Kultúrbotrány Gyulán

Udvarhelyi András

 

 

Kultúrbotrány Gyulán!

Simonyi Imre költő lakhelyén ma WC van!

 

 

Előre bocsátom, nem szeretem az ország egyik legudvariatlanabb költőjét,  Simonyi Imrét, nem tartom jelentős költőnek, de ez nem jelenti, hogy ne háborodjak fel, amit műveltek emlékházával. Nem ezt a sorsot érdemelte az utókortól, ha már életében sem becsülték eléggé. Amit hagyatékával, emlékezetének meggyalázásával tettek Gyulán, az több mint kultúrbotrány. Most majd felháborodnak néhányan Gyulán. Háborodjanak fel. De ne ez én írásomon. Ha jelent nekik valamit Simonyi emléke, csináljanak az illemhelyből megint Simonyi emlékházat. És akkor helyreáll az értékrend. Azt is megírom.

         Annyit tudni kell, hogy a Száz éves cukrászda turista látványosság, kedvelt helye a gyulaiaknak és a városba látogatóknak, akik, ha oda látgattak, megnézhették Simonyi a kiállítást, megnézhették, milyen körülmények között élt város díszpolgára. Azt is tudni érdemes, hogy 1840-ben alakították át az addig gyógyszertárként működő épületet cukrászdává. Az empir stílusú épületben több szalon is van klasszicista-biedermeier bútorzattal. Az ország második legrégibb cukrászdája a Ruswurm után. Régen Reinhardt néven volt ismert, kedvelt közösségi hely. Simonyi még ezen a néven említi verseiben a cukrászdát. De ma – az én megítélésem szerint -  inkább szégyenfoltja a városnak.

         Ma a cukrászda exkluzív berendezése megmaradt, a régi, egymásból nyíló, szalon jellege is. A falon nagyméretű, régi festmények lógnak. Akik nem tudják, mi történt itt, azok elgyönyörködhetnek a felújított cukrászdában. Az egyik szobából - oda nem illő stílusban - lehet egy vasajtón kilépni a hátsó folyosóra, ahol a folyosó egyik végén kialakították a cukrászda múzeumát kb. 10 négyzetméteres területen. Régi cukrászati használati tárgyak vannak benne és egy kemence.  Tehát a patinás cukrászdának van kis „múzeuma”, a költőnek nincs helye itt, se híre sem hamva. Azaz hamva van a temetőben. Pontosabban a városi könyvtárban megtekinthető egy kis Simonyi kiállítás, mellszobra is hirdeti emlékezetét. Élt itt egy költő. A cukrászda egyik falán található egy koszlott, olvashatatlan „emléktábla”. Ezt meghagyta a bérlő.  

         Az L alakú folyosó másik végén lehet kijutni az épület zárt kertjébe. Itt található a költő lakásának helyén a luxus kivitelben felújított illemhely: női, férfi és kerekes székes csillogó, villogó klozet. A WC-kultúra ékessége. A város ad magára. Ez lett Gyula város díszpolgárának múzeumából. Mindenre gondoltak a gondos építtetők, a WC tetőzetét modern cserépfedéllel újították fel, falait ragyogó fehérre festették. Egyéb látnivaló nincs a kopár kertben. Simonyit életében partvonalra tették, halála után kilakoltatták.  

         Azon már nem is csodálkozom, hogy Simonyi Imréről a gyulai felszolgáló lányok és a járókelők alig vagy semmit sem tudnak, nem is hallottak. Miért is tudnának? Habár a lányok láthatják munkahelyük fő falán, kb. három méter magasságban lévő  valamikori emléktáblát, s ezt munkába menet és jövet látniuk kellene. Az emléktábla kb. 25X25 cm-es fekete fémből készült, így a szintén fekete felirat olvashatatlan. A bejárati kétszárnyú kapu szintén fekete fémből készült, egészen közelről lehet csak kivenni mintázatát.

   Egy nem gyulai turista, aki szerette Simonyi költészetét,  megkeresett Gyulán minden fellelhető fórumot a mobil telefonján, ahol érdeklődni lehetne Simonyi hagyatéka után. Mindenhol „nem tudom” választ kapott. A hajdani tárlók anyaga, a személyes holmik, Simonyi bútorai, több kötetes könyvára, kedves írójának, Márainak könyvei és a  kéziratok, a Kohán festmények is nyomtalanul eltűntek. Illetve, ki lehetne nyomozni, talán az örökösök tudják. Az egyikük Dancs László, 1996-2002-ig a városka polgármestere volt, aki  egy darabig ápolta is a költő emlékét, nagy valószínűség szerint egyik kezdeményezője volt a költő emlékhelye kialakításnak. Egy darabig működött is a kis „múzeum”, habár nem volt gazdája, hol meg lehetett nézni, hol nem. Dancs úr kis füzetet is kiadott a költő hátrahagyott költeményeiből. Címe: A költő törvénye. De a költő szigorú törvényei között, amely többek között a múlt megbecsülését írta elő, nem szerepelt múzeumának megszüntetése. A múltat nem kell végképp eltörölni. A másik két örökös Vaszkán Erzsébet Simonyi gondozója és Jenei Gyula, az Eső című színvonalas irodalmi folyóirat főszerkesztője, aki évek óta igyekszik lapjában ébren tartani Simonyi emlékezetét. Több kitűnő emlékszámot adott ki a költőről.

   A poéta végrendeletében két milliós örökségből Jenei 30 ezer forintot kapott, Vaszkán és Dancs a többit. Nem valószínű, hogy Jenei részt vett volna a kis múzeum felszámolásában, egy irodalmár ilyent nem tesz. Marad a gyanú másik két örökös esetében. De mindkettő gyulai patrióta. Talán a politikus Dancs úr is kizárható a kipakolók sorából? Marad Vaszkán Erzsébet, aki valószínűleg intézkedett.

   Aztán a költő utolsó lakhelye a Százéves cukrászda raktára lett, végül illetlenül illemhely. Másfél évtizede még tábla jelölte azt az asztalt, amely Simonyi törzshelye volt a cukrászdában. Ott töltötte minden estéjét és írta verseit. A pultnál árulták a könyveit is. Ma már nem árulnak Simonyi könyveket, ma már a gyulaiak, legalábbis a Százéves cukrászda alkalmazottjai és bérlője  – úgy tűnik - nem becsülik költőjüket, csak látvány-süteményt lehet kapni a cukrászdában, az gazdaságos, a költészet nem.   

    Szomorú, hogy az örökösök - vagy az örökösök egyike, - kipakolva a lakást, valószínűleg eladta az értékes Kohán festményeket vagy magán használatban tartja. Elvitték Simonyi szobájából, ami mozdítható volt, csak a csupasz falak maradtak meg. És így a cukrászda új bérlője már egy kirámolt, nem használt, leromlott valamikori lakást alakított át WC-vé, ami egy darabig raktára volt a cukrászdának.  Az új bérlő tehát jogilag nem felelős. Talán nem is olvasott soha Simonyi verset? És nem tudta kicsoda volt a város díszpolgára? Racionálisan gondolkodott, a leromlott kis épületet idén felújította és csinos kis WC-t épített Simonyi valamikori lakása helyére. Akárhogy is volt, vagy tudatlanságát bizonyítja, nem tudta, ki volt a költő, de azt talán tudhatta, hogy Simonyinak kedvelt helye volt a cukrászda.  Hiszen a cukrászda külső falán ott látható ma is, ha olvashatatlanul is a költő emléktáblája. No és,  ha tudta, ki volt Simonyi? Akkor mi van? Annál inkább szégyen van, mert azt jelenti, hogy enyhén szólva nem becsülte sokra a poétát, a költészetet. Ami nem is csoda elbunkósodó világunkban. És lássuk be az üzlet természetesen fontosabb ebben haszonelvű világban, mint a kultúra. Mit is várhatunk egy haszonelvűtől? A lényeg, hogy finom süteményeket áruljon, nem? Minek ide a költő, az csak zavar, gond van vele, haszon nélkül.

   Arról sem hallottam, hogy ebben az egyébként   kulturált városban tiltakoztak volna a Simonyi emléktárgyak széthordása, a Simonyi-ház WC-vé átalakítása ellen. A facebookon egy Magyar Barna nevű, Simonyit becsülő költő szóvá tette ugyan a skandalumot. Bejegyzésében azt kérdezte: WC lett Imre bácsi utolsó otthonából? Mindössze egy komment volt a reagálás, Gelleiné Ilyés Kataliné. A helyi sajtóban és megyei sajtóban semmi. Arra kérdésemre, hogy mit tett ez ügyben a gyulai értelmiség, azt a választ kaptam, semmit. Különben is, van gyulai értelmiség? – kérdezett vissza. - Hiszen egy-egy irodalmi rendezvényre csak 40-60 gyulai megy el, a tájoló színháznak még van közönsége, 400-600.

   Azt is elárulta ismerősöm, hogy a történet elsőrendű felelősei a bérlő és az átalakítás vezetői. Meg az önkormányzat illetékesei. Mert, hogy az önkormányzat tudott az ügyről, hiszen az építési engedélyeket ők adták ki, az alaposan kidolgozott terveket ők hegyták jóvá.

    Egyébként minden jogszerű volt, mint minden ebben az országban.  De ebben a valóban festőien szép, kultúrált városban, amelynek polgárai büszkék kultúrájukra, nem mondta egyetlen gyulai lokálpatrióta, egyetlen polgár, hogy nem illik, illemhelyet csinálni a város híres költőjének lakásából? Nem tudták, hogy a múltat meg kell becsülni?  Nem mondta senki a cukrászda bérlőjének, hogy kutya kötelessége lett volna, megtartani Simonyi utolsó lakóhelyét emlékháznak, még ha kirámolták is az örökösök? Nem mondta senki az örökösöknek, igaz, hogy jogosan jártak el, de etikátlanul? Hogy barbárság volt, kirámolni, megrabolni a költő emlékét? De ha már így történt, a város vezetőinek tudniuk kellett volna, mi történt a Simonyi házzal? Vagy tudták? Vagy tudták, de nem intézkedtek? Hiszen jogilag tiszta az ügy. És persze jogállamban élünk.  Az örökösöknek persze igaza van. Igaza van?  Lehetséges. Jogilag. De erkölcsileg elítélhetőek, igaz ilyen becsületbíróság nincs, különben is honunkban az utóbbi időkben megszűntek működni. Győzött a kultúrális ellenforradalom.  Akárhogy is van, akár jogos a WC építése, akár nem, ez szégyen, gyalázat. Simonyi forog a sírjában. Gyulán a költő nemcsak fizikailag halt meg, hanem szellemében is. Ezt nem érdemelte. Mit mondana a költő ezekről a túlpartiakról, ha most feltámadna?  

 

 

 

Péntek Imre versei

 

 

Halk fazon

 

Te már nem lehetsz mintapék,

hallik a hangfalak szózata,

s nem fogad be az óhaza,

kilök a nyájas hintaszék; 

 

elnyel a nyájas semmiség,

amelynek nincs egy jó szava

hozzád, te gonosz nagytata,

ki magadban hordod a szent klisét.

 

Kéretik egy magán(os) okirat,

melyen mindenki jól mulat,

s hahotázzon egy kan majom

 

az orfeum ringó páholya mélyén,

s hiába nézel, még távol az éjfél,

távolba vész egy halk fazon…

 

 

 

Háború lesz…

 

Látom egy vészes éjszakán, 

ami kigyullad nem talány, 

bombázta egy  baráti atom,

méghozzá a jobbik oldalon.

 

Töprenghetek, mi ez a lárma,

eddig a kamrába volt zárva, 

de  most sétálok konokon

a fejemre hulló romokon.

 

Szerettük egymást valameddig,

ám a cigány új hangot pendít,

s hallom, egyre szebb lesz

az áradó magyar keserves.

 

Intenék, fehér kendővel,

gyerekek, nem lesz ez jó hely,

s eltoljuk balog talicskán, 

mi megmaradt épen és csacskán. 

 

 





Alvó emlékhely

 

 

Fülöp Zsuzsanna

Alvó emlékhely – Magyar templom ébresztése francia földön

 

Meglepően sok honfitársunk fog vándorbotot, vagy ha azt nem is, mert a gyaloglás eléggé igénybe veszi az ember fizikumát, vonattal, autóbusszal, személykocsival indul útnak, lelki felüdülést keresve, felejtve a napi politikát, amely mostanában igencsak megviseli a hétköznapi embert, és százezrek határoznak úgy: zarándokútra megyünk!

E sorok írójának nem légből kapott megállapítása ez, csak az utazási irodák kínálatát kell megnézni meg azt, hogy félévre-évre előre le vannak foglalva az utak közeli és távoli szent helyekre, Mátraverebélytől Csíksomlyón, Lourdes-on keresztül a mexikói guadalupei Mária-kegyhelyig.  

 Fontos lenne azonban keresztény magyar jövőnknek is hangsúlyt adni, mert a mai Európa nyugati fele sok kivetni valót talál rajtunk – tévesen. Pedig lenne mód arra, hogy megmutatkozzunk és végre értékeljék ezer évet meghaladó államiságunkat mindazok, akiknek láthatóan fogalmuk sincs arról, kik vagyunk.

Erre szolgálna egy buzgó magyar zarándoklat a francia föld közép-déli régiójának középkort idéző kicsiny faluközösségébe, egy Saint-Simon nevű helységbe. Aki Santiago de Compostela felé letérne a Lyon-Clermon Ferrand-Bordeaux útvonalról, kis segítséggel megtalálná Aurillac városát meg mellette a falucskát, s annak neoromán katolikus plébániáját.

Saint-Simon az a hely, ahol az első ezredév pápája, II. Szilveszter meglátta a napvilágot. Gerbert, mert eredendően így hívták, gyermekkorát pásztokordással töltötte, szülei juhait őrizte a hegy lankáin. Belőle vált a világ egyik legtehetségesebb, tudós hírében álló főpásztora, mert egyéni életútjának végső állomása a pápai trón lett.  

S nekünk magyaroknak máris dereng egy középiskolai történelem óra, amikor a magyar régmúlt eseményeit tanították, tényeket legendákba ágyazva, amelyek sok igazságot tartalmaztak. Egyik ilyen történet Hartvik győri püspöké, akinek írását végül a Vatikán Szent István királyunk hivatalos életrajzának fogadott el.  

S máris kezdődhet a magyar történet, amely II. Szilveszter pápához köt bennünket. Előbb azonban nézzük életének állomásait, mégpedig egy magyar festő, Szinte Gábor ecsetjén keresztül. 

Gerbert-t a szülei a szomszédos városka, Aurillac ferences kolostorába küldték tanulni, ahol nagyon hamar megmutatkozott éles esze és kiváló egyénisége. Felnőtt korában Gerbert d’ Aurillac néven ismerték az egyetemeken, amelyeknek hallgatója volt. Még arab egyetemre is járt, s tőlük sok újdonságot vett át és honosított meg Európában, amely akkoriban ismeretlen volt a mi kontinensünkön. 

Kiválósága nem maradt titokban, a német-római császárok udvarába került, s ahogy életrajzai megjegyzik, az Ottókat (I. II.) szolgálta, végül pedig III. Ottónak, a fiatal császárnak lett nevelője és szívbéli jóbarátja. Reims-i püspökség, ravennai érsekség után ő ültette a pápai trónra. 

A magyar művész, aki tisztelte e nagy egyéniséget, kutatásba kezdett, hogy amit csak lehet, megtudjon róla. II Szilveszterről kiderült, hogy tudott rólunk és nagyra becsülte a Skythák országát, és így a festőművész ajándékul felajánlotta a falucska lakóinak, hogy tisztelete jeléül festményekkel látja el a pápa falujának belső fehér falakkal álló szentegyházát.

Hatalmas munka kezdődött, amelynek eredményét a falakra applikált csodálatos festett pannók bizonyítják: igazi képeskönyv, csupán lapozni nem lehet, de minden darabja kerek történetet mesél el.

 

 

Ha sorban megyünk az oldalfalak mentén, látjuk a fiatal Gerbert-t, aki a csillagok alatt őrzi a nyájat, majd a következő mutatja őt, mint diákot, aki a tudomány ösvényein halad, következnek papi útjának állomásai, és látjuk a francia történelem legdicsőbb királyi családjának a Capetingeknek indulását is, azaz Capet Hugó megkoronázását, mert ez Gerbert d’Aurillac javaslatára történt. 

Közben neveli a fiatal Ottót, aki harmadikként lép a német-római császári trónra. Ők ketten egy szív, egy lélek. Megismerteti őt mindazzal a tudománnyal, ami neki már birtokában van: az arab számok, az abakusz, az ingaóra működése, a csillagközök mérésére alkalmas eszköz, az egyhúrú lant. S mindezt illusztrálva látjuk a pannókon.

 

 

A művész életet lehel az ezer év előtti figurákba, s a másik oldal falfestményeit nézve már itthon érezhetjük magunkat. Hartvik püspök legendája megelevenedik a szemünk előtt. Az első csodás pannó a franciáknak új, nekünk viszont már ismerős történetet indít. A pápa alszik, a mostanáig olvasott könyv kihullik a kezéből, tiarája a háttérben, de arab órája a feje fölött látható. Csodás alak, Gábriel arkangyal közelít feléje, szépséges, drágakövekkel kirakott koronát hoz neki, s ujjával még rá is mutat. A másnapi elhatározás ekkor dől el: két koronát kérő fejedelmi küldöttség érkezik (a lengyel és a magyar), s a korona csak egyiké lehet.

 

 

A következő festmény az eredményt mutatja: II. Szilveszter a magyar küldöttség vezetőjének, Asztrik érseknek nyújtja és Árpád-házi Istvánnak küldi ezt a gyönyörű ékszert, mint tudjuk, hűbéri eskü nélkül, apostoli kereszt kíséretében!

 

 

A képen a pápa jobbján a fiatal III. Ottó császár ül, hiszen neki is része van ebben a történetben, az ő jóváhagyása és biztatása járul hozzá a pápa döntéséhez. S mikor megkérdezzük, hogy ők ketten honnan varázsolták elő a mi Szent Koronánkat, nem tudunk megnyugtató választ adni, hiszen több elmélet létezik készítésével kapcsolatban. Egyet viszont büszkén mondhatunk: a miénk Európa egyik legrégebben használt koronája, s mi reménykedünk, hogy viszontagságaiból végleg hazatért. 

 

 

A történet csúcspontja, későbbi szent királyunk megkoronázása: a festményen a szó, Esztergom, a hazánkat idézi, István fejére „mindjárt ráhelyezik” a koronát, mellette bajor Gizella, a felesége. A kép felső harmadában látjuk az Árpádok arany-ezüstsávos pajzsát, mellette az országot jelképező hármashalom-pajzs Szűz Mária koronájával. 

A szentély negyedgömbjében koronánk Pantokrátor Krisztusa és a két főangyal, Gábriel és Mihály zománcképe tekint a hívőkre és még híres ferde keresztje is helyet kap e nagyszabású festményen.

 II. Szilveszter és III. Ottó, e két bennünket támogató nagy egyéniség együttes célja Európa egyesítése volt, a Respublika Christianorum létrehozása, amely magasztosabb eszmék mentén történt volna, mint napjaink EU-törekvése. A fiatal császár tisztázatlan halála miatt meghiúsult mindez, s a török birodalom tört utat magának.

A festőművész intuitív megoldásai révén magyar arcok is kerültek a pannókra: unokája a pásztorfiú Gerbert modellje, Capet Hugó királynéja a művész szép felesége, saját magát Ottó császár nevelőjeként festette meg.

S véletlenül a falucska plébánosa, Bruel atya is helyet kapott az egyik festményen: barna kapucnis alakját a szentelési ünnepen (2005. június 25-én) nagy csodálkozással fedezték fel a falu lakói: Nézzétek, Bruel atya! Igaza lett! Megjósolta, hogy messziről jött művész festi ki a templomunkat…

Szinte Gábor művész úr csodálkozott a legjobban: ecsetjét láthatatlan kéz vezethette, Bruel atyát ő maga is csak saját festményén látta először!

Biztatom olvasóimat, ne kerüljék el a kis falut, hanem ébresszék fel a Saint-Simon-i csendben alvó múltbéli történetet a magunk és a francia-magyar kapcsolatok javára.  

 

*

Az illusztrációk Szinte Gábor - Szelényi Károly: II. Szilveszter, a tudós című kiadványából valók



   

Kiegészítő információk