Radnai István: A satuba fogott ország
Kinézek az ablakon. a virágba borult fák lassan lepergeti szirmaikat. A levelek napernyői kifeszülnek, a színű egyre haragosabb zöld, mintha az életadó napsugarakra haragudnának, pedig csak megerősödtek, nehogy a szél letépje őket idő előtt. Mert bizony eljön egyszer az ősz. Addig is dolgozik a klorofil a parányi naperőművekben. A növények erőre kapnak az árnyék egyre kellemesebb, ahogy megérkezik a nyári hőség.
Kinézek az ablakon, házakra, sértetlen otthonokra látok.
Volt gyerekkorom. Voltak hajmeresztő kalandjaim.
A német gyerekek, akiket az egyik őrült, Hitler, behívott katonának, kocsikázni hívtak a Tigris tankba. Megörültek, hogy valaki érti a nyelvüket. Még nem tudták, hogy a halálba indulnak. Amíg testközelből nem érzik, amíg meg nem sebesültek, amíg bajtársaik meg nem haltak körülöttük.
Én azt hittem, szövetségesek, ők sem érzékelték, hogy ezúttal megszállók és nemcsak egyszerűen átutaznak az országon.
Két magas rangú német tisztnek elmeséltem a három legújabb Hitler-viccet. A két német tiszt, aki természetesen nem ismerhette őket korábban, a térdét csapkodta, úgy hahotázott. Elárulván ezzel, hogy mit gondol egy német a Führerről, akit maga is éppúgy utál, mint a fél világ.
Szerencsére szürke egyenruhásokat szólítottam meg, katonákat és nem a hírhedt Gestapo embereit. Nagyanyám remegése otthon sem csillapodott.
Nem féltem. Még az ostrom alatt 1944 karácsonyától 1945 februárjáig sem féltem túlságosan. Buda csendesebb részén laktunk, a legnagyobb veszélyt az amerikai szőnyegbombázás jelentette, amely szerencsére teljesen célt tévesztett!
Aztán megváltozott minden. Egy szovjet GPU-s közvetlen közelről homlokon lőtte 75 éves, súlyos szívbeteg nagyapámat. Nem reguláris katona volt, afféle komisszár. Meg is indokolta: öreg volt, beteg volt, minek éljen. Nagyapám Kárpátaljáról származott, anyám többször nyaralt a félig rutén faluban, ahol az unokatestvére görög katolikus esperes volt és két nyelven misézett. A papgyerekek együtt szaladgáltak a falu poros főutcáján és együtt játszottak a rutén parasztgyerekekkel.
Életem első öt éve békésen telt, egy normális, békés országban. Legalább is gyerekként így éreztem. Én is nyaraltam a rokonoknál Kárpátalján.
A két őrült, a grúz kispapból lett szovjet diktátor és a náci összefogtak Lengyelország felosztására, de ahogy mondani szokás: evés közben jön meg az étvágy.
A második világháborúban a nyugat végül Sztálinnal kötött szövetséget és eladta neki Közép-Európa országait. Ettől kezdve félni kellett ki előtt szólal meg az ember.
Féltem, amikor láttam a Pasaréti úton végestelen-végig az út szélére fektetett német halottak felismerhetetlenné lapított arcát. A foglyok kivégzésének kirívó módját választották a szovjet frontharcosok: a tankok lánctalpával mentek végig a még élő, fegyvertelen hadifoglyok fején – hátborzongató látvány. Megrázó. Volt okunk félni.
Ki adhatta ki ezt az embertelen parancsot?
Hangsúlyozottan szovjet katonákról beszélek és az első vonalban szolgálókról. Nem ruszkikról úgy általában. Lehettek ukránok is a bűnösök, mivel a Második Ukrán Front hadseregcsoport foglalta el Magyarországot. De lehettek a vodkával bátorított harcosok, a végtelen ország bármelyik szegletéből származó besorozott szerencsétlenek. Maga alá gyűrte őket a háború és az ördögi, torz ideológia. Szlává bohu ... nincs Isten! Ez volt a kedvenc szavajárásuk. (Mellesleg, az Isten oroszul Bog!)
Az 1944-45-ös tél szokatlanul erős volt, rengeteg hó hullott. Mivel autók, buszok nem közlekedtek, a lánctalp nyoma élesen kirajzolódott a testek közt. A pasaréti rendházból szerzetesek jöttek hihetetlen bátorságról téve tanubizonyságot. Letérdeltek minden halott katona mellé és imádkoztak a lelki üdvéért. Sosem felejtem el. Nem féltették Istennek szentelt életüket.
Később a hittant egy nagyszerű pasaréti ferences, P. Nagymányoki Gilbert tanította és szeretettel nevelt minket, amíg lehetett. Találkoztam vele később is, amikor a kommunisták börtönéből kiszabadult.
Meg kellett említenem név szerint a Tiszit, mielőtt folytatom háborús élményeimet.
A későbbi megszálló csapatok rendesebbek voltak. Ezek talán az asszonyokat is békén hagyták, de hogy zabráltak azt meg tudom erősíteni.
Mátyás király óta nem volt előnyünk abból, hogy az észak-déli Borostyánút nálunk találkozik a kelet-nyugati Selyemúttal. Csak a tankok jöttek. Trianon után a megcsonkított ország még talpra állt a harmincas években, aztán a német megszállást negyven év szovjet uralom követte,
Kilencven után a nyugati szabadrablás... Nem zabrálásnak, privatizációnak hívták...
Öregember lettem és bevallom, félek!
Fejünk felett háború dúl, de igyekszünk kimaradni belőle.
Hogy most is őrültek csinálják-e a nagyhatalmi politikát, nem tisztem eldönteni.
Kárpátalja. Most nem kívánkozom oda és aggódom a véreimért.
Itt élünk satuba szorítva, a csonka, a Kárpátok védelmétől is megfosztott országban.
Félek!
A „feminin külpolitikáról”
avagy az állati komolyság idei kitüntetettje
Aachen városa jellegzetes karneválozó terület. „Latin” város, mondjuk arrafelé. Ezek azok a népek, akik német létükre, vagy éppen azért úgy tartják, hogy ők igazából a régi rómaiak („limes”...) közvetlen leszármazottai. Így tehát nem is igazi germánok. Kedélyesek, életvidámak, levanteiek. Mainz, Köln, Düsseldorf és Aachen. Meg a hozzájuk közel eső kisebb városok, egészen a Ruhrvidék keleti határáig. Itt az ötödik évszakot komolyan kell venni!
Ez a „véres” idő minden évben november 11-én 11 óra 11 perckor kezdődik, és tart egészen Hamvazó szerdáig, majd addig, ameddig e napon elégetik a szalmabábút, a Hopediz-et. A főméltóságok ilyenkor valóban méltóságok, a bőséggel osztogatott kitüntetések valóban értékesek. Aki ilyet már kapott, tudja, hogy van súlyuk. Egy rendezvényen illik az összes korábbit is viselni, a nyakunkba akasztva.
A hangulat február elején fokozódik! Indításnak évente átadják Aachenben a fő kitüntetést: „az állati komolyság elleni lovagrend lovagja” nevüt. Ez egy csákóból áll, egy latinul megfogalmazott rendi szabályzatból és az illető kitüntetett mozaikképéből. Utóbbi természetesen a verhetetlen aacheni „Printen”-ből készül, ami nem más, mint csokis mézes puszedli. Elég édes...
A kitüntetettnek pedig az ünnepélyes este folyamán kutya kötelessége egy kalickába lépve beszédet tartani, amin az ünneplő közönség nem egyszer csak azért derül, mert már személyenként egy üveg pezsgőn legalább túl van. Kötelező derülni, de jobb, ha gurulunk a nevetéstől! A zenekar meg minden harmadik mondat után háromszoros tust húz.
Kit ért 2023 „karneválszezonjában” ez a kivételes megtiszteltetés? A saját leánya által is humortalannak, sótlannak mondott német külügyhölgyet: Annelena (Charlotte Alma)Baerbock-ot. Az indoklásban ez áll: „állhatatossága, a diplomáciai parketten tanusított humora és a remény, illetve a béke érdekében folytatott harca elismeréséül”...
Humoros beszédét azokban az órákban kellett megtartania, amikor nagy nehezen a német kormány is ráállt a 14 Leopárd tank szállítására Ukrajnába. Így kezdte: „Átgondoltam, hogy valamiféle kosztümben lépek fel, például leopárdnak öltözöm”...Szerencsére nem tette. Háromszoros tus!
A 2021-es választási harcok közepette, ahol „zöld” üdvöskeként akár a kancellári székért is harcolt, számtalan plakáton volt látható. A felirat: „Válságos övezetekbe fegyvereket nem szállítunk”.
A humoros beszéd egy további része arra utalt, hogy néhány nappal korábban hivatalosan, mint Németország külügyminisztere kimondta: „mi Oroszország ellen harcolunk, nem Önök ellen...” (Értsd a NATO tagállamait. A beszéd egy aktuális NATO találkozón hangzott el, ahol a németeket „nyomás alá helyzeték” Leopárd ügyében.)
Bismarck óta legkésőbb ez egy külügyminiszter szájából egyértelmű hadüzenet, amit komolyan kell venni. Vagy nem? Valószínüleg nem, hiszen Oroszország erre a butaságra még csak nem is válaszolt. A világ legnagyobb szerencséjére. Manapság sok mindent nem veszünk komolyan. Női csacsogást sem.
Humoros beszédében meglehetően részletesen kitért arra is, hogy: „csak azok nem szólják el magukat, akik nem mondanak semmit. Én nem tartozomn ezek közé.”Ezt úgy is fordíthatnánk, hogy „csak az ökör következetes”.
Két leánygyermeke ellenére, akik ugyan édeasanyjuk humoérzékéről nem tartanak sokat, harcos formában kiáll az üdvöske amellett, hogy „a gender szemléletet... a fejekben le kell horgonyozni.” Ugyanis a nők helyzete nem más, mint a „megoldás része”.
Hivatkozási alapja minderre Csad, illetve Afganisztán, ahol éppen napjainkban a „nőies külpolitika” győzedelmes. Vagy mégsem? Ha így nézzük...hát igen. Akkor a női megoldás bizony rész. Az egész része. Talán fele része. Mert a női megoldás – Isten áldja a magyar nyelvet – a feleség. Ez igazából csak annak új, aki genderileg már nem érti, hogy mi a csuda is az az X meg Y kromoszóma.
A „feminin” külpolitika szerint vannak e világban, akiket szét kell taposni, megsemmisíteni, agyonlőni? Akik ellen tankokat kell küldeni? (Netalán e tankokba saját fainkat, leányinkat ültetni?)
Mert: nekünk van igazunk. Melyik is? Feminin, esetleg zöld igazunk, mindenféle igazunk, igazunkban pedig csak az nem szól mellé, aki a száját ki se nyitja. A Jóisten sem mondhatja másképp: e „feminintől” ments meg, Urunk minket!
Tisztelt Madame Holefleisch! (Férje ugyanis Daniel Holefleischj.)
Kedves Annelena Carlotte Alma!
Talán jobb lenne, ha kedves kislányaid és Daniel körül szorgoskodnál, békés otthont teremtve Potsdamban! Ugyanis – sajnos – ott sincs elég bunker, ahova behúzódhatnátok majd akkor, amikor ...
-----------------------------------------------------------------------------------
De miért érdekes ez egyáltalán nekünk, magyaroknak?
Miért is? Talán azért mert egy szövetségben élünk, amit NATO néven emlegetnek. Orbán Viktor legutóbbi beszéde szerint ez egy tiszta védelmi, egymást segítő katonai érdekszövetség, mely a magyar élet számára is hasznos. Ennyi, de nem több.
Butácska háziasszonyok maflaságai talán nem időszerűek ebben a vészterhes világban. Nem időszerűek, de sokaknak hasznosak. Nem „magas szint”, de élvezhető, eladható. Általában akár érthető is. „Halt, ebend...” A német beszéd legbugyutább kifejezésmódja, jellegzetes töltelékszavak, melyek semmit nem fejeznek ki. Persze Annelena erre talál magyrázatot: „ez amolyan hannoveri tájbeszéd....” Utal származására. Szép. Csak az a baj, hogy ez nem „hannoveri”, hanem a nyolc általánost csacsogó csücsöri szájú habókleánykák kedvenc kifejezése.
Van még ilyen: „krass”, meg „cool”. Lefordíthatatlan. „Ebend”.
A lényegük nem más, mint „okeejj”.A lényegük nem más, mint a nulla. Üresség.
Szutrély Péter
2023. február 27.
P. Buzogány Árpád versei
gyöngykoccanás
mennyi marad majd belőled
mi lesz mi a lelkembe éghet
hogy pár napig te adtál legszebb
szavaimnak menedéket?
kútmélybarna szemeid játékát
most még magam előtt látom
gyöngykoccanás szavaid
visszhanggá már nem kiáltom
és ha majd ital pendíti
lelkem vagy könnyű kis kurva
méla nézése vagy kedvenccé
vált dallamok pár nap múlva
hiányod lehet legtöbb
mi maradhat utánad –
legyen mit verssé tenni, ha majd
orvul a múzsa hátba támad
Álomba s versbe költöztél
Verset ha írok, nem te leszel hőse –
vannak még mások, vagy akár én legyek,
nem kell mellém most egyetlenegy nő se,
zajból elég, ha csak az óra ketyeg,
mert szép a csendben levelek hullása,
jobb, mint amikor még rólad álmodtam,
s nyomott sok szavad, akár egy-egy mázsa
lett volna rajtam, mocsárban tapodtam,
s mégse lett ösvény sehol lábam nyomán,
utat se láttam – kerestem ostobán,
nem vettem észre, hozzám már nincs közöd,
ezért a versben a rím majd másról szól,
levelek alatt valahol ott alszol,
mert meghal mind, ki álmokba költözött.
Az idő kereke alatt
A völgyben, hol a melegség
lakna, a visszhang elveszett.
Köd alatt nyögnek fák, nyirkos
földet érint a két kezed,
madárhangok, víg reggelek
rohadnak levelek alatt,
a falánk időnek én sem
vagyok több, csupán jó falat.
