buvopatak.hu

Heintz Tamás: Hova lett az adventi várakozás?

Az ?sz besöpörte már kamrájába, amit lehetett. Csak néhány zörg? kukoricaszár, földrehulló, megbarnult alma, pusztulásra ítélt sz?l?fürt emlékeztet a nyár és az ?sz b?séges ajándékaira. Számadást tett a föld, s pihenni tért. Mi is megettük már a Márton-napi libát, megkóstoltuk az újbort. A végtelen Élet kalendáriumába beírattak eredményeink, elmulasztott lehet?ségeink, kudarcaink egyaránt.
Az Élet születésére készülve, a b?nbánat színébe, lilába öltöztek a templombels?k, az év legsötétebb napjain, a Megváltó eljövetelét váró id?szakban múlnak perceink: Advent van.
Számadást tett az ország is, Advent második vasárnapján reánk figyelt a világ; vajon ennyi év távolából elfogadtuk-e már Trianont, s a kínálkozó lehet?ség ellenére, eltaszítottuk-e végleg, e kicsinyre szabdalt országmaradékunk határain kívül rekedtek felénk nyúló kezét?
- Igen, ELTASZÍTOTTUK! A felénk nyúló, kér? kezeket. Az öreg, rabságban megvénült kezeket. A simogató, szeret? kezeket. A tétován keres?, pufók gyermekjézusiakat. És a feltámadt Krisztus kezeit. Az áldást, a kenyeret, a megbocsátást osztókat.
És megcsókoltuk a minket és ?ket szétválasztó, kezeinket félrelök?, szívünket megmérgez?, ösztöneinket önmagunk ellen fordító, betlehemi gyermekgyilkosok kezeit! Az öncélt kisdedek, vagy egy nemzet halálának árán is elér?k kezeit. Az apáinkat összever?k, asszonyainkat meggyalázók kezeit! Már tettünk korábban is ilyet!
Folyamatosan megbocsátottunk az ellenünk vétkez?knek, és egymás ellen, folyamatosan vétkezünk!
Három emberölt? is eltelt a végzetes békeszerz?dés óta. Volt negyven év eközben, amikor a trianoni döntést megkérd?jelezni, s?t arról beszélni sem lehetett. A rendszerváltás óta pedig nem volt elég id? ahhoz, hogy átgondolva múltunkat, tervezve jöv?nket, a nép ismét nemzetté válhasson. E nép nem tudott nemzetként gondolkodni. Nem értették sokan, mir?l is van szó, mert soha nem éltek egy nemzet tagjaként. Csak id?seink tudtak volna err?l beszélni, de többségük hallgatott! 
Lehet?séget kell találni arra, hogy a jöv?ben minden magyar megtalálja azt a példát, melyben fogalmat alkothat a nemzetr?l, s összetartozásának fontosságáról. S ez a példa a legkisebb, s még él? közösség, a család lehet, melyet napról napra pusztítanak tovább a szabadságvágy ?rültjei.                   
Mindannyian, akik magányosan járjuk az élet egyre nehezebbé váló útját, így Karácsony közeledtével emlékeink közül kibonthattuk volna egy talán fájóan szép, soha el nem múló Szenteste emlékcsomagját. A felénk, és a másikhoz hajló szeretet, bizalom, és öröm, gyermekkori megtapasztalását, a belénk vés?d? jót. A feltétel nélküliséget, tisztaszándékúságot. Nem tettük!
Pedig a betlehemi Szent Család áldozatvállalása, lemondása, szegénységében is királyi gazdagsága: a közösség és nemzettudat példái lehetnének.
Hamarosan Jézus születését, és a szentcsaládot is ünnepeljük. A kétezer éves jászol elé járulva, a Boldogasszony szemében biztosan meglátjuk majd azokat a könnycseppeket, melyekért árulásunk felel?s. Riadt, szégyenben úszó arcunkat emeljük majd a Gyermekre, aki a leend? árulás és megfeszítés tudatában is szelíden tekint mindig reánk:
- Menj, és többé ne vétkezzél!
Még két gyertya érintetlen az adventi koszorún. A halott magyar lelkek feltámadásáért gyújtsuk meg majd ?ket!

dr. Heintz Tamás

Kaposvár, 2004. december 5-én

Csernák Árpád: A hitem fája

Ha kinézek a szobám ablakán: meglátom a nyírfát. A dombtetőn áll, komor fenyők, csupasz meggyfasuhángok, lombhullató fák fekete ágai veszik körül. Ha süt a nap, úgy ragyognak a levelei, mint megannyi parányi lámpácska...
Eredetileg nem a nyírfáról akartam írni. Pontosabban: a nyírfáról is, de csak a történet végén.
Napok teltek el. Minden reggel a nyírfa látványára ébredtem, beköltözött az életembe; napközben is, bármerre jártam, úgy gondoltam rá, mint egy személyre; és ilyenkor megnyugodtam, ha reményvesztett voltam, újra reméltem, ha erőm fogytán volt, erőre kaptam... de a történetből nem lett semmi.
Vagy ez már a történet vége?
Kifakulnak a szavak ebben a nagy várakozásban. Mert mindig azt mondjuk: majd holnap! Még várni kell! Még harcolni kell! Még el kell esni és föl kell újra állni! Még nem nyugodhatunk meg. Még nem érezhetjük otthon magunkat a saját földünkön, a mi csontokkal teletűzdelt, eke és tank szaggatta, véráztatta földünkön, csodálatos Kárpát-hazánkban!
És várunk, és harcolunk, és elesünk, és felállunk, és újra elesünk... és aztán van egy pillanat, amikor már nem tudunk fölállni... és akkor vége van a történetnek...
November huszonhetedikén szürke volt az égbolt, fakó volt a fenyők zöldje, kifakultak a nyírfa levelei, ahogyan kifakulnak a szavaink, eltompulnak az érzékeink is ebben a nagy viaskodásban, de Uram!, meddig még?! Meddig kell még szoronganunk, keseregnünk, átkozódnunk és imádkoznunk amiatt, hogy a mi nyelvünket beszélők közül sokan még mindig ellenünk, saját testvéreik, saját hazájuk ellen fenekednek?!
November huszonnyolcadikán reggel Bubik István kis mattzöld bogárhátújával frontálisan ütközött egy másik autóval, újraélesztése sikertelen volt, a kórházban meghalt. A horpadt roncsot az út szélére vonszolták, visszapilantó tükröd tartójára kötözött nemzetiszínű szalagodat fújja a szél, véred a kárpiton...
Alig három héttel ezelőtt arról beszéltél egy tévéinterjúban, hogy nem „ágyban, párnák közt”, hanem inkább valami „férfias ütközetben”..., de nem hiszem, hogy efféle ütközetre gondoltál... Te olyan voltál akiből erőt lehetett meríteni, és akkor pont most? Elesni egy ilyen értelmetlen ütközetben?! Látod, gyöngébbek lettünk!
Amikor a dombtetőn álló nyírfa tallérjairól akartam írni a történet végén, eszembe nem jutott, hogy Te annak a történetnek szereplője légy... de lehet most másról írni?! Hiába, hogy én is távozóban, hogy én is lassan a történetem végére érek, most nem tudok másra gondolni. Persze, bölcselkedhetnénk, hogy mindenkinek megvan a saját élete, mindenkinek törvényszerű a halála... de, Pista!, lásd be, ezt nagyon nehéz elfogadni.
Nagy szükség lett volna a Te igenlésedre! És nem csak most! Nagy szükség van a jóra, az igazra igent mondani tudókra. Gyöngébbek lettünk. És ezt a vérveszteséget megérzik az erdélyiek, a felvidékiek, a kárpátaljaiak, a vajdaságiak és a többi magyar, akik szétszóratva élnek a világ legkülönbözőbb tájain... fokozódik a szorongás, döbbenet ül a szemekben, és keserűbbé válnak az arcvonásaink... csaknem fizikai fájdalmat okozva hasítanak belénk a kérdések: Hát lehetséges ez?! Hát van egyetlen magyar, aki nem akarja megölelni a testvéreit? És akkor közülünk egy, az egyik legerősebb így kidől a sorból!? Baljós előjel! Mert senki nem hiszi el, hogy a halálod nem volt összefüggésben azzal a képtelen helyzettel, amelyben a magyarság van. Nem bizonyítható, de tudjuk, érezzük, hiszen mi is egyre ingerültebbek, egyre kimerültebbek, egyre kétségbeesettebbek vagyunk, és ilyenkor könnyebben megtörténik a baj, könnyebben meglendül az öklünk, könnyebben kicsordul a könnyünk, könnyebben félrerántjuk a kormányt...
December elsején azt hittem örökre kihúnytak a nyírfa lámpásai – egész nap komor ég, esős idő – , de másodikára ismét kigyúltak a fényben.
Feszült várakozás. Mi lesz három nap múlva? Ujjongó öröm, magyarok határokon átívelő ölelkezése vagy a szégyen, kiábrándultság? Csak ez a kérdés foglalkoztat, minden egyéb eltörpül mellette.
Ki lehet-e bírni, ha az anyaország lakosságának nagyobbik fele úgy dönt, hogy még egy X leírásával sem hajlandó segíteni nyolcvannégy éve még a miénknél is sanyarúbb körülmények közé kényszerített testvérein? Pista! Te előre megérezted volna? Vagy csak ugyanaz a kétség, félelem és szégyen kínzott, ami minket is? De én, bocsáss meg!, még reménykedem. Újra reménykedem, hogy a nép rácáfol kishitüségünkre, megmutatja igazi arcát és nemzetté válik.
Emelkedések, zuhanások; remények után teljes kétségbeesés harmadikára virradóra. Nem szégyenlem: egész nap sírással küzdöttem... Aztán este, az egyre utálatosabb tévében olyan műsort láttam, amely ismét megerősítette a hitemet. És itt le kell írnom három rendkívüli ember nevét: Tőkés László, Duray Miklós, Ágoston András. Az ő szelídségük, felkészültségük, szellemi erejük és hitük fényénél még nyilvánvalóbbá vált, hogy miféle álszent pojáca Magyarország jelenlegi miniszterelnöke, akit ugyan soha, senki nem választott meg.
Ez a három ember példát mutatott. Ha a Trianon bárdjával lecsapott országrészekben nyolcvannégy év után ilyen magyarok „teremnek”, akkor minden okunk megvan a bizakodásra.
December negyedikén csend és sötétség, de az ablakokba kitett gyertyák fényében remény pislákol...
...és aztán eljött december ötödike. Számomra fontosabb minden eddigi szavazásnál, választásnál. Reggel vastag köd ülte a fákat. Délutánra derengő fény, de a nyírfa elhullatta leveleit. „A mélypont ünnepélye.” Mindig hittem, hogy a történelem rendkívüli pillanataiban fellángol ebben a népben valami lappangó, láthatatlan erő és nemzetként kinyilvánítja: szeretjük a szabadságot, az igazságot, szeretjük a hazánkat, kiállunk barátainkért, testvéreinkért... Most nem így történt. Még azért is izgulnunk kellett, hogy az igenlő szavazatok legyenek többségben. Bocsánatot kell kérnem közel hétmillió Magyarországon élő ember nevében kárpátaljai, vajdasági, erdélyi, felvidéki testvéreinktől.
Bubik Pista! Nagyon hiányzott a szavazatod, de hiányzott még hat-hétszázezer emberé.
Éjszaka van. Zokognom kell. Lázas arcomat a domb felé fordítom: itt most tél van. A hitem fája csupaszon, megtépázva, dideregve áll ott, de a gyökerei épek, él és várja a tavaszt, a feltámadást, és a mellette álló, több évvel ezelőtt a Gyergyói-havasokból hozott, szepességi, gyergyói, munkácsi és szabadkai kövekkel körberakott kis fenyő rendületlenül ezüst fényben tündököl.

2004. Enyészet és Álom hava