buvopatak.hu

Somogyiak a Don kanyarban

Tisztelt Hölgyem, Uram!

Engedje meg, hogy röviden bemutatkozzunk: Kovács Géza és Lukács Bence Ákos fiatal történészek vagyunk, akik túlél?ket, visszaemlékezéseket, fotókat vagy bármilyen személyes tárgyat keresünk az 1942-43 között a Don kanyarnál járt somogyiakról. Mindketten a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán végeztünk és egyikünknek személyes „érintettsége” is van somogyiként, egy túlél? unokájaként a témában.

Az alapötletet az adta, hogy a kaposvári Nagy Lajos Király 6. honvéd gyalogezred és a nagyatádi-kaposvári vegyes feltöltés? 36.-os gyalogezredek történetét még ennyi év eltelte után sem dolgozták fel teljes mértékben, sorsukkal csak érint?legesen találkozhatunk a szakirodalomban.
Ez a két alakulat és a kaposvári székhely? 10. tüzérosztály adta azt az un. 10. könny? hadosztályt, aminek a nagy része somogyi feltöltés? volt, és ami 1942. május-június hónapokban vonult ki a frontra. A hadosztály 1943. január közepén az orosz támadás miatt megsemmisült. A 6. és a 36.-os gyalogezredek iratainak nagy része elveszett, a Hadtörténeti Levéltárban sajnos csak minimális mértékben találhatóak meg a hozzájuk kapcsolódó iratok. Tudomásunk szerint 1985-ben a Somogy Megyei Levéltárból az összes iratot a Hadtörténeti Levéltárnak adták át.
Feldolgozták viszont a 10. kaposvári tüzérezred történetét, ennek ellenére az ehhez az alakulathoz tartozók visszaemlékezéseit is várnánk. Minden apró, személyes jelleg? információ érdekelne bennünket.

Tekintettel a téma részbeni feldolgozatlanságára, szeretnénk  olyan volt katonákat, túlél?ket, vagy fiatalabb generációhoz tartozó személyeket találni, akik az adott id?szakkal kapcsolatban bármilyen - legapróbbnak t?n?- információval, személyes történettel, fényképpel, levelez?lapokkal, hozzá tudnának járulni a Don kanyarnál elesett vagy azt túlélt somogyi katonákról és munkaszolgálatosokról szóló összeállítás megvalósulásához.

Ehhez szeretnénk segítségüket kérni, hogy kapcsolatrendszerüket, ismeretségüket, vagy esetleg olyan fórumokat (Média- megyei és települési televíziók, újságok-, egyházak, hagyomány?rz?k, települési vezet?k, helytörténészek, könyvtárak…) akik a dolgok propagálásban, hirdetésében segítségünkre tudnának lenni, tájékoztassák.

Szeretnénk, ha minél több emberhez eljutna ez az információ, hogy a lassan 70 éve történt Doni katasztrófa somogyi áldozatainak méltó emléket állíthassunk.

Segítségüket el?re is megköszönve:

Kovács Géza és Lukács Bence Ákos

Kelt: Budapest, 2009-11-24

Elérhet?ségek:
Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
telefonszám a szerkeszt?ségben

Dr. Farkas Judit levele

Somogy Megye Közgyűlése és
Gelencsér Attila, a közgyűlés elnöke
részére

Tisztelt Megyegyűlés! Tisztelt Elnök Úr!
Kedves Vendégek!

Súlyos mozgáskorlátozottságom sajnos megakadályoz abban, hogy személyesen vegyem át a Somogy Megyei Közgyűlés által adományozott kitüntetést, ezért engedjék meg, hogy gondolataimmal legyek jelen a megyenap ünnepi közgyűlésén.
Egy elismerés akarva-akaratlanul arra készteti a díjazottat, hogy szembenézzen önmagával, addigi életútjával, és aztán feltegye magának a kérdést; vajon érdemes-e arra? Így van ez velem is, de az olyan – biológiai igazságtalanság következményeit viselő – embernek, mint én, különösen nehéz visszatekinteni a megtett útra, hiszen azt az átlagosnál több fájdalom és szenvedés kísérte… A gyermekkorban kezdődő betegség nemcsak életszemléletemre és lelki beállítottságomra volt hatással, de jelentősen beszűkítette lehetőségeimet is. Azt mondják, a szenvedés vagy lehúz, vagy felemel. Én mindig arra törekedtem, hogy inkább több legyek e korlátok által: „… sors elől szökve, mégis szembe sorssal…” – ahogy Dsida Jenő mondja egyik versében. Ha ez valamennyire sikerült, az azonban nem csak az én érdemem, hanem édesanyámé is, aki 46 esztendőn keresztül volt társam a bajban.
Értesülve arról, hogy a szépen hangzó Somogy Polgáraiért Díjban részesültem, az első meglepetésből felocsúdva azon kezdtem gondolkodni, hogy mit is jelent nekem a megyéhez való kötődésű Visszatekintve az elmúlt fél évszázadra, tudatosult bennem, hogy a megyehatárt csak gyógykezelések idejére, illetve egyetemi tanulmányaim alatt hagytam el. Gyermekéveimet egy Rinya-parti kis zsákfaluban, Belegen éltem, bár a lassan csörgedező patakot csak arról a fahídról volt alkalmam megcsodálni, amelyen át apai nagyanyámhoz jártunk Ötvöskónyiba. A gyermekkori emlékképeim inkább a sínpárokhoz, a vasútállomáshoz és a füstös mozdonyokhoz kötődnek. Amikor a belegi iskolában Horváth tanító bácsi megkérdezte, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt válaszoltam, hogy tanító. Később aztán, helyzetemet reálisabban felmérve, úgy gondoltam, hogy valamilyen ülőfoglalkozást kell választanom, A nyolcadik osztály elvégzése után ezért a közgazdasági szakközépiskolába kértem felvételemet, amelyet azonban az intézmény fura igazgatónője – kitűnő bizonyítványom ellenére – elutasított (nyilván nem akart bajlódni a magamfajta bice-bócával). Érettségi bizonyítványt így a Táncsics Mihály Gimnáziumban szereztem, majd varrónő szerettem volna lenni. A női szabó azonban, akitől a gyakorlatot kívántam elsajátítani, nem vállalta a képzésemet. Így lett belőlem jogász.
Első munkahelyem a kaposvári MÁV Épület és Hídfenntartó Főnöksége volt, ahol tizenegy esztendeig egy szeretetteljes munkahelyi kollektíva vett körül. A rendszerváltás után a rokkantsági nyugdíjat választottam, majd 1995-től a mosdósi kórház jogtanácsosa lettem. Hálával gondolok Dr. Gyurkovits Kálmán tüdőgyógyász professzorra, a kórház akkori főigazgatójára, aki olyan körülményeket teremtett számomra, hogy teljes értékű munkát tudtam végezni. Az egészségügy régi szereplőjeként szép feladatom volt a legalább annyira kiszolgáltatott helyzetben lévő orvosok, egészségügyi szakdolgozók érdekeit képviselni. Mosdós, a tüdőbetegségek elleni küzdelem egyik utolsó végvára nemcsak munkahelyem, hanem otthonom is volt.
Az írással éppolyan véletlenül kezdtem el foglakozni, mint amilyen véletlenül lettem jogász. Még álmomban sem jutott eszembe, hogy írótollat vegyek a kezembe, az olvasói szerep volt az egyedüli, amely az irodalomhoz kötött. Egészen addig, amíg 2002-ben a Búvópatak kulturális és társadalmi havilap születésekor nem találkoztam Csernák Árpád íróval. Az első időben kizárólag a periodika megjelentetése, illetve az azt kiadó alapítvány körüli jogi és adminisztrációs feladatok elvégzése, vagyis a háttérmunka tartozott hozzám. Az alapító főszerkesztő azonban – megismerve egy kisebb írásomat – arra bíztatott, hogy írjak esszéket, recenziókat és próbálkozzam meg a szépírással is. Ez elől hosszú ideig elzárkóztam, mert ugyan Kós Károllyal együtt „… hiszem és vallom, hogy az irodalmi alkotás az emberi szellem és lélek legértékesebb és legmagasabb rendű kulturális tevékenysége”, de sem tehetséget, sem elhivatottságot nem éreztem arra, hogy bármilyen irodalmi művet hozzak létre. A Keretek című novellakezdeményt is azért vetettem papírra, hogy bebizonyítsam Csernák Árpádnak: nincs tehetségem a szépirodalomhoz. Neki, amikor elolvasta, más volt a véleménye… A prózai írásaimat tartalmazó első, és ezidáig egyetlen könyvem Szavamat adom címmel 2008-ban jelent meg.
Az a kulturális, értékteremtő- és megőrző munkálkodás, amelynek a Búvópatak folyóirat szellemi műhelyében részese lehetek, mindennapjaimnak nemcsak célt, értelmet ad, hanem benne élhetek egy olyan szellemi-lelki közösségben, ahol a hazámért, benne szűkebb pátriámért, a megyéért és annak polgáraiért is – a magam szerény módján – van módon tenni.
Köszönöm, hogy a díjjal rám is gondoltak.

Farkas Judit