Szutrély Péter: Svédcsvar
„Kaptunk két Nobel díjat.”
Mondhatni, eddigi nobeli sorstalanságunk szellője meglendült a magyar pusztán.
„Kaptunk”. Mi? Úgy együtt?
Jelentkezzék, aki hathatósan részt vett benne, nem Amerikában, nem Németországban, hanem az Óperencián innen, ahol mi lakunk.
Az a paprika viszont tényleg Szegeden termett. Akkoriban még zsákszámra.
„Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik…”
Mert a többi „mi kaptuk” valahol másutt, állítólag okosabb népek között keletkezett. Ne gondoljunk most irodalomra, ne kertészkedjünk ebben a pagonyban, mert az egy egészen más pagony. Már ahogy Mici mackó is írta…Bár nem tilos, de most hagyjuk az „á…”t.
Maradjunk inkább azon a mezsgyén, ahol a „Nobel díj”, mint korunk legfőbb „show”-ja, elfogadható.
Ez pedig a tudomány.
A dinamitot az „emberiség javára” feltaláló, kedves Alfred emlékére…
Einstein megkapta, a Curie - k is, családostul. Persze, persze.
Alapértelmezett a mai biológiában a DNS helix, vagyis az a kutyarejtélyes kettős spirál, ami az életünk. Mások képesek voltak összeboronálni a régi „réteg - rtg-t” egy számítógéppel, és megszületett a „ct”.
Később már alig ment a beteg semerre, mert rögvest elment ”emerre”.
Az orvoslás „eredményei”.
Lelkünk rajta!
Berobbant egy meghatározhatatlan, értékelhetetlen „járvány”, miről nobelileg sem lehetett és lehet ma sem semmit tudni!
Nem feszegetendő…
Berobbant ugyanekkor egy „oltási lehetőség”.
Nem feszegetendő, erről sem tudunk sokat. De azt alaposan.
2023-ban a Nobel Bizottság azonban kitüntetett valakit, aki ötletével bizonyára értékes elgondolásokat pátyolgatott.
Nem többet. Minden egyéb nem az ő személye.
Nem az ő tudománya, nem az ő hatása.
Egy ötlet. Felhasználható erre is, meg arra is.
Például rákos betegek gyógyítására.
A kitüntetési ceremónia része volt egy zenei darab, mely viszont végképp értékelhetetlen!
Karikó Katalin szerény, kedves lényét látjuk a képernyőn, egy remek szoprán hölgy elkezdi énekelni Lehár Giuditta - jából azt, hogy azt mondja:
„olykor csodálkozom,
a különös varázslaton,
hogy ki hozzám közel kerül,
az rögtön tűzre gerjed
menthetetlenül….
Továbbá:
„pillantásom, mint a villám”…
Ám a lényeg:
„Olyan forró ajkamról a csók, olyan fehérek e kis kacsók…”
Vagy később:
„Nézz rám, s bolondulj meg
Szép legény,
mert csak szeretni
születtem én.”
Mit lehet ezek után gondolni?
Karikó Katalin forró ajkai valóban kihozzák a sodrából sok magyar legény csendesen áradó vérét. Természetesen.
Hiszen aki hozzá közel kerül, az biza tűzre gerjed. Valóban?
Minden tiszteletemmel együtt, de sem a téma komolysága, sem a kedves és tisztes tudósnő lénye nem ilyen „tüzeléseket” juttat az eszembe. A Nobel – díj amúgy sem az a bizonyos erotikus valami, bár manapság úgy tűnik, azzá lesz. Svéd olvasatban akár homoerotikus is.
De kérem tisztelettel!
Egy tudományos lépést, „felfedezést” nem nagyon illik még akkor sem forró ajkakkal csókolgatni, ha netán a felfedező egy hölgy és magyar!
Marie Curie - re gondolok. Vajon életére az erotika, a szex volt a jellemző? Vajon érte mit játszott volna ez a mai, svéd zenekar?
Ha utólag szabad javasolni, egy tüzes kánkánt!
Csipkés bugyikban.
Svédország több, mint kétszáz éve „semleges”.
Mit jelent ez?
Mária királynét?
Teniszező Gusztávokat?
Volvot?
Többet! A semlegesség a II. Világháború alatt reményt, életet, bizalmat jelentett az emberi jóságban. Svéd házak sugároztak valamiféle reményt, a szovjet véres darálójában végző Wallenberg is. A háborút követő évtizedekben a jólétet, a kívánatos életet jelképezte Svédország, mely ezt a magas értékelést nem érdemelte meg.
Svéd kultúra?
Vigyétek.
Migránsok, kétes senkiházik, európai nyelvet csak ugatók százezrei. A „jobb” svéd polgár pedig még ma is zacskóba teszi a vodkás üveget, mielőtt kiül a parkba leinni magát.
A 2023-as „Nobel díj” átadásánál nehezen járó király helyében nem érezném jól maga. Lelke rajta. Országa és királysága nem vonul be úgy az egyetemes emberi kultúrába, ahogy ők gondolják. Ezen még ez a jellegzetesen XX. századi csillám sem változtat, a Nobel díj.
Akkor sem, ha a „zsozsó” egészen meg nem magyarázható módon szaporodik, és osztogatható.
A kitüntetettek zömében kénytelenek amúgy is szétosztani díjaikat, mert „morál” nyomja őket. Nem illik ma uszodás házat építeni belőle.
Forró, csókra termett ajkakkal kívánunk hát kedves földinknek, meg Krausz Ferencnek is sok, még élvezhető évet. Akár uszodás házat is. Nem elfeledve, hogy a világ legjobb írója, Thomas Mann két évtizedet várt „a díjra”.
Szeretjük ezt a két új, magyar Nobel díjat, de nem szeretjük a svédet, azt aki álszent, aki elveiben korlátozott, aki képtelen megtartani történelmileg neki jutott szerepét, aki nem képes gyenge szirénhangok hallatára sem egy nagy emberi értéket megvédeni, a semlegességet.
Mely érték emberek milliói számra egykor valódi volt.
Utóirat: van egy remény! Elképzelhető, hogy az átadást kísérő, keretező zeneművet a díjazott választja ki.
Ebben az esetben feltételezhető, hogy Karikó Katalin maga kérte
ezt a Lehár – számot. Ha ez így volna, semmi gond nincs a dologgal tovább, hiszen ez egy nagyon kedves, pezsdítő, népszerű zenemű. Ha valaki szereti hallgatni, azt jól teszi.
A félelem abból adódik, hogy a svéd szervezők, rendezők, irányítók nemzetközi magas kultúrája futotta ennyire „magyar vonatkozásban”.
