Sarusi Mihály: Hun fohász

 

Istenem, Istenünk, Örök-Egy-Isten, Egy-Öregh-Isten,
Magyarok Istene, Úr, Urak Ura, Egek, Mindenek Ura, Fű,
Fa, Föld, Nap, Hold, Csillag, Víz, Kő, Hegy, Sík, Szél,
Tűz, Folyó, Tenger, Mindenek Istene, Boldogasszony
Anyánk, Asszonyunk Szűz Máriánk, Szűzanyánk,
segíts; segéld meg néped! Segítsd meg híved!
Magyar s nem magyar nemzeted, ha nem is legfőképpen,
de legalább annyira, mint a többieket, minket
hunn-ivadékokat, ősmagyarból, avarból, ótörökből,
ugorból, tótból és oláhból, tokosból és bunyevácból,
rácból meg ruténból, horvátból, vendből, miegyébből
kikevert, egyetlen Kárpát-karéj lakta népünket.
Sem tíz,
Sem kilenc,
Sem nyolc,
Sem hét,
Sem hat,
Sem öt,
Sem négy,
Sem három,
Sem kettő,
Sem egy
elnyomót ne engedj a nyakunkba telepedni!
Egy szem
árulót ne engedj közénk férkőzni!
Egyetlen
ördögfia se adhassa ki magát
– hamisságával becsapva bennünket –
a legkülönb hazánkfiának!
Isten! Segítsd e népet, e szanaszét vert, szanaszét szórt,
szanaszét irdalt nemzetet, Bendegúz, Atilla, Csaba királyfi
népét, Álmos, Árpád népét, Szent István és Szent László
népét, Hunyadi János és Mátyás király népét, Bocskai,
Bethlen, Rákóczi népét, Kossuth népét, Ötvenhat népét,
Mindszenty és Márton Áron népét, a megszületése óta
örökös harcra kényszerített, elkeseredett ellenállásba
kergetett, ha kell, Érted, a Szent Igazságért, Szent-
-Magyarországért, a Szabad Magyarországért, Világ-
-Szabadságért, mindenért, mi szent, szent, szent vagy
Uram, ma is csatába szállni képes nemzeted!
Segítsd meg, ó Uram, e kicsi, hatalmas, gyönge, erős,
letiportan is fejét emelgető, megtaposva is előbb-utóbb
bátorságra kapó, magát sárba verten sem megadó, megalázottságában
elkövetett átkozódásából kitisztulva újra
hittel hívő szegény, gazdag édes-keserű,
bitang drága Tizenötmilliónk!
Isten, Istenünk, Mi Urunk!
Hittel Hozzád fordulunk.
Szerető szívünk Utánad eped,
Vágyakozó karunk Feléd tárul,
Reménykedve Rád tekint
Kicsi Magyarhon, Magyarföld, Mindahány-Magyarország,
Hunnia, Hungária, Szittyaföld, Mária Országa, Pannónia!
Tizenöt
Tizennégy
Tizenhárommillió –
Ne tovább! Ne engedj tovább süllyedni, fogyni és apadni,
romolni, elillanni, fölszívódni, eltűnni, a múlt ködébe,
más népbe veszni, ne, ne.
Könyörgünk, segíts azzal, hogy erőt adsz az erőtlennek a
jövőt vállalni, hitvest szeretni, családot, gyermeket,
gyermekeket ápolni, vállalni a közösséget, szülőfalut-
-szülőhazát, borzasztó-szép, átkozottan gyönyörű
Magyarországunkat, melynek határát ne engedd, hogy az
Alvilág Ura szabja meg.
Isten, Ott Fönn A Mennyben,
Bárhol vagy,
Tudjuk, mindenütt vagy,
Bennünk s rajtunk kívül,
Nyújtsd karod,
Hogy tovább szolgálhasson e nép.
Patkányunk van egy,
Hazánk is csak egy,
Patkányunk van kettő,
Hazánk van, egy,
Patkányunk van három,
Hazánk csak egy,
Patkányunk van négy,
Hazánk, van hazánk,
Patkányunk van öt,
Hazánk, hazánk,
Patkányunk van hat,
Hazánk, mindenünk,
Patkányunk van hét,
Haza, haza,
Patkányunk van ezerhét,
Hazánk meg csak egy.
Kánisz, patkánisz, takarodjatok el!
Hazánk ez az egy.
Istenem, Atyám.
Atya, Fiú, Szentlélek
Úristen.
Boldog Isten, Nagy Isten!
Isten-Anyám.
Engedjétek, hogy így legyen.
Az Örök Istennek
Ammen.


Almádi-Lokhegy, Kr. u. 2003. Böjtelő hava 15.

Tóth Bálint: Magyar litánia

 

Hallottátok, hogy mondatott:
Szemet szemért és fogat fogért...
Hallottátok, hogy mondatott:
Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségeidet.
Én pedig mondom nektek:
Szeressétek ellenségeiteket...

Máté 5, 38, 43, 44


Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat:
feledni éjszakai vad hánykolódásokat,
(egy hónapban két éjjelt börtönben töltök,
és kéthavonként felakasztanak.)
Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat;
hogy megszeressem a hóhérokat,
s imádkozzam ellenségeimért...
Pedig tudom, ez az egyetlen út,
ki megnyithatja a szent kaput
az oltárhoz, hol a szeretet ég,
de befogadni az igaz igét -,
hogy magam előtt se legyek hazug -,
tudod, Uram, ez száz szentnek elég! -

Igaz, ha annyi vagyok, mint ok,
semmi vagyok.
Nézem, Krisztus, a tévét;
ez mind élőhalott;
pöszög, dadog,
nem bánt meg semmit,
nem kér bocsánatot.
Hadd kérdjem Tőled:
Én megbocsáthatok?
Megbocsáthatok-e
a cvikkeres Nagyért,
a hórihorgas Pálinkás őrnagyért,
Maléterért és Mansfeld Péterért,
a Kossuth téren meggyilkoltakért,
Magyaróváron meggyilkoltakért,
Salgótarjánban meggyilkoltakért,
a háromszázakért, az ötszázakért,
és a ki tudja hogy hány ezrekért;
a Pesti Srácokért, s a Pesti Lányokért,
Angyalért és az angyali Géreczért.

S a korábbiakért:
Donáthért, Kiss Szalézért
és Apor Vilmosért,
a Recsken holtakért,
a vallatáskor agyonvertekért,
a börtönökben égig kínzottakért,
tyúkketrecbe telepítettekért,
és a határon agyonlőttekért.
S a későbbiekért:
Bériért, Gáliért,
s ki tudja még kiért,
ki korábban halt, mint rendeltetett,
Uram, itt valaki felfejtette
te szent törvényedet!

Hány sor kéne ide,
hány sírkő s kopjafa,
mert ezt a litániát
nem fejezhetjük be soha.

És mégis, mégis fejezzük be,
mi nem kezdhetjük újra,
de véssétek gránitba, bazalttömbbe,
minden időkre minden bűnös nevét,
jegyezzétek fel, ennyi elég —,
mi nem kezdhetjük újra.

Csapó Endre: Csapataink harcban állnak

 

Ötvenhárom évvel ezelőtti eseményekről, pontosabban a magyar forradalom és szabadságharcról, ma sincs elég ismeretünk. Érdekek fűződnek az eseményeket befolyásoló, a valóságtól eltérő magyarázatához. Bűnné lesz az erény a részrehajló megítélésben. Az áruló Kádár, Moszkvával és hazai elvtársaival egyetértésben egyértelműen bűncselekménnyé nyilvánította a forradalmat, és a hatalom birtokában üldözte mindazokat a személyeket (és az eszmét is), akik, (amelyek) szembeszálltak a bolsevista diktatúrával, és hátrányt szenvedtek azok is, akik csak megnyilatkoztak ilyen értelemben, vagy akár feltehetően így éreztek. Ez volt a helyzet mindvégig, az egypárturalom bukásáig, amikor végre a bűn és erény megítélése is visszakapta valóságalapját. A társadalom nagy részét érintette ez az értékcsere. Sokak számára egyszerre fontos lett megnyilatkozni a nemzet szabadságküzdelme mellett. A fordulat azonnal elindította a köpönyegforgatókat igazoló történelemhamisítást. Ezért nagyon fontos feltárni és ismertté tenni az eseményeket a valóságnak megfelelően, hogy a történelemben ember és cselekedet a helyén legyen.
A kulcsszemély kétségkívül Nagy Imre. A forradalom egyedül őt emelte bizalmába a hatalom élenjáró tagjai közül. Érdemes követni a napi eseményeken, mikor és mennyiben felelt meg a kortársi, illetve a történelmi várakozásoknak. Mint a korábbi enyhülési szakasz (1953) idejének (moszkvai utasítás alapján lett) miniszterelnöke –, akit a keményvonalas Ráko­si­éknak sikerült később leváltatniuk –, Nagy Imre a közvélekedés számára a remény embere lett, a javulás csak az ő visszatérésével volt abban az időben elképzelhető. Akik a rendszer megjavításán szorgoskodtak, Nagy Imre visszatérésében látták a megvalósulás lehetőségét.
Az október 23-i felvonuláson Nagy Imre neve és képe szerepelt a követelések táblái között. De a varázs megszűnt, amikor a Parlament erkélyéről így szólította meg a változás követelésére összegyűlt tömeget: „Kedves elvtársak!” Az ott összegyűlt tömeg már új képlet volt, a Bem térre menetelés lépteiben a lelki felszabadulás ébredezett, egy nagy történelmi negyvennyolcas déjà vu, a közösségi erő felfedezésének mámoros boldogsága töltötte el a lelkeket. Ilyen minden magyar forradalom.
A Magyar Rádió épülete és a Parlament előtti véres sortüzek szabadságharccá váltották át a forradalmat. A hatalom, kormánya élén immár Nagy Imrével, erőszakszerveivel és szovjet katonai segítséggel fegyveres harcot viselt a statárium ellenére utcára merészkedő tüntetők és fegyveres felkelők ellen. A hatalom és nép élethalál küzdelmében a nép forradalmi elemei nyomultak előre, a hatalom egyre csak hátrált, egészen összeomlásáig. Mindez néhány csodálatos napon belül. Bebizonyosodott, hogy a szovjetcseléd hatalom egyetlen biztosítéka csak a szovjet haderő.
A helyzetet jellemzi Kádár János első titkár esete, próbált egyezkedni a munkássággal, hogy leválassza őket a felkelők oldaláról, és segített abban – akaratlanul is –, hogy munkástanácsok alakuljanak meg, elsőként Pécsett, Miskolcon és a fővárosi Egyesült Izzóban. A munkástanácsok programja azonban teljesen megegyezett a felkelőkével: a szovjet csapatok kivonása először a harcokból, majd az egész országból, az ÁVH felszámolása, a Rákosi-rendszer teljes felszámolása, többpártrendszer bevezetése és amnesztia a fegyveres felkelésben részt vettek számára.
Október 24-én a sztalinista kormány ravasz taktikai lépést tett, miniszterelnök-cserét hajtott végre, Hegedűs Andrást Nagy Imre követte. Bevonták maguk közé azt az embert, akinek a neve az óhajtott változást jelentette a nép körében. A forradalom felszámolása érdekében Katonai Bizottság alakult, tagjai: Czinege Lajos, Fehér Lajos, Földes László, Kovács Ist­ván, Mező Imre, Piros László, Bata István. A bizottság együttműködésről állapodik meg a székesfehérvári különleges szovjet hadtesttel. Nagy Imre aláírásával kihirdetik a statáriumot, ezt a rádióban be is olvassák. Ávéhás és szovjet fegyveresek gyilkolták a magyar népet Nagy Imre parancsára, kérésére.
Ötödik napra a kommunista hatalom Budapesten összeomlott. A kormány személyi állományában átalakítva, politikai téren teljes elvi fegyverletétellel mentette meg létét október 28-án. A fejleményhez nagy mértékben hozzájárult az angyalföldi munkásküldöttség követelése személy szerint Nagy Imréhez: ismerje el a felkelést nemzeti demokratikus forradalomnak, és álljon a további átalakulás élére. Elküldték a kormányból a reformok ellenzőit. Kádár János behódolt, így látta első titkárságának és pártjának túlélését biztosítani. Bejelentették az azonnali tűzszünetet. A már amúgyis szétvert ÁVH-t már két nappal előtte feloszlatták, és a Kilián laktanyában megalakult a Nemzetőrség, amelynek parancsnoka Király Béla lett.
Bányay László szabadságharcos közlése szerint a Nemzetőrség nevű szervezet a kormány kezdeményezése volt, a tárgyalásokra meghívott szabadságharcos parancsnokok egy része bizalmatlan volt az új szervezet iránt, átlátva a szándékot: a szabadságharcosok ilyen módon történő befogását, lefegyverzését. A becsatlakozás csak részleges volt, a gyanakodók jól számítottak, függetlenek maradtak, ők harcoltak legtovább.
Különleges időszak volt ez, a nagyvilág porondjain folyt egy olyan kísérlet a nemzetközi élet társadalomtudományi, politikatudományi, szociológiai, és természetesen politikai területein, amely a létező gazdasági és politikai berendezések átalakításával, tökéletesítésével foglalkozott. Nagy gondja volt ezeknek a műhelyeknek a Szovjetunió gazdasági és politikai gyakorlata, a nyugati értelmezésben megfogalmazott szocializmus, kommunizmus elmélete és a gyakorlat közötti űr. Nyugati pénzügyi és politikai körök a szovjet rendszer liberalizálásában látták megvalósulni az ideális kollektív államot, amit nem feltétlenül rendészeti eszközök tartanak egyben. A reformkommunista mozgalom ilyen körökből kapott ötleteket és biztatást Oroszországban és Magyarországon is. Jugoszlávia titoizmusa reményteljes volt számukra, bőségesen támogatták. Kruscsev már ennek az irányzatnak a szolgálatában mondta el Sztalint elítélő beszédét a XX. Pártkongresszuson 1956 januárjában. Ez az áramlat adott biztatást a Magyar Írószövetségnek, a Petőfi Körnek. A magyarországi sztalinisták jól látták, hogy a legkisebb liberalizmus is a hatalmuk végét jelenti, tehát mereven elutasították, terrorral akarták kezelni a helyzetet. A Kremlben váltakozott a hideg-meleg hozzáállás, ami követhető volt a magyar hatalmi változásokhoz való viszonyulásban, főleg október napjaiban.
Ilyen esetet mond el a magyarországi párt központi vezetőségének október 26-i üléséről szóló beszámolójában Mikojan, a Szovjetunió külön megbízottja: „Nagy Imre elismételte nekünk a korábban mondottakat a cselekvés két lehetséges útjáról. »Egyik az, hogy határoztunk – mondta Nagy Imre –, hogy a lázadás fegyveres elfojtása mellett a megbékélést, az értelmiség és a néptömegek megnyerését szolgáló politikát fogunk folytatni, elébe megyünk a népi mozgalomnak és a nemzeti érzéseknek, hogy élére álljunk ennek a népi mozgalomnak, és ezáltal szétverjük az ellenforradalmárokat, és megőrizzük a népi demokratikus rendszert«. A másik út Nagy Imre szerint az lehet, hogy a néptömegek továbbra is ellenük lesznek, és ők kénytelenek lennének csak a szovjet csapatokra és a néptől elszigetelt párt egy részére támaszkodni, ez az út tragikus volna…”
Mikojan és Szuszlov a Nagy Imre-féle irányvonal elfogadását javasolták a moszkvai elnökségnek, ideértve a katonai intézkedések helyett inkább „a munkástömegek megnyerését” célzó engedményeket, a kormány átalakítását „bizonyos számú kispolgári demokrata” (értsd: más pártbéli) miniszter bevonásával. Hozzátették: „figyelembe kell azonban venni Nagy Imre ingadozásait, aki opportunista természetének következtében nem tudja, hol álljon meg az engedményekben.”
Október 28-án tehát bejelentették az azonnali tűzszünetet, majd Nagy Imre a rádióban tett kormánynyilatkozatban gyökeres átalakulásokat hirdetett meg. Elismerte az új forradalmi szervezeteket, biztosította a jogosnak ítélt követelések azonnali megvalósítását, valamint tárgyalások kezdeményezését a szovjet haderők visszavonásáról. Mindez még a szovjet jóváhagyásával történt. Nagy Imre bizonyára épített a kialakult helyzetre, de Moszkvában számoltak a második út lehetőségével, és a leállított szovjet katonai beavatkozás újra indításával. Csak annyit ígértek, hogy „a szovjet csapatok a rend helyreállítása után rövid időn belül visszavonulnak bázisukra”. A Gerő–Hegedűs-féle sztálinisták ebből a megfogalmazásból kiindulva további katonai lépéseket szorgalmaztak, és tervezték 28-a hajnalára, a Corvin köz elleni totális szovjet lerohanás beindítását. Moszkva nem vállalta a kezdeményező lépést, ami összefügghetett a szuezi válsággal, ami éppen egy napra rá lépett drámai fordulatba, Izrael támadó hadműveletével.
Október 30-ra a harcok elcsitultak, a szovjet csapatok elhagyták Budapestet, visszavonultak vidéki laktanyáikba. Nagy Imre kormánya amnesztiát hirdetett a harcokban résztvevőknek, bevezette a Kossuth-címert, nemzeti ünnepnek nyilvánította március 15-ét. Lecserélték az ellenforradalom szót, hivatalosan is nemzeti demokratikus mozgalom lett a fejlemények elnevezése. Bejelentette az egypártrendszer megszűnését, korábbi pártok újjáalakultak. A Budapesti Országos Börtönben fogva tartott politikai elítélteket kiszabadították. Csak ekkor szabadult ki Mindszenty bíboros hercegprímás is.
Október 29-én Charles Bohlen (az USA moszkvai nagykövete) kijelentette: országa nem tekinti potenciális szövetségesének a lengyeleket és a magyarokat, tehát Amerika nem kíván beavatkozni a kelet-európai eseményekbe. Ezek után már csak a testvérpártok beleegyezése hiányzott az intervencióhoz.
Korabeli közlemény: „Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és megbízott külügyminiszter ma, november 1-jén délelőtt magához kérette Andropov urat, a Szovjetunió magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét. Közölte vele, hogy a Magyar Népköztársaság kormányához hiteles értesülések érkeztek újabb szovjet katonai alakulatoknak Magyarországra való bevonulásáról. Követelte ezeknek a szovjet katonai alakulatoknak haladéktalan azonnali visszavonását. Kijelentette a szovjet nagykövetnek, hogy a magyar kormány a Varsói Szerződést azonnal felmondja, egyidejűleg kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét, az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez fordul és az ország semlegességének védelmére a négy nagyhatalom segítségét kéri. Andropov szovjet nagykövet tudomásul vette a Minisztertanács elnökének és megbízott külügyminiszterének tiltakozását és közlését, s megígérte, hogy haladéktalan választ kér kormányától.”
Mi ösztönözhette Nagy Imrét és kormánytársait egy ilyen kényes és veszélyes lépésre? A Varsói Szerződés felmondása nem az utcán fogalmazódott meg. Csak arra lehetett jó, hogy felbőszítse a Kreml urait. A vezető kommunistából három napja szabadságharcossá vált Nagy Imre vajon túl akart tenni mindenki máson a függetlenség követelésében? Így akarta igazolni átállását a nemzeti oldalra? Elképzelte, hogy egy ilyen deklaráció varázslatosan érinthetetlenné teszi Magyarországot, és világ szégyenére a szovjet medve farkát behúzva kioldalog az országból? Vagy azt hitte, hogy már akkorát győzött a forradalom, hogy szórakozni lehet a hatalmas ellenséggel? Vagy arra gondolt, hogy Nyugat csak erre vár, és – miként hirdeti – megvédi azokat, akik kivívták függetlenségüket?
Nagy Imrének semmiféle tapasztalata nem volt külügyi dolgokban, sem ismeretsége, sem öszeköttetése nyugati országok diplomáciai köreivel. Gyemekkorunkban volt olyan játék, amelyben a „Nem ér a nevem!” mondóka mentességet adott. A hatalmi politikában nem lehet mondókával kisétálni a vadállat karmai közül.
„Rossz volt Nagy Imre korábbi miniszterelnökségének amerikai megítélése: a budapesti amerikai követség 1954-ben úgy vélte, »a magyarok ellenszenvvel viseltetnek rendszerével szemben«. Nagy gazdaságpolitikáját katasztrofálisnak minősítették 1953–1955 közötti kormányfősége idején. Nagy elmulasztotta, hogy akár szimbolikus lépéssel enyhítsen a két ország ellenséges viszonyán. Dulles kifejtette, az USA-nak semmi köze a Nagy-kormányhoz, az új amerikai követet pedig utasította, hogy ne adja át megbízólevelét. Ezt csak november 3-án másították meg, tekintve, hogy Nagy »elfogadta a nép szabadságra és függetlenségre vonatkozó követeléseit«, és semlegességért folyamodott. Ekkor már túl késő volt. Tükröződött Lengyelország és Magyarország eltérő fontossága is a régión belül. Az előbbi tekintetében a vezérkari főnökök utasítást kaptak, hogy vizsgálják meg a nemzetközi katonai akció lehetőségét, míg Magyarország esetében is elutasították a katonai segítségnyújtás minden formáját.” (Borhi László: Moszkva és Washington között 1956-ban).
Ez az idézett rész tovább bonyolítja a rejtelmet: Amerika értékeli a függetlenségi küzdelmet, de nem honorálja.
Nagy Imre Kossuth-i hangvételű írása is elgondolkodtató: „A népek és országok a szocializmust is csak úgy hajlandók elfogadni, ha az biztosítja, vagy meghozza nemzeti függetlenségüket, szuverenitásukat, egyenjogúságukat. A magyar tragédiának az a lényege, hogy a szocializmus és a nemzeti függetlenség eszméje szembekerültek egymással. A magyar felkelés alapvető értelme az volt, hogy megkeresse és megtalálja ennek az ellentétnek a megszüntetését és megteremtse a kellő egységét, teljes összhangját.”
Mi más ez, mint a szocializmus megmentése, nemzetek általi elfogadtatásának elmélete. Még egy titoizmus. Csakhogy az internacionalizmus elvetése nem érdekelte sem az orosz-soviniszta Keletet, sem a nemzetköziség főfészkét, Nyugatot. Miért nem jött erre a felismerésre fiatal korában, miért csak sarokba szorított állapotában?
Vajon tudott-e Nagy Imre arról, hogy Dulles október 27-i beszédében biztosította a szovjet vezetőket arról, hogy az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot potenciális szövetségesnek, és hozzátette, hogy Amerika célja a kelet-európai országok függetlenségének és szuverenitásának helyreállítása? Bohlen nagykövet október 29-én megismételte az üzenetet a Kreml vezetői számára, hogy kormányának nincsenek tervei Magyarországgal. A State Department elemzése október 30-án leszögezte, hogy minden hathatós segítség a magyaroknak „valószínűleg ellenségeskedéshez vezetne az oroszokkal”.
A magyar kérdést november 1-jén Kruscsev távollétében az SZKP elnöksége Mikojan kezdeményezésére ismét megvitatta. Mikojan 10–15 napot kért a Nagy Imre-kormány számára a helyzet stabilizálására. Szerov erre azt válaszolta: „Erélyes intézkedéseket kell tenni. Meg kell szállni az országot…”. Konyev és Zsukov szerint: „Budapest a felkelők hatalmában van. Eluralkodott az anarchia. A reakció felülkerekedik. A megoldás: megszállás…”
November 2-án Malenkov és Kruscsev Brioni szigetén Tito, jugoszláv pártvezetővel konzultál a magyar eseményekről. Tito helyesli a szovjet beavatkozást, és elfogadja Kádár János jelölését. Brioni előtt Bukarestben tárgyaltak a szovjet vezetők a román, bolgár és csehszlovák vezetőkkel a megszállás előkészítéséről. A románok katonákat is ajánlottak, de ezt Kruscsev visszautasítja. Liu Sao-csi Mao-Ce-tung nevében beleegyezett a katonai beavatkozásba.
„Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!” – mondta Nagy Imre a Magyar Rádióban 1956. november 4-én 5 óra 20 perckor.
A kormány a helyén van! Egy rádiószózatban ennek a mondatnak az üzenete csak az lehet, hogy emberek, tartsatok ki, ne adjátok meg magatokat, a helyzet nincs elveszve. Holott nyilvánvaló, hogy a megindult irdatlan háborúban, az erőviszonyok alapján órákon belül új helyzet áll elő, amelyben a kormány már nem lesz a helyén.
Ha csak az lett volna a szándék, hogy „megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt” akkor nem kellett volna az ország összes városaira rátámadni, és a fővárosba vezető utak házait szétlőni, szinte eszeveszetten. A szovjet támadás célja a forradalom letörése volt. A magyar nép megbüntetése, elrettentése volt. A kommunista Nagy Imre bűne a szovjet szemében egyértelmű: nem teljesítette kommunista kötelességét, nem verte szét az ellenforradalmat. Pedig teljesítette bolsevik kötelességét, a forradalom első öt napjában igénybe vette a szovjet alakulatokat a forradalmárok ellenében. Igaz, ha nem vált időben, a forradalom söpörte volna el.
Fogadjuk el, hogy az események során fölébredt benne a haza iránti érzelem is, nemcsak a félelem attól, hogy a rendszer omladékai alá kerül. Mindkét esetben, tehát hazafivá vedletten is, meg akkor is, ha csak taktikázott, a forradalom ereje sodorta őt magával, olyannyira, hogy megtett olyan politikai lépéseket, amiket az ország elvárt tőle, de olyanokat is megtett, amelyeket hazája sorsáért felelősséget érző politikus nem tehet meg.
A magyar forradalom tragikus hősköltemény, maga a rejtélyes magyar lélek, amely elbukik a lehetetlen megkísérlésében, de feltámad és igazolást kap, amikor a történelem szekere visszatér a méltányosabb útra.

Megjelent az ausztráliai Magyar Élet című lapban.

Kiegészítő információk