Csernák Árpád: A panzió – The pension



Novellák két nyelven

Búvópatak Alapítvány, Kaposvár, 2009

Eredeti ár: 1200,– Ft

 

Végigkövetve Csernák Árpád írói útját, világosan felfedhetők ennek a pályának kemény nyomvonalai, egyértelmő, zárt karaktere. Hogy ez a pálya, ez az írásmód kétségbeejtően kegyetlen, önmagával, a világgal kíméletlen, ez tény. De az is tény, hogy ez a pálya a mai magyar irodalomnak modern, formabontásokkal telített, a tudatregényekkel és az utánuk következőkkel rokon külön útja. Létrejött általa valami más, valami sajátos kezdeményezés, ha tetszik egy rés, egy ajtó vagy ablak, igaz, sivár világra, ahol a létezés érthetetlen, az ember egyedül van és reménytelenül társtalan. Olyan világ ez, amilyen, de az író legsajátosabb sajátja és igaznak igaz.

Lengyel Balázs

 

Following the literary career of Árpád Csernák, his career’s tracks and the evident closed cha­rac­teristics can be clearly discovered. It is a fact that his career and way of writing is terribly cruel toward himself and the world. But it is also a fact that this career is a separate way of con­tem­porary Hungarian Literature related to modern novels of consciousness full of deconstruction of forms, and to the following literary trends. It is a separate but related road. By it, a peculiar ini­ti­ative came into existence, so to say, a crack, a door or a window, opened onto a desolate world where existence is meaningless, one is alone and hopelessly friendless. This world is like what it is like, but it is the writer’s own and true world.

Balázs Lengyel

 

Csernák Árpád új könyvéről

Ez a könyv, bízvást mondhatjuk, ma már klasszikusnak számít. Mint minden igazán nagy irodalom, nem a múltjában talált sikerre – talán csak a vájt fülű és röntgen szemű történészek körében csemegézték –, hanem a jelenében és a jövőjében. Ennél teljesebb és tökéletesebb lelki képet senki nem adott erről a magyar világról. És mit is mondott volna a múltban, mint különösséget, párszori apropót, amikor megrendítő aktualitása ma, visszatekintve főképp az elmúlt két évtizedre, izgatóan és lehangolóan friss betűről betűre.
Kóros megnyilatkozás nálunk a folytonos összehasonlítgatás: az ehhez, ahhoz, amahhoz stb. rokonítgatás. A panziónak semmi köze Mrozekhez, ahol mindig van valamiféle kiút be- vagy kifelé; Becketthez, ahol annyira rideg, érzelemmentes, steril a levegő, hogy megfulladni sem érdemes benne; Ionescóhoz, ahol bohózatba fordul a rémségek jelenetsora; sem Kafkához, ahol a sehová-nem-tartozás tudathasadásos víziói kergetnek skizoid  légiókat.
Magyar honunk ez A panzió területe, és Kelet-Közép-Európa a határmezsgyéje. Egyedi mű. Kint is vagyok, bent is vagyok, s a kettő között magamba nézek. Az abszurd abszurdja: megnevezhetetlen szereplője a lehetetlen lehetetlenségből próbál menekülni, de ezt nem teheti meg szabadon, a saját felelősségére, mert a képtelen helyzetek újabb képtelenségekbe űzik, s már nem tudja – vagy tán nem is akarja tudni –, milyen szabályok vagy szabálytalanságok árán teszik ezt vele. Mert mindez természetessé válik, és megszokottá, mint az állandó szorongás, félelem, borzongás.
Nem, nem falakba ütközünk, nem a semmi sokkol, hanem önmagunk múltja mered ránk: a felhalmozott szenny, az eltakarítatlan véres kacatok, a megemészthetetlen téveszmék és tévhitek sűrű köde nyomul elibénk, és mi tehetetlenül megadjuk magunkat, s elfog bennünket a kétségbeesés és az iszony. És hiába váltogatjuk az emeleteket és a szobákat, hiába próbálunk a berácsozott ablakokon át kivergődni innen, a folyamatosság vállalását nem spórolhatjuk meg. A bűnös és a bűntelen, a koldus és a herceg, a mártír és a bakó – nem mi vagyunk? Valahol, valamikor, valamerre…

Hegyi Béla

Kalejdoszkóp, Kanada, 2009. november–december

 

Share

Kiegészítő információk