebéd­l?­be. Szür­ke ce­ment­lap­ok­kal ki­ra­kott ho­dály. Kis ab­la­kon ad­ták ki a reg­ge­lit, ami lan­gyos tea, egy sze­let ke­nyér és egy koc­ka­sajt volt.
Mi mást te­het­ne egy ko­mé­di­ás egy ide­gen fa­lu­ban, egy pan­zi­ó­ban, ahon­nan nem le­het ki­men­ni, el?­adás­ra vár­va – mert ak­kor még úgy tud­tuk: es­te el?­adás lesz –, zsu­gá­zik. Ha nincs part­ner, pa­szi­án­szo­zik, ha van, ul­ti­zik, rö­mi­zik vagy pó­ke­re­zik. Asz­tal­tár­sa­im­mal – Tas­sal és Hu­bá­val – a pó­ker mel­lett dön­töt­tünk. Ke­res­tünk egy nyu­godt he­lyet – a har­ma­dik eme­le­ti klub­he­lyi­ség­ben –, és el­kezd­tünk ját­sza­ni. Órá­kon át ver­tük a blat­tot; gusz­tál­tunk, blöf­föl­tünk; hol egyi­künk, hol má­si­kunk el?tt volt nagy ha­lom pénz; né­ha öt­szá­zat hív­tunk sem­mi­re, más­kor meg el­dob­tunk egy pó­kert, mert nem volt rá „ve­v?”.
Ebéd­re is ko­lomp­szó hí­vott. Me­get­tük a rán­tot­tle­vest és a tar­ho­nyás krump­lit, az­tán foly­tat­tuk a par­tit. Ezt nem le­het „csak úgy” ab­ba­hagy­ni. Dél­után öt óra fe­lé járt, kint szür­kült, egyéb­ként egész nap esett, és dur­rog­tak a fegy­ve­rek. Épp meg akar­tam szó­lal­ni, hogy „na, fi­úk, ál­la­pod­junk meg még egy fél órá­ban, az­tán hagy­juk ab­ba; ki­csit pi­hen­jünk, ké­szül­jünk az el?­adás­ra” – ami­kor be­lé­pett Bu­da, az ügye­l?, és kö­zöl­te, hogy az el?­adás el­ma­rad, ta­lán majd hol­nap meg­tart­hat­juk.
–?Te­hát egy­el?­re ma­ra­dunk? – kér­dez­te Hu­ba.
–?Igen – hang­zott a vá­lasz.
–?És mi­ért ma­rad el az el?­adás?
–?Mi­ért? Mi­ért? Hát a had­gya­kor­lat mi­att! – mond­ta az ügye­l? ok­ta­tó­lag, mint­ha ez a vi­lág leg­ter­mé­sze­te­sebb dol­ga len­ne, és en­­nyit már iga­zán tud­hat­nánk és meg­ért­het­nénk a vi­lág dol­ga­i­ból, ha nem ilyen os­to­ba­ság­gal fog­lal­koz­nánk, mint a kár­tya. Hu­ba még azt a „pi­masz” meg­jegy­zést is meg­en­ged­te ma­gá­nak: „ha ez a ba­rom­ság fon­to­sabb, mint az el?­adás, ak­kor leg­alább in­dul­nánk már­is ha­za”. Az ügye­l? ros­­szal­ló­an né­zett rá, eny­hén meg­csó­vál­ta a fe­jét, majd tá­vo­zott.
Foly­tat­tuk a par­tit. A pó­kert na­po­kon át le­het egy­foly­tá­ban ját­sza­ni, s ha már nem bír­juk ül­ve, le­het áll­va, akár fél­lábon is, ki­mond­va, hogy „most már tény­leg az utol­só kör, tí­zes ala­pon”. Ne­kem ép­pen két pár volt a ke­zem­ben, és „gusz­tál­tam” az ötö­dik la­pot, ami­kor be­lé­pett egy egyen­ru­hás egyén, és fel­szó­lí­tott ben­nün­ket, hogy vo­nul­junk ki a fo­lyo­só­ra. Lát­tuk: nincs me­se, in­dul­ni kell.
–?Fel­tett ka­rok­kal! – üvöl­töt­te az egyen­ru­hás, és – kü­lö­nös mó­don – egy­szer­re mind a hár­man a ma­gas­ba lök­tük a ka­run­kat.
A fo­lyo­són sor­ba ál­lí­tott ben­nün­ket, majd meg­kér­dez­te: „Ki­nek nem tet­szik önök kö­zül a had­gya­kor­lat?” – Tud­tuk, hogy egyi­künk­nek sem tet­szik, azt is tud­tuk, mi­re cé­loz, azt is, hogy ki­t?l tud­ja; mit vár t?­lünk, de nem szól­tunk egy szót sem. Azon tör­tem a fe­jem: va­jon mi le­het az ötö­dik la­pom, és hogy Tas­nak több van-e a ke­zé­ben két pár­nál?
–?Rend­ben van – mond­ta az egyen­ru­hás –, ha nem haj­lan­dók meg­mon­da­ni, majd én ki­ta­lá­lom. Mu­tas­sák a la­po­kat! – pa­ran­csolt ránk. Meg­mu­tat­tuk. Ne­kem ma­radt a két pá­rom, nem jött be a full, Tas­nak is – jól sej­tet­tem – két pár­ja volt, míg Hu­bá­nak egy lyu­kas so­ra; va­gyis sem­mi­je.
–?Ma­ga ve­lem jön! – mond­ta a vi­téz.
Hu­ba – za­va­rá­ban – el?­ször a zse­bé­be akar­ta gy?r­ni a kár­tyát, az­tán meg­gon­dol­ta ma­gát, és kis­sé ügye­fo­gyott moz­du­lat­tal a mar­kom­ba nyom­ta.
–?Nyer­tél – mond­ta, s el­ment a ka­to­ná­val.
Ket­ten ma­rad­tunk a fo­lyo­són, a ne­on­fény­ben.
–?Mit csi­nál­junk? – kér­dez­tem.
–?Mind­egy, csak ne gon­dol­koz­zunk – mond­ta.
–?Lát­tam rex­asz­talt itt a klub­ban. Ne pró­bál­koz­zunk meg az­zal?
–?Te mer­nél?
–?Mi­ért ne mer­nék?
–?Ilyen id?k­ben?
–?Mi­lyen id?k­ben? Mi­ért, mi van most? – ér­tet­len­ked­tem.
–?Mit gon­dolsz: ?t ho­va vit­ték? – bö­kött fe­jé­vel ab­ba az irány­ba, amer­re lyu­kas-so­rú tár­sunk tá­vo­zott.
–?Ugyan már! Csak nem kép­ze­led? – ját­szot­tam to­vább a struc­cot.
–?Mit nem kép­ze­lek? – kér­dez­te.
–?Hát mit kép­zelsz?!
Fel­té­te­le­zé­se­it ki-ki ma­gá­ban hor­doz­va, szót­la­nul bal­lag­tunk a klub­ba. Meg­fog­tuk a dá­kó­kat, lök­tünk is egy pá­rat a go­lyó­kon, de olyan ijesz­t?­en koc­can­tak a csönd­ben, a zi­ze­g? ne­on­fény­ben, hogy ab­ba­hagy­tuk. Tas a rex­asz­tal zöld posz­tó­já­ra vág­ta a dá­kót.
–?Kur­va élet! – mond­ta.
Eh­hez nem volt mit hoz­zá­ten­nem. Da­rab ide­ig még ül­dö­gél­tünk az asz­tal mel­lett, bam­bán ra­kos­gat­tuk a kár­tya­la­po­kat, az­tán el­jött a le­fek­vés ide­je.
–?Majd a reg­ge­li­nél ta­lál­ko­zunk – mond­tam, és ki-ki el­in­dult a sa­ját szo­bá­ja fe­lé.
Be­nyi­tot­tam. Sö­tét volt és csend. El?­ször ar­ra gon­dol­tam: már al­sza­nak a töb­bi­ek. Fü­lel­tem, de nem hal­lot­tam sem­mi szu­szo­gást. Fel­kat­tin­tot­tam a vil­lanyt: az egyik ágy üres volt, a má­si­kon, a pap­lan te­te­jén, csí­kos pi­zsa­má­ban Kend fe­küdt, fur­csa póz­ban; tes­te hát­ra­ha­nyat­lott, két lá­ba a pad­lón, az ar­ca sá­padt, a szá­ja nyit­va. Kö­ze­lebb ha­jol­tam hoz­zá; nem lé­leg­zett. S ak­kor ész­re­vet­tem az éj­je­li­szek­ré­nyén az üres tardy­los üveg­csé­ket. Azon­nal ki­hát­rál­tam a szo­bá­ból, és or­vo­sért ro­han­tam, de az már csak a ha­lál be­áll­tát tud­ta meg­ál­la­pí­ta­ni. Kint sor­t?z dör­dült. Dehát – Is­te­nem – had­gya­kor­lat volt.
Mi­u­tán el­vit­ték Kend holt­test­ét, az ágy­ba búj­tam, és er?l­tet­tem az ol­va­sást. In­kább min­den sort el­ol­vas­tam öt­ször, csak ne kell­jen más­ra gon­dol­nom. Vég­re el­ál­mo­sod­tam, és le­tet­tem a köny­vet. Mit le­tet­tem? Szin­te ki­esett a ke­zem­b?l.
Ál­mom­ban el?­adás volt. En­gem bonc­asz­ta­lon be­tol­tak; ott fe­küd­tem fel­vág­va, ki­ló­gó bel­s?­sé­ge­im­mel, míg kol­lé­gám be­szélt, so­kat be­szélt. Ne­kem volt na­gyobb si­ke­rem. El?­adás után so­kan jöt­tek gra­tu­lál­ni. Én rö­hög­ve ug­rál­tam a bonc­asz­ta­lon, és azt ki­a­bál­tam: élek! élek! – és tö­röl­tem ma­gam­ról a fes­té­ket.
Csu­rom­vi­ze­sen éb­red­tem a ko­lomp­szó­ra. Fe­lül­tem, és azon­nal ész­re­vet­tem: Ond sem aludt itt, érin­tet­len az ágya. Gyor­san meg­mo­sa­kod­tam, fel­öl­töz­tem, és ki­lép­tem a fo­lyo­só­ra. Már töb­ben ott áll­do­gál­tak a fa­lak men­tén. Té­to­ván el­in­dul­tam a lép­cs?­ház fe­lé, hogy men­jek reg­ge­liz­ni, az­tán – no­ha sen­ki nem mond­ta, de a te­kin­te­tek­b?l, ma­ga­tar­tás­for­mák­ból, gyá­mol­ta­lan gesz­tu­sok­ból nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy ezt kell ten­nem – én is szé­pen oda­áll­tam a fal­hoz, a töb­bi­ek kö­zé.
Mel­let­tem fris­sen bo­rot­vált ar­cú kö­zép­ko­rú fér­fi állt. Na­gyon is­me­r?s­nek t?nt. ? is vizs­lat­va né­zett, az­tán – szin­te egy­szer­re – fel­is­mer­tük egy­mást. Fes­t? volt az il­le­t?; tíz-ti­zen­öt év­vel ez­el?tt több­ször ta­lál­koz­tunk és be­szél­get­tünk kü­lön­bö­z? ki­ál­lí­tá­sok meg­nyi­tó­in. Még a ne­ve is be­ug­rott: El?d­nek hív­ták.
–?Te is itt…? – kezd­tem a kér­dést.
–?A ne­gye­di­ken – vá­gott köz­be lá­za­san –, ott van­nak a kép­z?­m?­vé­szek.
–?Hogy-h­ogy ott van­nak a kép­z?­m?­vé­szek? – kér­dez­tem már-már meg­za­va­rod­va, kis­sé, nyil­ván, éles han­gon, mert a fes­t? uj­ját csitítólag szá­ja elé té­ve pró­bál­ta sut­tog­va meg­ma­gya­ráz­ni:
–?Az el­s?n van­nak a fi­lo­zó­fu­sok, te­o­ló­gu­sok, a má­so­di­kon az írók, köl­t?k, a har­ma­di­kon ti, a ne­gye­di­ken mi.
–?Dehát… – kezd­tem ha­boz­va, most már er?s ön­vá­dat érez­ve strucc­po­li­ti­kám és a pó­ker­par­ti mi­att – … ez egy is­ten há­ta mö­göt­ti hely…
–?Ép­pen ez az! – mond­ta El?d. Ha le­het, még hal­kab­ban, de hal­lat­lan bel­s? er?­vel, szem­öl­dö­két ma­gas­ra emel­ve. Úgy lát­tam, le­het per­sze, hogy csak kép­ze­l?d­tem, sze­mé­ben ?rült fény vil­lant.
–?Nem volt ne­ked az­el?tt sza­kál­lad? – kér­dez­tem.
–?De. Ma reg­gel vág­ták le…
B?­vebb ma­gya­rá­zat­ra nem volt le­he­t?­sé­ge, mert a lép­cs?­ház fe­l?l ke­mény lép­tek kö­ze­led­tek, és ? ri­adt te­kin­tet­tel el­hall­ga­tott s a hang irá­nyá­ba for­dult. Le­hor­gasz­tott fej­jel, el­gon­dol­kod­va áll­tam. Eszem­be ju­tott ré­gi ál­mo­do­zá­sa­im tár­gya: egy kas­tély, ahol ha­son­ló el­ve­ket val­ló em­be­rek él­nek és dol­goz­nak, ahol a sze­líd­ség és a sze­re­tet ural­ko­dik. Ki­ál­lí­tó­ter­mek, könyv­tár, kis pó­di­um, te­á­zó, halk ze­ne; a kert­ben sze­líd ál­la­tok a zöld gye­pen, a dús lom­bú fák alatt…
Csiz­más lá­bak vo­nul­tak el?t­tem.
–?Hát­ra arc! – hal­lat­szott, és mind­an­­nyi­an a fal fe­lé for­dul­tunk.
Né­hány em­bert ki­emel­tek a sor­ból.
–?Ma­guk ve­lünk jön­nek! A töb­bi­ek me­het­nek reg­ge­liz­ni! – csat­tog­tak az uta­sí­tá­sok.
Tá­vo­lo­dó lép­tek. Épp meg­for­dul­tam vol­na, ami­kor egy kéz érin­tet­te a vál­la­mat. Kis­sé ös­­sze­rez­zen­tem, és kér­d?n néz­tem a kéz tu­laj­do­no­sá­ra. Nagy meg­döb­be­nést – de egy­ben meg­nyug­vást – je­len­tett szá­mom­ra, hogy a só­go­rom­ra is­mer­tem. Hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott – sze­mé­ben biz­ta­tás –, majd ? is a töb­bi­ek után si­e­tett. Ar­ra a pont­ra néz­tem, ahol az imént El?d állt; most nem volt ott sen­ki.
Tas­sal együtt in­dul­tunk az alag­sor­ba. Né­mán lép­ke­dett mel­let­tem. Né­ha egy­más­ra té­vedt a te­kin­te­tünk; za­vart cso­dál­ko­zást lát­tam a sze­mé­ben és még va­la­mit: hogy vi­gyáz­nunk kell egy­más­ra. Kö­rül­néz­tünk a te­rem­ben – na­gyon ke­vés kol­lé­gát lát­tunk; Tétény al­ko­hol­tól fel­puf­fadt ar­ca t?nt fel egy pil­la­nat­ra. Le­ül­tünk.
–?Itt alig­ha lesz már el?­adás – mond­ta Tas.
–?Dehát ho­va vi­szik ?ket?
–?Le­het, hogy a szo­bá­juk­ban ma­rad­tak.
–?Kend…
–?Tu­dom – vá­gott köz­be Tas. Szem­lá­to­mást nem akart er­r?l be­szél­ni.
–?De Ond sem aludt a szo­bá­já­ban.
–?Hát ak­kor hol?
–?Ki tud­ja? Le­het, hogy ha­za­en­ged­ték.
–?Nem ké­ne meg­kér­dez­ni?
–?Ki­t?l?
–?Hát… a szál­lo­da­por­tás­tól… vagy Bu­dá­tól.
Így be­szél­get­tünk; fon­tol­gat­tuk az esé­lye­ket, köz­ben szür­csöl­get­tük az ízet­len, lan­gyos te­át. Te­kin­te­tem­mel meg­ke­res­tem Bu­dát; ide­ge­nek ül­tek az asz­ta­lá­nál.
–?Te is­me­red azo­kat, akik­kel együtt ül?
–?Nem.
–?Én sem.
–?Ide­hív­hat­nánk.
–?Ne men­jünk együtt? – kér­dez­tem.
–?Ugyan! – húz­ta el a szá­ját Tas – Jó, hogy nem mind­járt egy egész kül­dött­ség! – és már fel is állt, oda­ment Budáék asz­ta­lá­hoz.
Nem tu­dom mit mond­ha­tott, de az ügye­l? kész­sé­ge­sen fel­állt, és együtt jöt­tek vis­­sza.
–?Nyu­gi, fi­úk! – mond­ta, le sem ül­ve. – Sem­mi ok iz­ga­lom­ra. Fo­lyik a had­gya­kor­lat. A biz­ton­ság ér­de­ké­ben nem en­ged­nek ki sen­kit ad­dig, amíg nem vizs­gál­ják meg az ügyét. Van, akit ha­za­en­ged­nek, van, akit ki­visz­nek a l?­tér­re, van, aki át­ke­rül az épü­let jobb szár­nyá­ba…
–?És Ond? – kér­dez­te Tas.
–?A ba­rá­to­tok volt? – kér­de­zett vis­­sza Bu­da.
–?Nem ki­fe­je­zet­ten, csak…
–?Hát ak­kor?! – vá­gott köz­be az ügye­l? éle­sen, vi­tát nem t?­r? han­gon, mint­egy je­lez­ve: jobb lesz, ha nem fag­ga­tó­dzunk.
–?De el?­adás már nem lesz? – pró­bál­tam más­ra te­rel­ni a szót.
–?Egy­el?­re nem – mond­ta Bu­da, és vis­­sza­tért az asz­ta­lá­hoz.
Az ebéd­nél már nem lát­tam Tast. Szé­dü­lés és há­nyin­ger fo­gott el. Be­ka­na­laz­tam re­me­g? gyom­rom­ba a nem­tu­dom­mi­lyen le­vest; köz­ben azt fi­gyel­tem, amint Tétény meg­pró­bál fel­áll­ni az asz­ta­lá­tól, de meg­tán­to­ro­dik, és az edé­nyek­kel együtt ma­gá­ra ránt­va asz­tal­te­rí­t?­jét, el­zu­han. Nem tu­dom, hol sze­rez­he­tett al­ko­holt, de szem­lá­to­mást ré­szeg volt. Az asz­tal­ba ka­pasz­kod­va fel­állt, tör­ni-zúz­ni kez­dett és trá­gá­rul or­dí­to­zott. Két mar­kos le­gény ter­mett mel­let­te, le­fog­ta és ki­vit­te a he­lyi­ség­b?l.
A má­so­dik fo­gás­ból már egy­ál­ta­lán nem bír­tam en­ni. Be­zár­kóz­tam a szo­bám­ba, és Kurt Von­negut: Utó­pia 14. cí­m? re­gé­nyét ol­vas­tam: „Bo­nyo­lult fej­szá­mo­lást vég­zett: men­­nyi a meg­ta­ka­rí­tott pén­ze, mit ér­nek a köt­vé­nyei, a há­za, a ko­csik, és azon t?­n?­dött, ele­gen­d?-e mind­ez ah­hoz, hogy egy­sze­r?­en ki­lép­jen, és ne le­gyen töb­bé sem­mi­lyen hit­rend­szer vagy tör­té­nel­mi sze­szély esz­kö­ze, ami po­kol­lá te­szi az em­ber éle­tét. Csen­de­sen él­ni egy út­szé­li ház­ban…” Nem nyug­ta­tott meg.
Le­tet­tem a köny­vet, és az ab­lak­hoz lép­tem. Az ab­la­kon rács. Ezt se vet­tem ed­dig ész­re. A rács mö­gött – il­let­ve a rá­cson túl – kó­cos, ?szi kert. Szél­ben haj­la­do­zó, mit sem tu­dó bok­rok és fák; ka­var­gó sár­ga és vö­rös. De mint­ha a kép min­den egyes kis „mo­za­ik­la­pocs­ká­ját” ké­kes­szür­ke füst- vagy köd­ke­ret­be fog­lal­ták vol­na. Szét­hul­lott a kép da­ra­bok­ra, majd is­mét ös­­sze­állt. Szé­dül­tem, fájt a fe­jem. Be­vet­tem egy ridolt és egy anti­neu­ral­gicát. Ép­pen vi­zet it­tam, ami­kor ko­pog­tat­tak. Ön­kén­te­le­nül ös­­sze­rez­zen­tem, a vi­zes­po­ha­rat a mos­dó por­ce­lán­pe­re­mé­re tet­tem, az­tán ki­nyi­tot­tam az aj­tót: a só­­go­­rom állt ott.
–?Be­jö­he­tek? – kér­dez­te mo­so­lyog­va.
–?Per­sze, per­sze – mond­tam meg­kön­­nyeb­bül­ve –, gye­re csak bel­jebb, fog­lalj he­lyet… – Ud­va­ri­as­ko­dá­som­­nak nem sok ér­tel­me volt, mert ahogy ki­nyi­tot­tam az aj­tót, bel­jebb jött, vi­szont szí­vé­lyes in­vi­tá­lá­som el­le­né­re sem fog­lalt he­lyet.
–?Nincs sok id?m – mond­ta ka­to­ná­san, hal­kan ha­dar­va. – Ne­héz hely­zet­ben va­gyunk; se­gí­te­ni sze­ret­nék. Ru­tin­vizs­gá­la­tok, iga­zol­ta­tá­sok foly­nak. Be­le­néz­tem a pa­pír­ja­id­ba; hát an­nak alap­ján nem sok jót vár­hat­nál. Er­r?l nem be­szél­he­tek b?­veb­ben. Itt-tar­tóz­ko­dá­som is sza­bály­el­le­nes. Vi­szont azt el tud­nám in­téz­ni, hogy át­ke­rülj a jobb­szárny­ra… már úgy ér­tem az épü­let jobb ol­da­li…
–?Ér­tem, ér­tem – vág­tam köz­be, mert lát­tam, hogy kín­ban van.
–?Az még­is­csak jobb len­ne. Id?t nyer­nél…
–?Kösz – mond­tam. – Igen, azt hi­szem, iga­zad van: jobb len­ne.
Ke­zet fog­tunk, hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott, és hal­kan ki­lé­pett az aj­tón.
Id?t nyer­ni. Igen, most ez a leg­fon­to­sabb: túl­él­ni min­den­áron. Ne­he­zen és so­ká­ra alud­tam el. Nem csak az anti­neu­ral­gi­ca, nem csak az ideg­ál­la­po­tom, de a lö­vé­sek, rob­ba­ná­sok za­ja sem ha­gyott meg­nyu­god­ni. Az­tán – las­san – hat­ni kez­dett a ridol: ol­dó­dott ben­nem a fe­szült­ség, a görcs; fe­je­met, nya­ka­mat vég­re si­ke­rült olyan hely­zet­be hoz­ni, hogy azt érez­zem: sem­mi nem fon­tos, csak a lét; las­san me­rü­lök, fe­jem, tes­tem el­ne­he­zül, a pár­na és az ál­mok me­le­gé­be süp­ped.
Ál­mom­ban Kend­del sé­tál­tam egy ide­gen vá­ros­ban, gyö­nyö­r?, de tel­je­sen üres té­ren. Biz­ta­tott, de na­gyon ké­tes ér­té­k? volt ez a biz­ta­tás; nem le­he­tett pon­to­san ér­te­ni, hogy az it­te­ni vagy az ot­ta­ni élet­re biz­tat; hogy azt mond­ja: él­jek, mert még van mi­ért, vagy azt: mi­nél el?bb hal­jak meg, mert oda­át jobb. A temp­lom fa­lán ez az ide­gen nyel­v? – hi­á­nyos, ko­pott – fel­irat volt ol­vas­ha­tó:
Hwent sa ijeaf hat god de wrald hawn............
................................................................
Net ford­jerre mar it ivige lib­ben hawwe mei *

Is­mét ko­lomp­szó­ra éb­red­tem, de most nem volt ben­nem sem­mi szo­ron­gás, fé­le­lem. Ki­pat­tan­tam az ágy­ból; mo­sa­ko­dás, öl­töz­kö­dés, so­ra­ko­zó. Id?­sebb egyen­ru­hás úr lé­pett hoz­zám, és ne­kem cím­zett, zárt bo­rí­té­kot nyúj­tott át. Ve­zény­sza­vak, nyi­kor­gó csiz­mák, csat­to­gó, tá­vo­lo­dó lé­pé­sek.
Ami­kor egye­dül ma­rad­tam, ki­bon­tot­tam a le­ve­let. Ez állt ben­ne: „Kér­jük, szí­ves­ked­jék át­fá­rad­ni épü­le­tünk jobb ol­da­li szár­nyá­ba.”
Rend­kí­vü­li nyu­ga­lom, bi­za­lom és ön­bi­za­lom szállt meg. Fü­työ­rész­ve cso­ma­gol­tam ös­­sze, még já­té­kos ked­vem is vis­­sza­tért, ami­kor kö­ze­led­tem az öreg pan­zió szá­mom­ra ki­je­lölt lak­osz­tá­lyá­hoz, el­ha­tá­roz­tam, hogy a f?­ápo­lót „Hyppolit”-nak fo­gom szó­lí­ta­ni, és el­kép­zel­tem, amint ke­cses báj­jal, a le­ve­g?­ben nyol­cast le­ír­va át­len­dí­tem ka­la­po­mat az ? fe­jé­re, majd fel­öl­t?­met – né­hány kön­­nyed, szel­le­mes szó kí­sé­re­té­ben – a kar­já­ra do­bom.
Meg­ér­kez­tem a ko­pott, há­rom­mé­te­res szár­nyas­aj­tó­hoz. B?­rönd­je­i­met ma­gam mel­lé tet­tem, és – no­ha a mell­ka­som­ban bal­jós dö­röm­bö­lést érez­tem – kis­sé ki­húz­tam ma­gam, ar­com­ra az al­ka­lom­hoz il­l? fen­s?bb­sé­ges mo­solyt kénysz­erítet­tem. Jobb ke­zem mu­ta­tó­uj­já­nak má­so­dik ujj­per­cé­vel hár­mat kop­pin­tot­tam az aj­tón. Sem­mi.
Meg­is­mé­tel­tem a ko­po­gást, va­la­mi­vel gyor­sab­ban, er?­seb­ben és in­ge­rül­teb­ben. Csend. Csak a nyir­kos lép­cs?­ház vissz­han­goz­ta sor­t?z­ként ko­po­gá­so­mat. Ki­vár­tam, majd ök­löm­mel dö­röm­böl­ni kezd­tem a do­hány­szí­n? aj­tón. Ar­com­ról le­szá­radt a mo­soly, és a h?­vös tisz­ta­ság he­lyett az iz­zadt­ság meg­alá­zó ra­ga­csát érez­tem a b?­rö­mön. A hos­­szú, me­rev ka­bát alatt ki­egye­ne­sí­tett csont­vá­zam ízü­le­te­im­nél meg­rog­­gyant, vál­lam el?­re­hul­lott, fe­jem ol­dal­ra bil­lent; nyo­ma sem volt an­nak a könnyed ma­ga­biz­tos­ság­nak, amit a lép­cs?­ház­ban érez­tem. Egy­re dü­höd­teb­ben ver­tem az aj­tót, már két ököl­lel.
Cso­szo­gó lép­te­ket hal­lot­tam, majd kulcs for­dult a zár­ban két­szer egy­más után. Pró­bál­tam vis­­sza­áll­ni a szép­re­mé­ny? start­hoz, de már tud­tam: ter­ve­im ro­mok­ban. Meg­emel­tem b?­rönd­je­i­met, és pi­cit vár­tam; hát­ha a „la­káj” been­ged, az­tán – mi­vel lát­tam, hogy ez nem tör­té­nik meg – kö­nyö­köm­mel le­nyom­tam a réz­ki­lin­cset, és be­lök­tem az aj­tót. Fu­tó­lé­pés­ben tá­vo­lo­dó ala­kot lát­tam a szür­ke fény­ben, pa­pu­csá­nak klaf­fogását hal­lot­tam, és ami­kor torkom­sza­kadtából utá­na üvöl­töt­tem, hogy: Hyp­polit!, a hos­­szú fo­lyo­só vé­gén egy tá­vo­li aj­tót be­vág­va ma­ga mö­gött, el­t?nt.
Ott áll­tam az eny­hén doh­sza­gú el?­szo­bá­ban, ka­bát­ban és ka­lap­ban, b?­rönd­je­im­mel; néz­tem a vé­ge­lát­ha­tat­lan, egy­más­ba nyí­ló szár­nyas­aj­tó-sort, a haj­na­li fény­ben kó­vály­gó por­sze­me­ket, és a ha­zug – vagy csak gyer­me­teg? – ter­vek utol­só me­rev­sé­ge is ki­ol­dó­dott be­l?­lem. Po­ros ka­la­po­mat és ku­tya­sz?­rös ka­bá­to­mat a fo­gas­ra akasz­tot­tam. A fo­lyo­só egyik ol­da­lán ki­sebb aj­tók so­ra; el­in­dul­tam a leg­kö­ze­leb­bi fe­lé.
Be­nyi­tot­tam. A ho­má­lyos kis szo­bá­ban, az egyik ágyon, a fal fe­lé for­dul­va, gör­csös ku­pac­ban egy em­ber aludt. Le­ül­tem a má­sik ágy szé­lé­re, és hall­gat­tam az al­vó hor­tyo­gá­sát, de mi­vel ezt ne­he­zen t?­röm, ha­ma­ro­san fel­áll­tam. Ki­lép­tem a fo­lyo­só­ra, és to­vább men­tem. Be-be­nyi­tot­tam a szo­bák­ba. Lát­tam, hogy min­de­nütt al­sza­nak. Az egyik ráccsal kö­rül­zárt ágy­ban Tétény fe­küdt el­nyúl­va, li­la arc­cal.
A fo­lyo­só vé­gén is­me­r?s aj­tót pil­lan­tot­tam meg; anyá­mék la­ká­sá­nak az aj­ta­ját. Az ál­ta­lá­ban két he­lyen is több­szö­rö­sen kulcs­ra zárt aj­tó – meg­le­pe­té­sem­re – most rés­nyi­re nyit­va volt. Be­lép­tem. A la­kás tel­je­sen üres: el­t?n­tek a ré­gi, ütött-ko­pott bú­to­rok, a por­ce­lán cse­treszekkel te­le­rá­molt vit­rin, a ron­gyos per­zsa­sz?­nye­gek, csak apám nagy író­asz­ta­la állt fer­dén az egyik sa­rok­ban, a fé­nyes­re vik­szelt par­ket­tán. Le­ül­tem mel­lé, rá­kö­nyö­köl­tem, és az ál­la­mat két ök­löm­re tá­masz­tot­tam; érez­tem, ahogy ar­co­mon vé­gig­cso­rog­nak a kön­­nyek.

*    „Úgy sze­ret­te Is­ten a vi­lá­got, hogy egy­szü­lött Fi­át ad­ta, hogy mind­az, aki ben­ne hisz, el ne ves­­szen, ha­nem örök­ké él­jen.” (Já­nos 3/16; frí­zül)

Share

Kiegészítő információk