Olvasnivaló
Gérecz Attila: Boldog Özséb himnusz
A Pálos rendnek (Zenéjét szerezte Ottó Ferenc)
Egybeomlott könny és vér,
nyílt seb lett az ország,
nyugatra pernyét hord a szél;
tanyák, falvak sorsát.
Csillag sincs, sötét az erdő,
mégis mécsek égnek!
Boldog Özséb szól az első
pálos remetéknek.
Szállj, ragyogj te mennyei fény,
angyalszárnyú ének,
fájó szívén: magyar szívén
minden remetének.
Add Urunk, hogy rab és szegény
– mind testvérre leljünk!
Áldd meg hazánk, hogy a remény
Átölelje lelkünk!
Kicsiny láng a hit, de tiszta
fehér, mint gúnyájuk,
sötét erdő zúgja vissza
csöndes imádságuk.
„Nézz le ránk, kik romok felett
fohászkodunk Hozzád,
áldd meg mind, kik fegyver helyett
kereszted hordozzák!”
Szállj, ragyogj te mennyei fény,
angyalszárnyú ének,
fájó szívén: magyar szívén
minden remetének.
Add Urunk, hogy rab és szegény
– mind testvérre leljünk!
Áldd meg hazánk, hogy a remény
Átölelje lelkünk!
S barlang ölén, cellák sötét
mélyén fények gyúlnak.
Népedért szólj, Boldog Özséb,
mondj imát az Úrnak.
Hívd egybe, ki hív és magyar!
Hívd, ki sebbel ékes!
Győzni fog, ki hinni akar,
s áldozatra képes!
Szállj, ragyogj te mennyei fény,
angyalszárnyú ének,
fájó szívén: magyar szívén
minden remetének.
Add Urunk, hogy rab és szegény
– mind testvérre leljünk!
Áldd meg hazánk, hogy a remény
Átölelje lelkünk!
Cyprian Norwid: Gyászrapszódia Bem emlékének
…Iusiurandum patri datum usque ad hanc diem ita servavi…
HANNIBÁL
I.
Árnyék, mért távolodsz, kezed páncélba törve.
Térded szikrajáték, vonul a fáklya körbe.
Babérkardmarkolat, gyertyák gyászoló lánca.
Égre száll a sólyom, s lovad dobajgó tánca.
Zászlók hullámzanak, holdat csattogó selymek,
Halkul a zokogás, hívja kürtszó a csendet.
Fönn a hadak útján lebegő csillagsátrak,
Közöttük ott a jel, az árván lengő szárnyak,
Madár, szalamandra, karddal átütött sárkány…
Eszmék koponyája díszeleg ott a lándzsán.
II.
Gyászoló asszonyok mennek,
Vállukon illatos kéve:
Fészke a karvaly-szeleknek,
Kagylókba gyűjtik a könnyet
Régismert ösvényt keresnek,
Korsajuk sziklához vágják…
Törik szívük szomorúságát.
III.
Jönnek a férfiak, égszínű szekercéjük
Vörösen villogó harci pajzsokhoz csapják.
Hatalmas lobogó csattog a szürke füstben,
Alant lándzsaerdők, szinte az eget tartják…
IV.
Föléjük nő a hegy…, lépnek a holdvilágba,
Sötétlő árnyakat mintáz a fény-fuvallat,
S ragyogást hevít a lándzsa csillagába,
Hullámzó kórusok, a dal mindent kivallat…
V.
Tovább tovább – ha a síron átkelhetnénk,
Elvérzik az Ember, a világ kettéhasad,
És föltűnik az út, mögötte ködös mélység,
Lássuk hát lándzsaként a régi sarkantyúkat…
VI.
Ájult városfalak köré gyűrűző körtánc,
Kapun csattanó urnák, csorbul a fejszék éle,
Jerikó falai ledőlnek, mint a tölgyfák,
S a fény nem penészlik meg a nemzetek szemében
Tovább – tovább –
Kovács István fordítása
Rainer Maria Rilke: Ádvent
Téli erd?n hópihe-nyáját
tereli pásztorként a szél.
Egy-egy feny?t sejtelem jár át:
nemsokára szelíd fénykörbe tér;
s kifelé hallgat. A fehérl?
út fölé nyújtja száz gallyát –
várja készen, míg ég fele n?
az egyetlen, szent éjszakát.
(Kerék Imre fordítása)
A téli erd?n szél-pásztor jár
Hópihe-csordát terelve.
Egy fát, hogy kiválasztatott, már
Nem rettenti a szekerce,
Sejti a fényt. Az út fuvatát
Érinti örökzöldje, n?
Csak egyre vihart hajlongva át,
S várja a szent éjt a feny?.
(Németh István Péter fordítása)
