Levelek, vélemények

Dr. Tusnády László

2018. március 18.


 

Kedves Árpád!

Nagyon kevés az, amit munkád, teljesítményed, szép küldetésed, életed áldott és áldásos gyümölcsei kapcsán elmondhatok. Te ezekkel tisztában vagy, és jogosan szisszenhetsz fel, hogy a megszólaló csak ennyit lát meg.

Tasso egyik hőse vigasztal, szerinte „a munka maga a legfőbb jutalom”. Ilyen indíttatással küldöm el Neked kettős ünneped (ünnepetek) kapcsán rövid írásomat, és előre is sok boldogságot kívánok Mindnyájatoknak. Természetesen áldott húsvéti ünnepeket is.

Ha úgy gondolod, hogy közlöd ezt az írásomat is, annak azért örülök, mert hiszek abban, hogy lesznek olyanok, akik még inkább rácsodálkoznak mindarra, amit létrehoztál. Még inkább kíváncsiak lesznek írásaidra, és egyre inkább megértik, hogy a „Búvópatak” egyedüli és rendkívüli értékeket őriz: igazi nemzeti kincs.

Mindnyájatokat szeretettel üdvözöllek:

Dr. Tusnády László

 

Tusnády László

Megérte

 

Színész, író és lapszerkesztő Csernák Árpád. Jogom van-e helyette azt mondani, hogy megérte? Nincs. Első látásra túl bizalmasnak látszik ez a cím. Én mégis ezt mondom, mert ezzel a reményemet fejezem ki. Mégpedig azt, hogy minden nehéz helyzet, a körülmények gyakori fondorlata, packázása ellenére megérte. Érdemes volt annyit küzdenie, annyi áldozatot hoznia.

Színészi küldetésének fő színtere Kaposvár. Hányszor és hányszor kellett azt éreznie, hogy a kor satujába akarják szorítani. Szürke házak, szürke festékkel „lefröccsentett” emberek előtt a színház lehet-e fáklyafény, isteni lobogás, ha oda is betör a meghasonlás?

Marad a Latinovits Zoltán-i sors, vagy valami más: a kereszthordozás – usque ad sanguinem (a vérontásig)?

Elidegenedett korunkban épp a legküldetésesebb emberek érzik azt, hogy társadalmunk közöny-, hitetlenség-szennyével bemázolt egéről esendő vakolatként mállik le a legszentebb szándék.

Pedig kell a színház, az a nagyszerű színpad, amelyen a színész papként mutatja be legtisztább áldozatát. Ezért tud az igazán nagy személyiség nemet mondani a rontás erőire. Ezért nem engedi meg, hogy a kiábrándultságnak, az életellenes erőknek, a leépülésnek cinkosa legyen, bábfigurája: szürke eszközembere. Ez nem lehet hivatása, de voltak, akik ezt várták Csernák Árpádtól. Így örvénylett körülötte a Semmi, de minden fizikai és lelki kín ellenére óriási szerencséje az az áldás, amely hitéből fakad. Látta, megélte a Semmit, mert korunk igazi, őszinte művésze, de az a Semmi nem belőle sarjadt. Tudta, hogy nagyon szűk, szinte egyenletesen gyorsuló sebességgel bezáruló folyosó vezet a jövőbe, de azzal is tisztában volt, hogy azt a nagy, végső bezáródást olyan tényezők idézik elő, amelyeket a magasabb minőséggel még mindig le lehet győzni.

Hódmezővásárhely és Kaposvár! Kétpólusú lét. Az egyik a boldogságsziget, a magánéletnek a lehető legszebb kiteljesedése – ünnepe, a másik a művészi megvalósulás. Utazások! Időben olykor hosszabbak, mint az áldásos családi együttlét boldog órái. Fáradtság! Karambol! Öröm és döbbenet. Bizony másképp is történhetett volna…

Másképp! Rosszabbul is, de hite szerint rá a legnemesebb célok miatt volt akkor szükség. Ő már akkor is tudta, hogy a kor fogaskerekei nem tudják felmorzsolni igaz egyéniségét, mert szabadnak született. Szabadság iránti szeretete hatja át irodalmi tevékenységét is, az íróét, a szerkesztőét egyaránt.

Ez az év kettős ünnepet hoz a számára: Máté fia április hatodikán lesz ötvenéves, és ő augusztus tizenkilencedikén tölti be hetvenötödik életévét. Mennyi izgalom, aggodalom, égbe repeső ima a családban és a családért, mennyi féltés és szeretet a „Búvópatak” körül!

„Megérte!” – mondom én töretlen hittel, és remélem, hogy ez a valóságban is így van. Negyven évvel ezelőtt látta meg a tengert. A nagy pillanat előtt, 1978. augusztus 23-án a következőket írta naplójába gyermekeiről: „Kész kis férfiak. És akárhogy is, ők hat-, tízéves korukban látják először a tengert! (Én a 36-dikban.) Rajtuk áll elsősorban, hogy én azt mondom-e: megérte.”

Nehéz helytállónak lenni korunkban, de Csernák Árpád szép művészi vallomásában, én a család apoteózisát látom: járhatunk göröngyös úton az életben, ragyoghat ránk a mindenség fénye, igazi beleéléssel azonosulhatunk az ártatlanul szenvedők sorsával – akár az egész világéval is, de küzdelmünkről csak akkor tudjuk elmondani igazán, hogy megérte, ha gyermekeink, unokáink – szeretteink is örömmel és hittel tekintenek az élet tengerére.

 

Sz. Tóth Gyula

2018. január 18.


 

Kedves Judit,

 

A tegnapi postával megérkezett az évi első Búvópatak az „előfizetőnek”, aki hálásan köszöni.

Annál is inkább, mert a gesztuson túl becses a tartalom. Mint mindig. A két borító kettős hangulatot sugároz: ha nekiállunk a szürkületben, a jogos, munkát idéző hangulatban, a végére még labdázhatunk is, színesedik a tér. A szerkesztőket dicséri a távlat felvillantása.

A súlyos írások közül most csak egyre kívánok reflektálni: Dizseri Tamás Krisztus-arcúsága. Visszaemlékezés, többrétegű sorstörténet. Megható, megrázó. Érdekes a téma, számomra ismeretlen a főszereplő, akit jó volt megismerni. Tehát van egy főhős, és köréje, vele a többi hős. Életek, életünk. Kis magyar történelem, személyes sorsokon keresztül. Már oda kell figyelni. Ám a nagyszerű felépítés erre „rátesz”, ha tehetném, leginkább geometria formában ábrázolnám: van a főalak, annak megismertetése, az apropó, a kibontás, a főcselekmény mellé társuló más történések, újabb szereplők, újabb történetek. Egyfelől lehet mondani (a cím és a lelki ragaszkodás okán), a főalak a templomi oltáron felmutatva, körüle a tisztelgők. Még halljuk az orgonamuzsikát is zengeni. De így statikus lenne. Itt mozgás van, az időt, az adatokat, a helyeket mozgásba lendíti az írói tehetség. (Már más írásaiban is tapasztaltam.) Közeli múltunkban vagyunk, átélhetjük.Magánélet, hivatali élet, súlyos állapotokkal: betegség, gyógyítás – gyógyulás. A kóresetek nem mély depressziós hangulatban íródnak le, szinte tényszerűen, ám az emberi tartásokon keresztül átjön az érzelem, a benső világ. A fájdalom, s a remény.

Műfailag, talán, szociográfia – elbeszélés, leírás, történelmi (tan)anyag. Az író nem vádol, a szeretetet nem hallgatja el. Saját baját beleírja, jól teszi, nem súlyosbítja azt, ami amúgy is súlyos. És a végén, valósan, ott a remény: a megtalált (?) gyógyszer. Ez újabb jó hír.

Sokat lehetne (és kellene) írni, irodalmi szakkörök mintaanyaga ez. Személyesen külön még kötődés hozzá: a helyszíni közelség, szigetvári gyermekéveim, amikor az ötvenes években az akkor feltűnő baj, a csontvelőgyulladás támadott meg. Szigetvár – Pécs, és ott a fiatal Pilaszanovics doktor, aki „olvasta” a szakirodalmat, belevágott, végül is sikerrel. (Ám a betegség évtizedekig tartó kifutásával. A történelemmé keményedett emlékek őrzésével, aminek a Tanári noteszköteteimben hangot adok visszatérően.) És most, Budapesten, nem messze lakom a kórháztól, amelyben Dizseri doktor tevékenykedett, inkább, ahol a főhadiszállása volt. (Neki nem volt messze Mosdós. Neki nem volt „vidék”. Tudta, a távolság a „fővárosból” s oda-vissza, ugyanaz.)

Jó tudomást szerezni ilyen nagyszerű emberekről. Ez több mint lelkiismeret, ez hit emberben, Istenben. Szakma és emberség, melynek kapaszkodó gyökerei vannak. Jó ilyet hallani orvosról és nem orvosról. És meghatottan csodálhatjuk azt az erőt, melyet az írás szerzője mutat fel, ahogy a legnehezebb állapotokat elviselte, és teremtő tevékenységet tudott elővarázsolni. Ki hát itt a főhős?

Örülök az írásnak, amelyben „értékekék és erények” vonulnak fel. És annak külön, hogy éppen ebben az időben lapul egy írásom Csernák Árpád főszerkesztő úr gépében, melyben Bárány László munkájával „működő jellemek nyomába” eredek – ezek szerint nem hiába.

Kedves Judit, további erőt, és kivált szerencsét az új gyógyszerrel!

Jó szívvel,

 

Sz. Tóth Gyula Budapest, 2018. január 18.

Bertha Zoltán

2017. október 31.


 

Kedves Árpád, köszönöm nagyon szépen, és csatlakozva azokhoz a íróbarátokhoz, akik már gratuláltak a tizenötéves évforduló ünnepi alkalmához és szívből jövő jókívánságaikat fejezték ki: én is meghatottan, szeretettel és mélységes szolidaritással köszöntelek Benneteket, örömmel, hogy a Búvópatak ma már inkább látható, sőt gyönyörűséges látványt nyújtó, szívet-lelket melengető, tisztító folyóvá is vált: a folyamatos nemzeti önbecsülés és önvédelem "tiszta forrásokból" kiterebélyesedő "életvizévé". Elixír, a magyar megmaradás elősegítője ez a folyóirat - a benne igaz és valóságos önismeretünk sorstükreként is szolgáló, katartikus igazságokat sugárzó, belénk ivódó, árnyalatos kanyargásaiban is egyenes irányú folyammá táguló folyó írás -, a magyarság különféle veszedelmektől való megmentését és folytonos szellemi-erkölcsi emelkedését szavatoló jelenség. A továbbiakhoz is a legjobbakat, sok erőt és kitartást kívánok nagy szeretettel,

Bertha Zoltán

Kiegészítő információk