buvopatak.hu

Csernák Árpád: Fekete pávák

Tor­ná­cos, öreg kú­ri­á­ban lak­tak, a he­gyen. D. a gye­re­ke­i­vel ját­szott: bi­géz­tek, lab­dáz­tak, fá­ra mász­tak. Ki­seb­bik fia fent ku­por­gott egy ha­tal­mas pla­tán­fán, nem mert le­jön­ni. D. a mel­let­te le­v? fá­ról át­nyúlt, le­haj­tot­ta azt az ágat, ami­be a gye­rek csim­pasz­ko­dott: pró­bált lej­jebb csúsz­ni, de még na­gyon ma­ga­san volt. D. a má­sik fá­ról biz­tat­ta, se­gí­tet­te, mi­köz­ben ? is pró­bált lej­jebb ke­rül­ni. A fa alatt ál­lók fi­gyel­mez­tet­ték; vi­gyáz­zon, ne­hogy le­tör­jön az ág; lent he­gyes kö­vek van­nak. Vé­gül le­ért a föld­re. Az utol­só sza­ka­szon már fog­ta a gye­rek ke­zét.
A völgy­ben fe­ke­te pá­vá­kat pil­lan­tot­tak meg. Sza­lad­ni kezd­tek fe­lé­jük. Azok fel­röp­pen­tek, és jaj­gat­va, csap­kod­va me­ne­kül­tek. Le­ér­tek a völgy­be. Ott for­rás fa­kadt és pa­tak csor­do­gált, de a ma­da­rak már nem vol­tak se­hol. Az öreg cs?sz azt mond­ta, hogy a pá­vák kis fa­da­rab­okon tu­ta­joz­tak le.
Es­te a kú­ri­á­ban bál volt. A for­ga­tag­ban sze­líd, sza­kál­las arc buk­kant fel. Néz­ték egy­mást. Há­rom vöröskép? em­ber kö­ze­le­dett D. fe­lé. Azt kér­dez­ték, ninc­s-e ked­ve sé­tál­ni egyet, jó friss a le­ve­g?.
Ki­tusz­kol­ták az épü­let­b?l, rö­hé­csel­ve lök­dös­ték egy­re lej­jebb, lej­jebb. Vé­gül le­ér­tek a hegy­r?l. Csu­pa-be­ton pi­ac-tér­re vit­ték. Ott kezd­ték ver­ni. Ez már nem tré­fa, mond­ta F. G-nek, és ?k vis­­sza­men­tek a bál­ba. D. ar­ca föl­re­pedt, fü­lén, or­rán folyt a vér. Egy da­ra­big föl sem me­rült ben­ne, hogy vé­de­kez­zen, az­tán, ami­kor lát­ta, hogy R. már-már meg­öli, ököl­lel az ar­cá­ba vá­gott. R. fe­je ket­té­re­pedt, mint egy el­ej­tett gö­rög­dinnye. D. el­in­dult vis­­sza­fe­lé.
Fenn állt a hegy te­te­jén. Alat­ta szür­ke szik­lák és sár­ga lom­bok. Csend és nyu­ga­lom. El­en­ge­dett ta­gok­kal állt, te­kin­te­tét a ho­ri­zont fö­lé emel­ve. Szív­ta a tisz­ta, hi­deg le­ve­g?t. Friss avar sza­gát érez­te. Az ég si­ma volt és hal­vány­kék.
Hir­te­len meg­zör­rent az avar, ágak rec­­cse­né­se hal­lat­szott a völgy­b?l. Oda­kap­ta a fe­jét és fe­szül­ten fi­gyelt. Da­gadt, vö­rös arc t?nt fel a lom­bok kö­zött, az­tán az egész há­jas test zöld va­dász­ru­há­ban. Az em­ber fe­je g?­zöl­gött, ke­zé­ben két­csö­v? pus­ka, és a ke­zé­re csa­vart szíj vé­gén bor­jú nagy­sá­gú fol­tos dog. Mind­ket­ten li­heg­tek, ki­ló­gott a nyel­vük, és a sze­mük vé­res volt. ? egy tölgy vé­del­mé­be hú­zó­dott. El­csíp­jük! Ne félj, el­csíp­jük! – li­heg­te az em­ber, az­tán már csak ar­ti­ku­lá­lat­lan nyö­gé­se­ket hal­lott, mo­tyo­gást és li­he­gést, vé­gül el­t?n­tek a bok­rok kö­zött. Lá­buk alatt ro­pog­tak a gal­­lyak.
Foj­to­ga­tó há­nyin­gert ér­zett. Fel­né­zett az ég­re: az imén­ti opá­los fény el­t?nt, a mo­no­ton szür­ke­ség­ben var­jak ke­ring­tek. Tram-­ta-­tam-­ta-­ta-­tram-­ta-­tam. Do­bo­gá­sok, lé­pé­sek, lük­te­tés a fül­ben, a mell­kas­ban; pul­zá­lás, szu­szo­gás, do­bo­lás a dob­hár­tyán; bú­gás, kat­to­gás, ke­tye­gés kint és bent. Lé­pé­sek, kú­szá­sok, fész­ke­l?­dé­sek az éj­sza­ka sö­tét­jé­ben; lük­te­té­sek, pul­zá­lás, pul­zá­lás; ki­tá­gult erek, tágranyílt pu­pil­lák, le­gy?z­he­tet­len iz­ga­tó­sze­rek, k?­vé vált gon­do­lat, k?­vé vált ér­zés; nem moz­dul, el­akad, ol­da­ni ké­ne vagy to­vább hen­ge­rí­te­ni, de el­len­áll, nem por­lik, nem ol­dó­dik.
Reg­gel, az új­ság­ban rö­vid hír je­lent meg: A véz­na, gyön­ge fi­zi­ku­mú D. egyet­len ütés­sel meg­gyil­kol­ta R-t, a volt ne­héz­sú­lyú box­olót. A kö­rö­zés fo­lyik.
D. szök­ni pró­bált. A ha­tár­nál el­csíp­ték. Sö­tét­zár­ká­ban éb­redt. Ha­nyatt fe­küdt, R. ha­jolt fö­lé és néz­te. Azt ál­mod­ta: nagy tö­meg­ben men­nek. Csak a há­ta­kat lát­ta, a hul­lám­zó há­ta­kat, a gy?­r?­d? bal­lon­ka­bá­to­kat. Az­tán va­la­ki, meg­tör­ve az egyen­le­tes rit­mu­sú hul­lám­zást, szem­be for­dult ve­le és rá­l?tt. R. volt az.
Ki­nyi­tot­ta a cel­la­ab­la­kot. Hal­lot­ta a pá­vák ri­kol­to­zá­sát.
Sza­ba­du­lá­sa nap­ján Ríka jött ér­te egy kö­zép­ko­rú, szép n? tár­sa­sá­gá­ban. D. két cso­ma­got tar­tott a ke­zé­ben. Örült, hogy elé jöt­tek. In­dult a ko­csi fe­lé, úgy gon­dol­ta: ha­za vi­szik. De nem. A hölgy azért jött, hogy el­­vi­gye a cso­ma­go­kat. Be­rak­ta a ko­csi­já­ba és el­haj­tott. Ki volt ez a n?? – kér­dez­te D. – Te nem tu­dod? – cso­dál­ko­zott Ríka – R. öz­ve­gye. – Úr­is­ten! A kéz­irat­ok! – mond­ta D., és el­ro­hant. Ma­ga sem ér­tet­te: ho­va? mi­nek? Sem­mit sem tu­dott R. öz­ve­gyé­r?l. Fo­gal­ma sem volt, hol ke­res­se? S ha meg­ta­lál­ná, ak­kor sem te­het­ne sem­mit.
A vá­ros­ban lé­zen­gett, egy­más fö­lé tor­nyo­su­ló koc­ka­épü­le­tek kö­zött. Az egyik ház la­pos te­te­jé­r?l Ríka in­te­ge­tett mez­te­le­nül. El­in­dult fe­lé, de el­vé­tet­te a há­zat, egy má­sik épü­let te­te­jé­re ér­ke­zett. On­nan is lát­ta Ríka nyú­lánk, for­más tes­tét, na­po­zott. ? is le­vet­k?­zött, az­tán el­in­dult, hogy meg­ke­res­se Ríkát. De lent­r?l min­den más­képp né­zett ki. Nem ta­lál­ta azt a há­zat, el­té­vedt. Mez­te­len volt, de nem ér­zett sem­mi­fé­le szé­gyent. S?t, él­vez­te, hogy a le­ve­g? köz­vet­le­nül éri a b?­rét.
Vé­gül a szín­ház la­bi­rin­tus-sze­r? fo­lyo­só­in ta­lál­ta ma­gát. Min­de­nütt te­t?­t?l-tal­pig be­öl­tö­zött, cso­kor­nyak­ken­d?s, szmo­kin­gos, jel­me­zes urak, es­té­lyi ru­hás dá­mák, sok is­me­r?s: szí­né­szek, ren­de­z?k, kri­ti­ku­sok; iz­ga­tott, lá­zas han­gu­lat. Rém­lett: mint­ha ? is lett vol­na már ilyen hely­zet­ben, de most egy csep­pet sem ér­de­kel­te, és sem­mi sem ra­gadt rá nyug­ta­lan­sá­guk­ból. Egye­dül az iz­gat­ta: hol le­het az a ház, ahol Ríka na­po­zik? Ha ugyan még na­po­zik. Ha egy­ál­ta­lán süt még a Nap. Üveg­aj­tók, csil­lá­rok, ti­tok­za­tos du­ru­zso­lá­sok. Ész­re­vet­te ren­de­z?­jét a tö­meg­ben. Üd­vöz­lés­ként in­tett ne­ki, mert nem tu­dott, nem is akart kö­ze­lebb ke­rül­ni hoz­zá. A ren­de­z? kény­sze­re­det­ten mo­soly­gott, mint aki tud­ja, hogy örül­nie ké­ne, de a kö­rül­mé­nyek ezt nem en­ge­dik. D. né­mám ar­ti­ku­lál­va a tö­meg fe­je fö­lött ex­ku­zál­ta ma­gát lát­szó­la­gos ex­hi­bi­ci­o­niz­mu­sá­ért. A ren­de­z? ide­ges meg­ér­tés­sel bó­lin­tott, mint aki azt mond­ja: jól van, jól van, csak t?nj már el!
A szín­ház ka­pu­já­ban utol­ér­te a por­tás és li­heg­ve, számonkér?en kér­dez­te: ma­ga hogy ju­tott be?
Haj­da­ni kol­lé­gái nem­igen tud­ták, de az el?­adá­so­kat rend­sze­re­sen lá­to­gat­ta. Volt amit több­ször is meg­né­zett. A leg­ap­róbb hi­bá­kat is ész­re­vet­te. Egyik el?­adá­son a cím­sze­rep­l?, aki egy ma­gas emel­vényrend­szer te­te­jén mond­ta el mo­no­lóg­ját, vé­let­le­nül le­lö­kött egy fon­tos kel­lé­ket – egy t?rt – ami nél­kül a da­rab nem foly­ta­tód­ha­tott vol­na. Leg­alább­is: nem úgy, ahogy az író meg­ír­ta. A t?r több mé­tert zu­hant, majd be­le­állt a szín­pad desz­ká­já­ba.
Nem volt más vá­lasz­tá­sa: hir­te­len moz­du­lat­tal, macs­ka ügyes­ség­gel a szín­pa­don ter­mett, a t?rt a szá­já­ba vet­te, és az emel­vény­rend­szer csö­ve­in kúsz­va, ak­ro­ba­ti­kus mu­tat­vá­nyo­kat imp­ro­vi­zál­va, pil­la­na­tok alatt a fel­s? szint­re ért, és a t?rt vis­­sza­tet­te a he­lyé­re, majd – mint aki jól vé­gez­te dol­gát – vis­­sza­kú­szott.
Ahogy le­ült a né­z?­té­ren, nyílt a szín­pa­di aj­tó és be­lép­tek az ös­­sze­es­kü­v?k, a kö­vet­ke­z? je­le­net sze­rep­l?i, meg­ta­lál­ták a t?rt és le­szúr­ták azt, akit – a da­rab sze­rint – le kel­lett szúr­ni.
Más­nap a la­pok te­le vol­tak D. bra­vú­ros ala­kí­tá­sá­nak di­cs?­í­té­sé­vel. Töb­ben föl­is­mer­ték. A fo­lyó­irat­ok egyi­ke nagy ren­de­z?i le­le­mény­r?l írt, azt ele­mez­ve, mi­lyen sok­ko­ló­an döb­be­ne­tes moz­za­nat, hogy a t?rt vis­­sza­csem­pé­sz? szim­bo­li­kus alak, kö­zü­lünk, né­z?k kö­zül va­ló, ez­zel azt a gon­do­la­tot éb­reszt­ve, hogy – át­té­te­le­sen – mind­an­­nyi­an ré­sze­sé­vé vál­tunk a gyil­kos­ság­nak, s hogy mi­lyen rend­kí­vü­li szí­nész-eti­kai ma­gas­sá­gok­ról tett ta­nú­bi­zony­sá­got D., hogy ezt a ki­csi – ám an­nál fon­to­sabb – sze­re­pet el­vál­lal­ta.
Ez per­sze er?l­te­tett kri­ti­ku­si agyalmány. ? nem ezért csi­nál­ta, csak sze­ret­te, ha rend­ben men­nek a dol­gok; ha egy kel­lék pon­to­san ott van a meg­fe­le­l? id?­ben, ahol len­nie kell.
Vis­­sza­hív­ták a szín­ház­hoz. R. ha­lá­lát pró­bál­ták.
Már nem ?, de még nem az a má­sik.
Ezek a leg­gyöt­rel­me­sebb na­pok. Egy hét­tel a pre­mi­er el?tt. Már sem­mi más­ra nem tud kon­cent­rál­ni, csak a da­rab­ra, csak ar­ra az em­ber­re, ami­vé len­nie kell. Ez az az id?­szak, ami­kor egy lát­ha­tat­lan gon­do­lat-in­du­lat-gesz­tus-válo­gató-gépezet van ben­ne el­he­lyez­ve, és ez meg­ál­lás nél­kül m?­kö­dik: ez kell, az nem kell, eb­b?l több, ab­ból ke­ve­sebb. Ez az az id?­szak, ami­kor min­dent el­ejt; el­té­ved, ne­ki­megy a fal­nak, el­vesz­ti a ka­lap­ját, rá­ül a szem­üve­gé­re, és azt ál­mod­ja, hogy már nem ?, de még nem az a má­sik.
A múlt­ko­ri pró­bán ez a je­le­net nem túl jól si­ke­rült. Igaz, ak­kor még nem volt dísz­let. Most már állt a XIX. szá­za­di tor­ná­cos kú­ria, a fe­ke­te pá­vák is el­ké­szül­tek. R. be­ment a szín­pad­ra és egy bi­zo­nyos pon­ton meg­bot­lott. D. el­for­dult és kö­pött egyet. R. vi­gyo­rog­va csó­vál­ta a fe­jét, mint aki azt mond­ja: ej­nye, ej­nye, ilyen sem­mi­ség mi­att? A ren­de­z? taj­ték­zott, iz­ga­tot­tan járt-kelt: Nem így tör­tént! Gye­re­kek, a tör­té­nel­met nem le­het meg­ha­mi­sí­ta­ni! Itt nincs he­lye sem­mi­fé­le ér­zé­keny­ke­dés­nek. Üsd meg! Üsd meg ren­de­sen! Itt nem le­het: mint­ha.
Egy tö­rött toll volt D. ke­zé­ben, zöld tin­ta folyt be­l?­le, a ke­ze is csu­pa tin­ta lett. A ren­de­z? azt mond­ta: dobd el!
Az esély­te­le­nek biz­ton­sá­gá­val állt a sza­ka­dék szé­lén.
Dél­után le­d?lt egy ki­csit. Na­gyon fá­radt volt.
Ma­gas szir­te­ken men­tek: Ríka és ?. Min­den kék és opá­lo­san zöld. Kris­tály­tisz­ta le­ve­g?. Raj­tuk kí­vül sen­ki. Egy ten­ger­szem fö­lé ér­tek. Ke­rek­ded, víz­mos­ta kö­vek: sma­ragd, za­fír. A me­der­ben át­tet­sz? víz. A ma­gas­ban áll­tak, mez­te­le­nül, tal­puk alatt si­ma kö­vek. El­ru­gasz­kod­tak, so­ká­ig re­pül­tek, ha­su­kat lá­gyan sú­rol­ta a víz, az­tán a mély­be sik­lot­tak…
Ujju­ju­jj! Mi ez? Ja per­sze! Ma Bergnek kell len­nem. És Berget min­dig csu­pasz kép­pel ját­szot­tam. Men­­nyi is az id?? Hat óra két perc. Tíz perc alatt le tu­dom szed­ni a sza­kál­la­mat? Ta­lán. Gyor­san, gye­rünk! Vil­lany­bo­rot­vá­val nem megy. Ah­hoz túl nagy. El?­ször ol­ló­val, az­tán bo­rot­vá­val. Ki­csit el­alud­tam. Tud­tam, hogy el?­adá­som lesz, de az tel­je­sen ki­ment a fejem­b?l, hogy Berg bo­rot­vált ar­cú. Hi­á­ba: rég ment. A szö­ve­get ren­de­sen át­néz­tem, csak ez a frá­nya sza­káll! Nem tu­dok ve­le el­ké­szül­ni. Fél hét lesz két perc múl­va. Már a szín­ház­ban ké­ne len­nem. Fé­s?, tö­rül­kö­z?, édes gyö­kér; te­át már nem tu­dok f?z­ni…
Ro­hant a ka­pu­hoz. Ak­kor meg­lát­ta, hogy ku­tyá­juk kint van az ut­cán, be­tet­te a kert­be, nyom­ta a csen­g?t. Néz­zé­tek meg, hogy bent van­nak-e a köly­kök! – üvöl­töt­te. Köz­ben ész­re­vet­te, hogy a ke­rí­tés is ki van sza­kít­va egy he­lyen. Nyom­ta a csen­g?t. Or­dí­tott.
El­ké­sett. Az ügye­l? már ke­res­te. Meg­állt az öl­tö­z?­asz­tal el?tt: fe­hér tri­kó, szür­ke zok­ni, fe­ke­te kesz­ty?; kard, pa­pír­vat­ta, az ér­sek bib­li­á­ja, ba­ba­krém, ma­ri­o­nett-strucc a fo­ga­son, pi­ros m?­anyag-vi­rág, ?sz sza­káll a sze­gen, ma­jom-ál­arc a nagy tü­kör sar­kán, hat kis tü­kör, hat lám­pa, gömb ala­kú fe­hér búrá­val, fé­lig nyi­tott fi­ók, szé­lén tö­rül­kö­z?, fog­tech­ni­kus ké­szí­tet­te pót-íny, egy új­ság, egy szé­les b?r­öv, a fa­lon je­le­net-be­osz­tás, sis­ter­g? f?­t?­test.
Má­so­dik fi­gyel­mez­te­tés. Vet­k?z­ni kez­dett.
Más­nap egy ba­zár­ban ap­ró aján­dé­ko­kat vett Ríká­nak. Kért va­la­mit sza­la­gok­kal, az­tán csak sza­la­got kü­lön: arany­sza­la­got, és még va­la­mit. Az­tán meg­kér­dez­te az el­áru­sí­tó­n?t: ninc­s-e fáj­da­lom­csil­la­pí­tó­ja, mert iszo­nyú­an fáj a fe­je. Az el­áru­sí­tó­n? tágranyílt sze­mek­kel mond­ta, hogy ? nem tart gyógy­sze­re­ket. Er­re meg­szó­lalt mel­let­te egy gy?­rött ar­cú em­ber, hogy ná­la van, és kis b?r­tás­ká­já­ból el?­vett egy üveg­csét. D. ka­já­nul el­vi­gyo­ro­dott, hogy lám csak más­nak is ké­szen­lét­ben kell áll­nia a fáj­da­lom su­nyi tá­ma­dá­sai el­len.
Ha­za­ér­ve is fájt a fe­je; nem hasz­nált a tab­let­ta. Min­dent meg­pró­bált: be­vett még egy gyógy­szert: ridolt, vat­tát tett a fü­lé­be, be­ken­te vi­et­na­mi bal­zsam­mal a hom­lo­kát; bü­dös lett, de a fáj­da­lom nem csök­kent; ki­nyi­tot­ta az ab­la­kot, ha­nyatt fe­küdt a föl­dön, be­kö­töt­te a fe­jét, infrá­zott; min­den hi­á­ba. Rá­adá­sul zsib­bad­ni kez­dett a bal ol­da­la: a kar­ja, a szív-tá­jék. Ez ha­lál­fé­le­lem­mel jár. Már éj­sza­ka volt, még­is kény­te­len volt szól­ni Ríká­nak, aki azon­nal fel­kelt: dör­zsöl­te a mell­ka­sát, mas­­szí­roz­ta a fe­jét, a nya­kát. Ríka fel­öl­tö­zött, hogy el­men­jen or­vo­sért, de hir­te­len a fáj­da­lom­ból, a fé­le­lem­b?l vágy lett: egy­más­nak es­tek, ?rült, vad sze­re­lem­mel…
Más­nap sé­tál­tak a vá­ros­ban. Be­men­tek a dzsá­mi­ba. Fá­radt volt: tes­té­ben, agyá­ban az éj­sza­ka min­den kín­já­val, gyö­nyö­ré­vel. Be­ült a pad­ba, a tér­dep­l? tám­lá­já­ra bo­rult. És ek­kor éne­ket hal­lott. Tá­vol­ról jö­v?, szép éne­ket. Egy kó­rus hang­ja­it. Fel­né­zett a kar­zat­ra, az or­go­na­síp­ok fe­lé, hát­ha on­nan jön, de nem lá­tott sen­kit. Hu­za­tot ér­zett, er?s lég­moz­gást. Szo­mo­rú volt a dal, még­is er?t adó. Szen­ve­dés­r?l szó­ló, de olya­nok­tól hang­zó, akik már túl van­nak a szen­ve­dé­sen.
Ami­kor ki­jöt­tek, meg­kér­dez­te Ríkától: éne­kel­tek-e? ? hal­lott-e va­la­mi dalt? Nem. Azt mond­ta: nem hal­lott. És a fi­úk sem. Pe­dig szólt az a dal, lá­gyan, szo­mo­rú­an és üdí­t?n; na­gyon tá­vol­ról és na­gyon mély­r?l. Ki­seb­bik fia az eget néz­te és azt mond­ta: Nézd apa mi­lyen fe­ke­te fel­h?. Csak azért fe­ke­te, mert már es­te van. Egyéb­ként hó­fel­h?, nem?