Ádám Tamás: Végső haza a testmeleg

 

 

Kaiser László Az én térfelem című új kötetéről

 


Eltekintenék Kaiser László életútjának részletes ismertetésétől, se hely, se szükség nem visz ebbe az irányba, hiszen a költő munkái elmesélnek mindent. Némi támpont persze így is kellene, hogy tisztán lássuk az alapokat, és a felépítményt. Hogy el tudjuk helyezni időben és térben az alkotót és a műveket. Ha visszanézünk, látjuk, munkássága szerteágazó, számtalan műfajban maradandót hozott létre. A mennyiség és a minőség nemhogy kizárná egymást, de erősít. Most, hogy hetvenéves lett a költő, leütött egy újabb, fontos karót, a szerkesztővel karöltve összerakott egy kötetet. Az én térfelem című könyv hetven verset tartalmaz. Egy élet alatt született sok jó költemény közül nem lehetett egyszerű kiválogatni a legjobbakat, az ide illőket.

 

A száraz tények. Kaiser László 1953. május 25-én látta meg a napvilágot, Budapesten. Költő, író, szerkesztő, dramaturg. A pesti Széchenyi Gimnáziumban érettségizett. Szegeden a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakán végzett, majd az ELTE Bölcsészettudományi Kara következett. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán dramaturg képesítést szerzett. Volt segédmunkás, könyvtáros, dramaturg, szinkronlektor, szerkesztő, főszerkesztő. És jelenleg is kiadóigazgató. Nagy munkabírása köztudott a szakmában. Ahogy kell, jöttek a díjak is.

A kötet elejére aligha kerülhetett volna találóbb vers, mint a Születésnap. Fontos munka. Túl az aktualitáson, hitvallás ez. Kaiser költészete tiszta, pontos és gondolatgazdag. Kerüli a csavarásokat, kimondja, amit kimondani akar. Tehetség és bátorság kell ehhez. A szürrealizmus, a posztmodern nem az ő talaja, tiszta forrásból táplálkozik. Habár találunk egy verset: Posztmodernek, tartsunk össze! Sejthető, hogy ez bizony játék csupán. Komoly játék. „Modern vagyok, posztot őrzök, / minden újért bőszen hörgök, / posztot védek már örökre, / posztmodernek, tartsunk össze.” Hát, jól van. Kaiser igazi, egyéni, felismerhető nyelve: „Most vagy föl vagy elhagyod magad / most pincemély vagy szolid koccanat / most remélsz vagy leszel búskomor / most pengeagy vagy fejed szétbomol / most egyben vagy lehet szerteszéjjel / éjjelben a nappal nappalban az éjjel / lehet minden és lehet a nagy semmi / szókat ellökni vagy kezet kézbe venni / Lehet Istennel és Isten nélkül lenni!” Érdekessége még a versnek, hogy a szerző mellőzi a központozást. Ritkaságszámba megy.

A kötet elején tartva féltem attól, hogy túl könnyen jönnek a rímek, és ez könnyelműségre adhat okot, a költő óhatatlanul is a könnyebb megoldást választja, ezáltal fellazul a vers. Rosszul tettem, hogy aggódtam, Kaiser sehol nem csúszik el, biztos kézzel kezeli az ilyen helyzeteket. Súlyosan szép vers a Fohász. Három azonos sor nyitja és ugyanez zárja a költeményt, átöleli a szövegtestet. Düh és megbocsátás, belső csend és kitörés. Ha nem figyelmesen olvassuk, tán észre sem veszünk egy piciny, de lényeges különbséget. Az első darab: „A tombolás után / csönd nyugalmától, ments meg engem, Uram!” A vége: „A tombolás utáni / csönd nyugalmától, ments meg engem, Uram!” Ugye, látják az i betűt illetve annak hiányát. Ha véletlen az egész, úgyis jó, ha tudatos, akkor meg pláne.

Kaisert igencsak foglalkoztatja az idő múlása, elvégre pillanatok alatt elszaladt hét évtized. Ami ugyanakkor üdítő, hogy nem kesereg ezen. Sajátosan feloldja a helyzetet, ellenpontoz, paradoxonokat fordít. Legszemléletesebben talán az Üdvözlet a vándornak című versben érhető ez tetten. „Embernek fia vagyok én, / arcomon annyi minden látszik, / eljutottam csapásokon / ama tölcséres hurrikánig. / Visszautak poklaitól / szájamat szigorúra zárom, / birtokom immár önmagam, / súgom ezt – és nem kiabálom. / Üdvözöllek, megtért vándor, / s végleg hazatalálva kérem, / mostantól maradj ifjúnak: / idő előtti vénülésem!”

Megmaradni, magyarnak lenni nehéz, de gyönyörű vállalás. A helyzet igen súlyos, fogyunk, romlunk, győztesek vagyunk és vesztesek, pusztít és éltet átkunk. E kettősséget a Magyarokban szépen feloldja Kaiser László. „Hiszünk vagy nem, Isten megsegít, / talán úgy, hogy éppen nem segít, / talán hitünk így is megmarad, talán lesz még nekünk virradat!” A reményre mindig számíthatunk, erőt, hitet ad. Némiképp ide kapcsolható a Benne volt az őshaza című vers is, amelyet Kőrösi Csoma Sándor emlékének szentel a költő. Hogy mi lehet a végső haza, később megtudhatjuk.

A hetven évhez hozzánőtt a család, a társ és a gyermek. Helga meg kis Helga. Szoros, szétszakíthatatlan kapcsolat, gyengédség, féltés. Korábban egész kötetben szakadnak ki a költőből ezek az érzelmek. Fel lehet lapozni a Gyerekszoba néven futó könyvet. Az anyának, az apának méltó, fájdalmasan szép emléket állít a költő. Kaiser tiszteleg a költőelődök előtt, úgy, mint például Szabó Lőrinc, József Attila, Nagy Gáspár előtt, de felbukkan a barát, Baranyi Ferenc is. Máshol Szervác József beletörődő soraira lelünk: „vert sereg maradéka / bennünk a férfikor”, a Vert sereg című mű erre épül, reflektál. Dukay Nagy Ádám ugyancsak jó barát volt. Hiába hogy a fiatalon elhunyt tehetséges költő nincs már közöttünk, mégis ott sörözik a szerzővel törzshelyükön. Kazinczy Ferenccel pedig Józanul beszél a költő. Ady Endre Kaiser szívében él, több versben is tetten érhető a kötődés. Márai Sándor szerint nincs már haza, csak az anyanyelv. Az emigráció rabságában élő író nyilván arra utal, hogy távolról már elérhetetlen a haza. De Kaiser tudja: „Végső haza a testmeleg... És miénk a néma nyugalom, / időtlen minden, s nem hagyom: / bárki rombol otthont, hazát, nem lehet neki irgalom. ” Egyenes, tiszta beszéd. Jön Németh László, akiről évekkel ezelőtt írt egy fél könyvet. A másik fele Béres Józsefet méltatja. Az Erkölcs és teljesítmény című esszékötet tanulságos olvasmány. Dinnyés József daltulajdonosnak is emléket állít a szerző, szoros szálak fűzték őket egymáshoz, zene, vers és lélek találkozott.

A kötet utolsó verse egyben címadó vers is: Az én térfelem. Bizony ez a költő térfele, ki kell mondani azt is, amit nem lehet. A hallgatás, a csönd ideiglenes, a beszéd lehet a megoldás. „A homogén fal velem szemben, / ez a homogén akarat, / hogy nem mondani mondatokat, hogy nem formálni szavakat. / Más térfél van, hogy így beszélek, / más térfél a hallgatásom, / én fönt vagyok és mélyben vagyok, / átüvöltök némaságon. / Az én csöndem az én beszédem, / talán szeret, ki hisz nekem, / akárhogy is, már nem változom: / legyen poklom és édenem. ”

Az Utószót Madarász Imre írta. A Költemények szüretén alcím roppant kifejező. Megoldhatatlan feladat másképp zárni, mint ahogy Bakonyi István teszi a fülszövegben. Így hát nem is próbálkozom, maradjunk az eredetinél. „Kaiser László versei szépen simulnak bele a magyar líra hagyományosnak nevezhető vonalába. Megőrzik a nyelv ősi szépségét, megújítják a dalformát. Költőnk tudja, hogy az ősiségben a szöveg és a dallam együtt született. S ezek a versek azt bizonyítják, hogy a feszesebb formák is közvetíthetik a kor legfontosabb tartalmait. Az egyéni sors felmutatásával.”

 

Hungarovox Kiadó, 2023

 

 

 

Szutrély Péter „Fapofa 74” című kötetéről

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Búvópatrak Könyvek, Kaposvár, 2023)

 

A mindennapi hangyaharcban alig veszi észre az ember az apró szépségeket. De tegnap ünnep volt, amikor mélyebb visszhangot vert bennem az élet vonzása!

 

Számomra az jelentette az ünnepet, hogy Szutrély Péter kötetét   hozta el a postás. „Letettem a cisztoszkópot, otthagytam az ultrahangot, nem tapint az ujjam többet, befedem a mikroszkópot.” („Az urológus búcsúja”) A katéterrel számtalanszor vizeletet fakasztó, immár nyugdíjas orvosdoktor búcsúzik a gyakorlati teendőitől. Orvosi hivatását vállalja eredendő szójátékossággal.

 

Ám azonnal megkacsásodik a „Téli kacsa dala” című versben. Fázva táncol a jégen, és fabrikál egy csodálatos „kacsaéneket”.

 

A kötet címe tudatosan megtévesztő. A fapofa valójában egy sokféle virágzó bokrot és élő fát eltakaró, aztán maga mögött az olvasójának megmutató liget, amelyben („Lengő-zsongó”) a magyar nyelv szép virágos eperágként lengedezik, netán tevehát, melyen hazautazik a magyar.  

 

A költő Beának,  hitvesének ajánlja verseit. („Tik-tak”, „Lelombozás”,  „Variációk”.) Csupa visszatekintés közös életük vérvörös alkonyára, netán az egykori napsütéses nyarakra.

 

 Szimbólum értékűek e versekben az őselemek, a föld, a víz, a tűz és a levegő, amelyek a legtöbbször a békés közönyt, az egyéniség alámerülésének közegét jelentik, máskor a kicsinyességekben aprózódó világ ellentétét, a végtelen nyugalmat. Megint máskor a sivárság képzetével társulnak, és az elvegyülés, megsemmisülés, eltávozás, visszatérés, védtelenség, élet, halál képzeteit idézik elénk.

 

A víz az élet és a véges emberi sors jelképe, metaforája a hullámait görgető tenger. Ez a motívum is hozzájárul ahhoz, hogy kozmikusnak érezzük ezt a világot, és úgy észleljük, hogy a versek az időnek és a térnek végtelenségébe avatnak be bennünket.

 

Pilinszky János számára, a legtöbb jelentésváltozást a teremtőt jelentő víz hordozza. Lám, itt is: „Fenn víz, lenn víz, levegő”, („Egyenletes úszás”) melyben ring, mint egy csecsemő. De még a szél is vízszagú. („Ősz”)

 

Ám van itt humor is! Az „Empty” című versben megjelenő szmájlik, az Alpokon átkelő és  „ante portas”, azaz Róma kapuja előtt álló Hannibál, mert „az Alpok az nem Annabál”, („Ókori story”) A humor még az olyan tragikusan komoly, mélyebb értelmű, filozofikus mondanivalójú verseket is átragyogja, mint a „Sakk”, amelyben  „a fekete üt fehér parasztot, a királynőt elvitte a bástya”. Avagy „Karinthyval röviden” – „nem írhatom le senkinek… hát leírom ide  mindenkinek..”

 

Maga a kötet csipkebokor. (Mely ugyan nem ég.) De szép! Mintha Pán, a természet istene jelenne meg, s adna magából egy parányi istenséget.  

 

Ezek a versek  „dalban, rímben, versben, szóban” („Szaporító”) foglalt apró szívdobogás-harangkongások.  Meg a hűség jelei is. A hitvesi szereteté. A „Te írtad…” című az egymás nélküli vacogást, az összefonódó négy kéz és két érzést szimbolizálja. A költő fényt küld szerelmére, kavarja körülötte a lombokat, és betakarja puha hótakaróval, amely alatt földszagú csókkal szereti. Ugyanez az ölelkezés jelenik meg a „Tangó” – ban is.

 

            Kölcsey Himnusza után szabadon. Így zárul a kötet:  – „Isten áldd meg a magyart…Szólj hozzá jó szót, igaz igéket, adj hiteddel békességet…” – („Új fohász”) 

  

 Szutrély Péter szavainak képisége nem egyetlen sajátossága. Mindegyiknek megvan a maga „mikroritmusa”, a szöveg hangszerelését erősítő zenei oldala is.

 

Az ember szíve megrebben, mint mindig, ha olyan igaz, tiszta és szép hangot hall, mint a „Fapofa 74” alkotójának hangja.

 

Nem feledkezhetünk meg a hangulatában rémesen odaillő Tettamanti grafikákról sem, hiszen megtudjuk, hogy élethosszan tartó rokoni együttműködés volt közöttük.  A nagyon gondos, érezhetően felelősségteljes szerkesztés Csernák Árpád munkája, melyet már nem kell dicsérni, hiszen tőle csak ilyen magas szintet várhatunk el. Ugyanez vonatkozik Csernák Bálint értő tipográfiájára és tördelési munkájára is.

 

„Költő: élőbb életet élünk általa” - írja Adyról Móricz. Köszönöm az alkotóknak, hogy élőbb életet élhettem általuk.

 

Szeretettel ajánlom hát e kötetet mindenkinek a figyelmébe.

 

Szilvási Csaba

 

(Tatabánya, 2023. október végén)

 

 

Ádám Tamás versei

 

A Császár borozója

 

Három művészi csel lazán, szerényen,

a kapus nyálkás pocsolyába huppan,

Albert áll csípőhöz ragasztott kézzel,

borozója felmosott kövén csusszan.

 

Ital kérdése, a lépcsőn lemenni

vagy feljönni könnyebb. Poharakat mos

a Császár, gólját nem tudják feledni,

néhány részeg szurkoló indulatos.

 

Aki lajbiban jött, eleve gyanús,

pislog a százwattos halogén égő,

homlokról csöpög az olvadó faggyú.

 

A mélabút kihasználom, üdítő

helyett fröccsöt iszom, picinykét sűrű

a buborék, arcom mégsem keserű.

 

 

Sportkocsma

  

Fecskék csüngtek a barna lambérián,

csak akkor nyílott később a csapdosó

szárnyú ajtó, ha égetett a hiány,

a huzat rágott poszterbe harapott.

 

A sarokban Kálmán halványrészegen,

bástyát áldozott, a csel igen gyanús.

Bús kártyalapokról az Ősz méreget,

rablóulti, gyors redurchmars zárásul.

 

Lila fű nőtt, azon táncolt Törőcsik,

meg az asztalon, szorongtak a társak,

betörte fejét, mennyben erősödik.


Ritka csapatkép takarta a falat,

kimaradt mindegyik másodhegedűs,

válogatott halottak, rém keserű.

 

 

Sztrapacska Gemerrel

  

Pár könnyed lépés csak a szlovák határ,

az Ipolyban a sást márnák fektetik,

fűzfát hasít a csukák fűrészfoga,

honvágyam már a hídon erősödik.

 

Majd átjutok az ellenőrzi ponton,

kopottas étkezde ajtaja nyílik,

a konyha séfjének köténye foltos,

ízes palóc szavaktól májam hízik.

 

Nyárfatányéron sztrapacska gőzölög,

a tetejére juhtúrót hintenek,

ettől még szakállad lehet tejfölös.

 

Fölöslegessé válnak a rejtjelek,

intünk hát, habzó, hűvös Gemert iszunk,

korsónk egyre nehezebb, alig bírjuk.

 

 

Merlot

  

Éppen a sikolytól hangos várbörtönt

nézegeted, borsódzik görnyedt hátad,

háborogva félreteszed a közönyt,

Siklóst elhagyod, eljutsz borhazába.

 

A Merlotról eszedbe jut a gyönyör,

aki összecsuklik, az is feltámad,

Villányban vörösbortól sosincs csömör,

 esküszóval tanúsíthatjuk páran.

 

Pap eres kezében sormintás kehely,

Krisztus vérét egyhuzomban lenyeli,

gigájukat fogják a ministránsok.

 

Bogrács alá gyújt paprikás kedvesem,

a babgulyást önfeledten keveri,

meleg lébe fulladnak a szúnyogok.

 

 

Kiegészítő információk