buvopatak.hu

Szutrély Péter: …Azt a kis késit neki…!

 

Solingen, Sheffield, Córdoba

 

A pengék kora. Hiszen a középkor óta ezekben a városokban kovácsolták a legfinomabb, ellenálló, hajlékony, meg nem roppanó pengéket. Borotvától a szablyáig.

 

A Wupper folyó mentén egyre másra épültek a vízi malmok, melyek lapátkerekei meghajtották a méteres fenő köveket. A mesterek hasalva, netán lábuk közé véve egyengették a nyers acélárut a világ legfinomabb kései, kardjai, ollói, egyéb vágóeszközei számára.

A nyers „vágatból” általában 80 – 100 munkalépésben lesz az, amitől ezek az áruk világhíresek lettek.

 

A helyi polgárnak igazából viszont sosem volt éles kése, ollója otthon. Egyszerűen szégyenletes. Mert hát ráérősek.  

„Majd holnap megélezem”… Vagy éppen: csinálok egy másikat.

 

Hatezer kisebb, nagyobb üzemben, gyárban dohogott a tonnányi gépkalapács, forgott a fenőkő, zúgott a több méteres bőrszíj. Örökletessé vált a két hüvelykujj a kéz harántvonalába, 90 fokban

befelé fordítható rugalmassága.

Hát persze! E két ujjal nyomták az elődök századokon át a pengét a kőhöz.

 

A kés tehát nem játék! Ami vág, ami éles acél, azt nagyon komolyan kell venni! Rengeteg munka van benne, és ennek megfelelően nélkülözhetetlen az ember számára azóta, mióta pattintással megcsinálta az első hasonló darabokat.

 

Kést soha nem ajándékozunk!

Minden kés ára legalább tíz fillér.

Ha ezt az árat egy ajándék késnél nem perkálja le valaki, elfelejtheti a barátságot!

 

A solingeni embert az acélon, köszörűköveken, pengéken túl nem nagyon érdekli egyéb. A Wupper folyó is csak addig, amíg megforgatja a mázsás kőkereket.  „Klingenstadt”, vagyis a pengék városa. Ez a hivatalos jellemzője. Van is ott pengemúzeum, évenkénti nagy késvásár, minden, ami e téma körül elképzelhető.

 

                                                ***

 

Az elmúlt napok, (2024. augusztus vége) után nem kerülhetem el személyes érzelmeim közzé tételét. Negyed századon át gyógyítottam e város polgárait, éltem közösséget nem kerülő életet itt. Van egy szép késgyűjteményem kizárólag helybéli termékekből!

(Egyelőre senkinek nem eladó…)

 

Erről a városról köztudott, hogy különösen sok „hátterű”, azaz valahonnan ide települt ember él itt. A korai középkorban, amikor a köszörűs ipar egyik világhírességévé vált, talán 6 – 8 ezer ember köszörült errefelé. Ma 150 ezerre tehető a lakosság száma, és immár alig van közöttük, aki értően tud kézbe venni egy kést, egy tőrt, egy szikét, ollót, vagy bármely „műszert”.

 

A „vendégmunkások” érkezése nem volt váratlan. Jöttek spanyolok, portugálok és törökök.  Bővült az ipar is. A pengén kívül meglendült egy sor iparág. Esernyőgyár! Naná, hiszen itt nagyjából mindig esik!

A világ első apróra csukható esernyői itt születtek. (KNIRPS.)

Jöttek a különböző gépek. Különösen a háztartásba. (KRUPS.)

Itt tervezték meg az első LED zseblámpát, melyet persze később már a helyi cég Kínában állított elő nagy mennyiségben. Egy kiadást szenteltek ennek a névnek, hogy „Kalachnikov”…  Az ötlet „atyját” kérdeztem, hogy ez meg mi? „Jól hangzik” – volt a válasz.

 

Ám még mindig fogalom értők között a Falkner, a Böcker, a Herbertz, az Eickhorn zsebkései, a DoWo borotvái, Wüsthof csodálatos kései, és így tovább. A „Zwilling”-ek, a legismertebb cég ma már csak ipari emlék, sajnos a legelsők között „adta fel” a nagy versenyt mindenféle távolkeleti, silány áruval szemben.

 

De a város igaz mesterei közé tartozott a köszörűs mesterség művésze, Stehlo Rudi. Kecskeméti indulás után kis háza garázsát alakította át olyan köszörűs műhellyé, ahonnan tucatjával kerültek ki a borotvák, melyekért a világ minden tájáról érkezetek a megrendelések. Különösen arabok körében volt népszerű.

 

A törökök uralták a „hátterű” lakosság jellegét. Évtizedeken át folyamatosan érkeztek ide. Mindenféle mesterségben járatosak voltak, hamar találtak munkahelyet, bár beilleszkedésről esetükben sosem beszélhettünk. Számtalan történet van erről. Maholnap viszont már a harmadik generáció él itt. Pergő nyelvük, eredeti „solig-türk” gondolkodásmódjuk sok esetben rokonszenves. Egészen addig, amíg modoruk, véleményviláguk nem lesz kifejezetten pimasz. Ez elég hamar bekövetkezik. Kihívó, domináns életet élnek ma, holott korábban erre nem volt lehetőségük. De késztetésük sem.

 

A korábban kedvelt közösségi tereket azonban ma már egy egészen más népesség foglalja el. Rövid dzsekikben, rendszerint csuklyával ácsorog naphosszat ezer meg ezer mindenféle bőrszínű egyed, zsebre dugott kézzel, hallgatagon. Bámul, általában rágcsál. Itt-ott feltűnik közöttük egy párocska, néhány gyerek ugrál körülöttük, legalább egy, néha két csecsemő az asszony karján. Hétköznap délelőtt!

 

Ők már meg sem kísérlik a német nyelv elsajátítását! Minek is?

Megkapják mindazt, amit álmukban sem gondoltak volna, legfeljebb Allah igérgette nekik a Paradicsomba való bejutás utánra. Szalmát nem kell keresztbe tenni. Az életük egy felhő, aminek csak az az egyetlen baja, hogy belőle sokat esik az eső, no meg örökké borús hűvös van. De ez sem okoz nagy gondot. Elvégre szép az élet, melyet Allah hozott reájuk. Tényleg ő?

 

Emlékek

 

1993 Pünkösd. Felix Köhnen és két haverja benzint vásároltak, aztán meglocsolták az egyik „Kanackenhoos”-ot, vagyis egy török család „Fachwerkhaus” -át. (Ácsolt faszerkezetre épített, több emeletes házak.)

 

A három agyament fiatal nem nagyon tudta, mivel játszik. Félix amúgy szülei körében szívta tele magát lázadással. (Papája lelkes, maoista „balos” volt, egyébként szorgalmas és alapos háziorvos.) A tűzesetben megsemmisült a ház, benne égett a fél család. A városban hetekig rettenetes nyugtalanság uralkodott. Természetesen két vonal mentén, mint talán mindig: pro és contra.

Végre elnyugodtak a kedélyek. A családanya (Frau Genc), aki élve maradt, soha nem látott kiváltságokat élvezett a városban még 20 évvel később is. Új háza valós erődítmény volt. Félix 20 évet töltött rács mögött.

 

 

  Kis kés - tan kezdőknek

 

Amikor az ember a kezével fogdosni kezdett, rájött arra, hogy a hegyes és éles kődarabok kiválóan használhatók szúrásra, vágásra. Ez régen volt.

Lépésről lépésre a kő után már fémből készültek a különböző eszközök, majd mára már akár kemény kerámiából is.

Az ember nem hinné, de a kulturált étkezésnek a kés csak úgy a XVII. századtól lett része.

 

Alapvetően egy késnek két része van: a markolat (nyél) és a penge. Utóbbi általában a hosszabb.

Az általam ismert legkisebb kés, melyet Stehlo Rudi állított elő Solingenben 2,5 cm penge hosszal és 1,5 cm-es markolattal rendelkezik. Éles ám! Egy gyufásdobozban lakik. Liliputi eszköz.

 

A kések két nagy táborra oszthatók. A mozgatható, illetve egyenesen ülő pengékre.

 

Természetesen annál jobb egy „feszt” kés, minél kevésbé törik el a markolat és penge határánál. Ezt a markolatban végig futó, egy darabból kovácsolt acél szavatolhatja, esetleg az egész kés csak egy darab jó acélból áll. A penge se törjön ám! Erre is számtalan technika létezik az acél edzésétől, hajlításáig.

 

Lassan művészetté vált a kés elkészítése. A penge formája, íve, éle, háta, a markolat anyaga, kézhez igazodó formája, a kéz védelme a lehető legnagyobb szabadságot adtak a fantáziadús mestereknek.

Tájak, korok és célok ezer és ezer variációt szültek.

 

Rudi készített egy kést egyetlen acéldarabból: a nyele mindössze 6 cm. Az egész szélessége 15 mm.

A penge hossza 7,5 cm, éles oldalán mérve. Hegyes. Hátoldalán 20 pici, éles fog. A roncsolás fokozására. Az eszköz övekben való elrejtésre készült, hosszanti módon, alig észrevehetően. Amikor az ember visszakézből megmarkolja, tudja, hogy fegyver van a kezében!

 

A másik nagy csoport a mozgó pengéjű kések világa. Mondhatnánk: bicska. Előkelőbben zsebkés, népiesen netán bugyli.

(Utóbbinak pontos „receptje” van, attól eltérni minden magyar késes szégyene lenne.)

 

A lényeg itt mindig az, hogy a penge valahogyan „eltűnhessen” a nyélben. Így aztán zsebben, ruhadarabban hordható. Nyitása legyen egyszerű. Az nem is olyan egyszerű! Általában két kéz kell hozzá. Már amikor. Mert ismertek a „rugós” kések, az egy hüvelykujjal nyithatók, vagy a lendületes „pillangók”. A rigósok és pillangók nem „elit” kések, az egy hüvelykkel nyithatók-zárhatók annál inkább.

Kézügyesség és gyakorlás kérdése, hogy melyik válik az ember kedvencévé.

 

Minden késről elmondható, hogy vág. Meg szúr. Tartható így, vagy úgy, netán hüvelyk – és mutató ujj között, pengével előre, vagy marokra, pengével a kisujj felé, „visszakézből”.

Szeleteléshez akár lyukat is vihetünk a pengébe, hogy a mutató ujj jobban kapaszkodhasson. (Japán példák.)

 

Mindenre van lehetőség, mindenre van kés. Kultúránk kitörölhetetlen része.

 

Gyilkolásra is? Hát persze! Kezdetek óta!

 

Hiszen a gyilkolás nem más, mint szúrás és vágás a testen, melynek következtében életfontosságú erek, más szervek sérülnek. A vér kifolyik, a szerv nem működik. Csak jól kell alkalmazni a kést, magyarán bánni kell vele! Gyakorlat kérdése.

 

Ahhoz azonban, hogy az emberi testen egy kisebb – nagyobb kés valóban veszélyes sérüléseket ejthessen, annak „keze” legalább több hónapon át gyakorolja a fogásokat, lehetőségeket, a szükséges lendületet, a kiszemelt célpont eltalálását, és így tovább.

Egy gyakorlatlan késforgató rengeteg hibát követ el, mellé bök, nem a célnak megfelelően tartja a kést, netán nem is a célnak megfelelő kés van a kezében. Falusiak tudják a legjobban, hogy a disznóvágás legelső lépéseit helyes egy szakképzett böllérre bízni.

 

Így tehát a kések csodálatos és művészi világából csak egy üzenhető:

aki ilyesmit kezébe vesz, legyen megfontolt, legyen ura kezének, legyen gyakorlata a használatban. Amíg pedig e gyakorlat nincs meg, ne fogja meg sem a markolatot, sem a pengét!

 

A hal tisztításától a kicsontozásig, a gyümölcshámozástól a sebészeti metszésig, a fakaró hegyezésétől a művészi faragásig, a levélboríték felvágásától a gyógyszeres doboz nyitásáig mindenütt kés áll a rendelkezésre.

 

A gyilkolásra is!

 

Ebben az esetben SEM a kés a hibás, mint ahogy abban sem, hogy a répa felaprításra kerül. A répa „áldozat”, a kés „eszköz” (hasznos), az emberi kéz a vezető, (középszinten,) és az emberi agy a főnök.

 

Egészen addig, amíg egy adott boncasztalon ott fekszik egy teljes emberi agyvelő. Ilyenkor a nagyon éles, legalább 40 cm-es pengével rendelkező bonckés veszi át a főszerepet…Legalábbis néhány percre.

 

                                                **********

 

Los Angelesben a 90-es évek közepén nagy, amerikai urológus kongresszust rendeztek. Egy ilyen eseményen nagyjából legalább hatezer urológus gyűlik össze! A német küldöttséget tízen képviseltük.

Amint illik, ilyenkor nagy műszer kiállítást is rendeznek, mindenkinek van „standja”, aki számít.

 

Hatalmas, barátságtalan „bigmamy” nézegette az igazolványomat, aztán – Szent Péter se teszi jobban, - intett, hogy mehetek. Beléphettem a kiállításra.

Őgyelgés, nézelődés. Általában inkább unatkozás. Kerestem a német cégeket, mert ott általában legalább a sör hideg. Tübingenből ott voltak néhányan, egyéb „standot” nem találtam.

 

Odaléptem egy nagy terjedelmű asztalhoz, melyen kézi műszerek százait állították ki. Amerikai cég. Kézbe vettem egy érfogót.

Ez egy ollóhoz hasonlító eszköz, melynek szárait nyitni-zárni lehet, és zárt formában megbízhatóan „fog”, az adott eret el nem engedi, míg alá nem kötjük véglegesen. Nagyon fontos eszköz! Ujjaimmal ízlelgettem a zárását, nyitását, fekvését, picikét csippentve a másik mutatóujjon hegyének biztonságát. Csapnivalóan rossz műszer volt.

A záró fogazat akadozott, a pofák még csak nem is feküdtek egymásra, az egész nyikorgott, darabosan nyílt. A szárak gyengék voltak, egy erősebb nyomásra talán el is görbültek volna. Az érfogó egy kényes, finom műszer. De ez?

 

Odalép az egyik cégember:

-         Very fine instrument, Sir! 

           (Kiváló műszer ez, uram!)

-         Oh yes…very fine… érzem, - közben néhányszor nyitottam, csuktam a fogót – oh, oh. Tudja, én Solingenben élek, ott dolgozom… - néztem rá ábrándosan.

 

A fickó elsápadt, heves mozdulattal kikapta a kezemből a fogót, még tán meg is nyúzta egy kicsit az ujjamat, zsebre vágta, és tüntetőleg fordult oda egy másik kollégához további vakítás céljából.

 

 

 

Vendégségben Bakonyéknál

 

 

Viola még márciusban megígérte, hogy az idén új nyaralóhelyet keres. Áprilisban közölte, hogy nyomon van, májusban a rejtekhely nevét is elárulta: Szarvaskút lesz a kiszemelt hely, Júniusban aztán sóhajtva közöltem, hogy még sose hallottam ezt a jól hangzó nevet, mire Viola rejtélyesen rám mosolygott és közölte: - Odaviszlek!

Talán Muki? – kérdeztem, és megsimogattam örökifjú autónk tükörfülét. A térképen nem találtam a Szarvaskút nevet. Az autópályát karbantartották, két nagyváros eltérített, egy kisváros magába csábított, aztán végre… egy tábla a távolba mutatott: Szarvaskút már a közelben volt. Nem volt ott város, sem falu, az erdőben néhány tisztás, amely egymásba ért, rajtuk játékosan modern épület, fölötte kémény vagy torony… Szarvaskút!

Kipattantunk, a természet illatát kerestük, a szellő köszöntését fogadtuk. Az épületen (a szállodán!) sok ablak, sok ajtó, kevés emelet… Itt minket vártak!

Az üvegajtó belső oldalánál tekintélyes macska hevert, gyönyörű példány, nagy, fehér testén fekete-szürke mintázat, nyakán bőrszíj, rajta apró csengő. Mintha őrködne az ajtóban, mintha várna minket s talán minden vendéget. Barátsággal megsimogattam, s bizony még be is mutatkoztam neki. Nem válaszolt, vagyis beengedett. Aztán föltelepedett az egyik karosszékre, és tisztára nyalta négy lábát. Két mosoly – tőlünk és tőlük, és szarvaskútiak lettünk. A kisasszony (a kisasszonyok egyike) szobánkba kísért. Egy dolgunk volt: csomagjainkat lerakodtuk, a balkonról ámulva körbelelkendeztünk, és mentünk vissza a portára. Bizonytalankodva kérdeztük:

–        De miért szarvas…?

A kisasszony mosolyogva intett a háta mögé. – Ott megtalálják őket! De ne menjenek üres kézzel. – A sarokban az állványon garmadával álltak a poharak, bennük almakarikák zöldelltek, vagyis a szarvas-csemege. A kisasszony ránk mosolygott, mi pedig Indultunk a szarvaslesre.

A völgyben rét, rajta kerítés, a rét közepén deszkafészer, mellette itatóvályú, a fűben a házigazdák. Négy-öt szarvas őrszemként hevert, mintha észre se vettek volna! Dehogynem, a fülük mozgott és talán jelet is adott. Egyikük volt a főnökszarvas, vagy – bocsánat! – a szarvasbika.

Brúnó! Enzó! – ezt kell mondani feléjük, kérve, énekelve, hogy szíveskedjenek hozzánk fáradni az eledelért.  Az egyik heverő szarvas megmozdult, négy lábra állt, kettőt lépett. Aztán a másik is, közeledtek, a többi nézte őket. A kerítéshez jöttek, megálltak kétlépésnyire, aztán egyre, aztán odanyújtották csodálatos szarvasfejüket és elfogadták a felkínált almagerezdet. A szarvas szája nem kicsi, de nem látod benne a fogát, csak az almán érzed, hogy erős szerszámot hord a szájában.  És közben a kínálóra néz, alig mozdul, de a kínáló szemével néz „szarvas-szemet”. A szőre selymes, de minden szál egy irányba simul. Megérinteni nem engedi magát. És közben nevezed Brúnónak, és kínálod Enzót, bizonyosan mindkét nevet értik, vagy inkább hívó szónak tekintik. Minden pohárban egyformán lakik az almagerezd meg a répanyesedék, megeszik utolsó szemig, aztán elvonulnak, három lépéssel hátrább. És néznek rád, és néznek egymásra. És fölösleges mozdulata nincs egyiknek se. A bak időnként megjelenik, akkor ő kér gerezdet, agancsával félretaszítja a többi családtagot. Agancsán selymes szőr, talán vékony bőrréteg is simul.

Ámulva megyünk tovább, alig ejtünk szót. Az erdőszélen kikorhadt, hatalmas fatörzs, megmásszuk, fényképezzük. A törzs belsejéből barlang-sötét üreg ásít, fölmászni alig bírunk a láthatóan régen ott heverő fatörzsre. Számláljuk elő a száz éveket, óvatosan emeljük a kort, amit álltában tölthetett az óriás, meg amit földre döntötten a famatuzsálem.

A lábunk alatt erecske, kristálytiszta forrásvíz, csörgedez, hívogat. Szerény kőszobor, az oldalán apró cső görbül, a vize jéghideg. A fejünk fölött rekkenő hőség, áldás a hűs víz. Ebből ittak a szarvasok is, amikor még „szabad szarvas” volt a nevük.

A birodalom felmérése következik… Vadonatúj országút, autóbusz jár Zircre, Bakonybél felé. Muki, te nyugodtan pihenhetsz az árnyékban. De a „kútból” (a Szarvaskútból!) sorra bukkannak fel a meglepetések: teniszpálya, pingpongasztal, fedett és nyitott medence a földszinten és a háztetőn, csodálatos kilátással. Ha nem vagy a medence közelében, a víz némán hallgat, de ha akarod, pezsgésnek indul, a hab lesz az úr a tetőteraszon és az árnyékos alvilágban. Amint kilépsz belőle, csönd lesz körülötted – neked szól a hemzsegő vízi csoda!

A szálloda körül erdő, tisztás, csalit, ösvény, patak, csermely – ki milyen szót keres és talál rá. Vad a népes és vidám környéken ritkán jár (nappal legalább is nem!), az egyetlen erdei lakos egy bagoly volt, kétszer is láttam, nem volt sem támadási, sem letelepedési szándéka. A forrásra talán időnként odalátogat.

Vacsoraidő, a mi időnk. Azt ehetsz, amit akarsz – abból, amit ők kínálnak. A választék nagyobb, mint maga a választás. Elképesztő a bőség húsban, mártásban, krémben, sajtban, gyümölcsben, nyalánkságban. Aki mindent befal, jutalom összeget kap a „szarvas-konyhától”. Kávé elöl, kávé hátul, a számlán a „mindenevőnek” ugyanaz a tétel áll: svédasztal.

Fölsétálunk az esti csendbe, sötét a világ – itt lenn, odafenn a holdtányér mintha bársonyköpenybe bújt volna: sárgás, fényes, sejtelmes, a felhők baráti tisztelgéssel vonulnak előtte. A hegyek gerincét inkább megsejtjük, mint meglátjuk, az erdő sűrűjéből kifehérlik egy-egy nyárfa. A csend különös „élőtárs”, így, éjszakának menet a középhegység közepén: a szél az ágak sóhajtása, a megreccsenő fatörzs, a saját léptünk zaja jelzi, hogy nem vagyunk magunk a világban.

Reggel egy korai busszal (Muki ma is hadd pihenjen)! Magyarország legmagasabban fekvő városába, a Bakony fővárosába utazunk. Zirc maga úgy tartja, hogy „itt átélhető a múlt, élvezhető a jelen, a város csupa meglepetés, és minden nap színtiszta élmény”.

A város a völgy és a hegytető között szemlélődik, immár évszázadok óta. Amióta van magyar kereszténység, azóta áll templom a városközépen, amely emlékeztet és újjáépítésre biztat. A templom, a rendház, az iskola, a könyvtár – mondjuk így – testvériséget alkot, amelybe jószerével bárki beléphet. Mára nagyszerű barokk homlokzat, torony, oltár és mellékoltárok gyűltek össze, Európa-hírű festmények és magyar szentek szobrai, képei. A múltat őrzik a jelennek, és utat mutatnak a jövő felé – hitet és bizalmat sugároz a zirci apátság. Pedig ezer év alatti időnként szembe kellett néznie veszedelemmel: romboló ellenséggel, lezuhanó repülőgéppel- Némelykor megállt a maga lábán: a sörmanufaktúra háromszáz éve nyújt támogatást „az arra szomjazóknak”.

Az apátságban királyi vendég is járt, de „királyi” a könyvtár gazdag gyűjteménye, ámulnivalók Maulbertsch festményei is. A Vöröstorony diszkréten húzódik meg az apátság homlokán, a toronyból a templom két barokk tornya, az évszázados Romkert, a Bakony néhol 700 méteres, erdő fedte csúcsai mind látszanak. Meg a tó, belerejtőzve a sűrűségbe, közepén apró szigettel, partján András király szobrával. Az ő vitéze volt ama „búvár Kund”, aki megfúrta az ellenséges hajókat, és győzelmet szerzett királyának. De András királyt a saját testvére üldözte el a trónról, és juttatta fogságra – éppen Zircen. Itt halt meg András, még a XI. században, Tihanyban temették el, sírja máig őrzi emlékét. Meg ez a szobor, itt, végső szenvedése helyén. Szép szobor… - szomorú sorsot őriz, sorsot, amelytől a királyok se lehetnek mentesek.

Tegnap keletre tekintettünk ki, ma nyugat felé indulunk, Bakonybél hasonlóképpen számos látnivalót kínál. A templom Szent Mauricius nevét őrzi, majd ezer éve alapították, szerzetesek nemzedékeit készítette a dunántúli magyar keresztény életre.

Az Erdők Háza csodálatos gyűjtemény a Bakony gazdagságából. Az erdőtelepítés, a vadászat és a lőfegyverek, a fa-- és a gyümölcsfélék, általában a virágfajták, a vadak, rágcsálók, apróragadozók, a madárvilág leírása, bemutatása mind megtalálható benne. A két fő „rendtartó” azonban a barnamedve és a vaddisznó. Tiszteletet parancsoló méretű két erdőjáró, mindkettő embernél nagyobb (valamivel). A medve ragyogó gyöngyszemmel tekint  a belépőre, de négy méretes mancsán megdöbben, aki barátkozni kíván. Nemigen lehet megállni, hogy (lopva) meg ne simítsa szőrét a mellette elhaladó.

Séta a domboldalba, a gazdag termést ígérő gabona- és kukoricaföldek felé. A domb tövén tó és kápolna, kristálytiszta, hideg vizű tó, a tó mellett szobor. a háttérben apró, szépen ápolt kápolna. A szobor Szent Gellértet ábrázolja, az égbe tekintő, vékony testalkatú szent nyolc kemény évet töltött itt szerény kunyhóban, és írta műveit, úgy ezer évvel ezelőtt. A velencei szerzetesvilágból vonult át a kevéssel korábban formálódott magyar világba, Szent István király óvó szemétől kísérve. Gellért bizonyosan nem gondolta, hogy a sors nehéz napokkal teszi emlékezetessé életét, és őrzi meg tisztelettel vértanúsága emlékét.

A város az egyik látnivalót a másik után kínálja. A Pannon Csillagda nevében és funkciójában (kínálatában!) különleges intézmény. A Naptestvér éneke film a csillagokról, a Nap járásáról, a Föld és a bolygók forgásáról lenyűgözően tudományos és érdekfeszítően tartalmas – diákoknak, felnőtteknek, tudósoknak. A Bakony hegység közepén, a Csillagda műsorán naponta hatszor, mindig van közönség, amikor kilépnek, szemükkel az eget fürkészik, a világ mindenségét mérik fel és benne Bakonybélt.

A látvány, az élmény, a meghökkentő újdonság lehet csodásan érdekes, de mire hazaérünk Szarvaskútra, a svédasztalhoz, bizony nagyra nő bennünk a fáradtság. Azért még két medencét körbeúszunk, lesétálunk a szarvasokhoz, egy köcsög almagerezddel szép álmokat kívánunk nekik. Holnap délelőtt indulunk haza, de őket, és mindent, amit láttunk, elvisszük magunkkal, mint akár ezer éves bakonyi csodát, amiért érdemes lesz még visszatérni.

 

Lukáts János

2024. június 23.