Viczián Miklós: Ki ölte meg Jézust?
Mind a világi vélekedések, mind a különböző teológiai tanítások többféleképen magyarázzák, értelmezik Jézus Krisztus kereszthalálát, és annak okozójaként, végrehajtójaként vagy önmagunkat, vagy másokat – népeket, hatalmi csoportokat – állítanak a vádlottak padjára. Így, húsvét előtt tekintsük át ezeket a nézeteket, és próbáljuk meg mögöttük, felettük megkeresni a Szentírás alapján a valóságos okot!
Tehát ki, kik okozták Jézus Krisztus halálát?
Pilátus és a római katonák?
Jézus Krisztus kínzásával, keresztre feszítésével kapcsolatos kegyetlenkedéseket a római katonák hajtották végre. Erről tanúskodnak az evangéliumok. Péter apostol is azt mondta a pünkösdi beszédében, hogy az ítéletet a jeruzsálemi tömeg és annak vallási vezetői hozták, de a kínzás, keresztre feszítés a pogány, istentagadó római katonák műve volt.
ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek.
Pilátus adta ki a kivégzési parancsot, és a római katonák hajtották végre. Ők Jézus Krisztus gyilkosai. Pilátus gőgösen meg is jegyzi Jézus kihallgatásán (Jn 19,10), hogy
„Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?”
A zsidók?
A középkori keresztyénség – legalább is a politikai hatalommal erősen összeszövődött klérus – áthárította a felelősséget a zsidókra, mondván, a zsidó egyházi vezetők határozták el Jézus kivégzését, és ebben a szándékukban maguk mögött tudhatták a zsidó tömegeket, hisz kollektíven kiáltották Pilátus felmentő ajánlatára a „feszítsd meg”-et.
A római katonák parancsra cselekedtek, őket nem terheli felelősség, Pilátus pedig nyilvánosan is deklarálta, hogy nincs köze a gyilkossághoz avval, hogy mosta kezeit, és kikiáltotta Jézus ártatlanságát a nép előtt.
Az utókor, vagyis mi, még akkor nem is éltünk, tehát közünk sem lehet Jézus Krisztus keresztre feszítéséhez.
A gyilkosságot a korabeli zsidók követték el, s az utódaik sem vállalták a felelősséget a gyilkosságért, tehát kollektív felelősség terheli a zsidó népet.
Az egész nép így kiáltott: „Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére!” (Mt. 27,25)
Ez az ideológiai háttér számos zsidóüldözésnek teremtett alapot az évszázadok folyamán, köztük például a XV. század végi nagy spanyol vallási türelmetlenségnek is, melynek nyomán tömegesen kényszerültek zsidó családok elhagyni Spanyolországot. A zsidóságot, mint krisztusgyilkos népet valló nézet mai napig jelen van a világban.
Én, mi?
Református énekeskönyvünk egyik gyakran énekelt húsvéti dicséretében, a 340., „Te drága Jézus, mi történt tevéled” kezdetű éneknek a 3. versében ezt énekeljük:
Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre! Amit Te szenvedsz, Jézus, én okoztam, Fejedre hoztam.
Ez a vers egy általánosan elfogadott keresztyén nézetet fejez ki. Ennek értelmében én vagyok, (mi vagyunk) felelős(ek) Jézus Krisztus haláláért. Minden vétkünkkel növeljük szenvedését, minden vétkünk egy-egy újabb ostorcsapás Jézus megkínzásának szörnyű eseményében, vagy más képpel élve, egy-egy újabb kalapácsütés azokon a szegeken, amelyekkel keresztre szegezzük Jézust.
Így bűnbánatunk lényege az, hogy belátjuk szörnyű elvetemültségünket, és azért igyekszünk megtartani a törvényt, és többé nem vétkezni, hogy ne növeljük Jézus Krisztus szenvedését.
Az érvelés helyességének alátámasztására Péter apostol vádoló szavait idézzük az első pünkösdi prédikációból (ApCsel 2,23):
ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek.
Tehát mai szóhasználattal élve: bűnszövetkezetben elkövetett, brutális gyilkosság történt, amiben mi is bűnrészesek vagyunk, és jelen, valamint jövőbeli elvetemültségünk visszamenőleges hatállyal növeli az áldozat szenvedését, hiszen bűneink büntetését szenvedte el, s minél több a bűn, annál nagyobb a szenvedés.
Az érvek hiányosságai
Mindhárom felsorolt álláspont – a jelentősen különböző megközelítés ellenére is – egy közös gyökérből ered, mégpedig a Szentháromság Istenhez való téves viszonyból. Mindhárom esetben ugyanis az emberről – a teremtményről – azt állítjuk, hogy hatalma van Isten felett. Az első két esetben magunkat mentegetve másokat vádolunk, a harmadik esetben ezt a gőgöt önostorozó szerénység mögé rejtjük ugyan, de akár így, akár úgy Isten fölé helyezzük magunkat: Ők vagy mi megöltük Jézus Krisztust.
Ehhez képest az alapvető tévedéshez képest másodrendű problémák is jelentkeznek:
Ha vétkeinkkel vertük keresztre, vagyis mi öltük meg Jézust, akkor Isten igazsága miért a gyilkosokat menti fel?
Hogy ölhettük meg mi, ha még nem is éltünk és ott sem voltuk? Hiszen Jézus Krisztus halála történelmi esemény volt egy adott helyen, egy adott időpontban.
A Szentírás egész gondolatmenete szerint mindenki a saját vétkei miatt kárhozik el (Ez 18. rész).
„Annak kell meghalnia, aki vétkezett. A fiú nem bűnhődik az apa bűne miatt, az apa sem bűnhődik fia bűne miatt. Az igaz azt kapja, amit igazságáért érdemel, a bűnös pedig azt kapja, amit bűnéért érdemel.” (Ez 18,20)
Nincs ilyen értelemben kollektív bűnösség, vagy Krisztus-gyilkos nemzet. A kollektív bűnösség csak abban az értelemben egyetemes törvény, hogy mindannyian (akár zsidók, akár pogányok) Isten országán kívül születtünk, s ha Isten meg nem könyörül rajtunk, ott is maradunk. Nem konkrét vétkeink, hanem elveszett állapotunk miatt vagyunk ítélet alatt.
Az ítéletet hozó zsidók, és az azt végrehajtó rómaiak közt nincs értelme különbséget tenni, hisz Jézus Krisztus már azt is ítéletre méltónak nevezi a hegyi beszédben, aki haragszik atyjafiára, hát még aki ártatlan vért ont, vagy erre indít másokat.
Jézus önkéntes, helyettes áldozata
Ha Pilátus gőgös kérdésénél nem állunk meg, hanem odafigyelünk Jézus válaszára (Jn 19,11):
„Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked”,
akkor nyilvánvaló, hogy Pilátus is csak egy tehetetlen figura, akinek önmagától semmi hatalma nincs a Fiú Isten felett.
Péter pünkösdi beszédéből is nyilvánvaló, hogy itt nem az irigység és a gyilkos indulat győzedelmeskedett, hanem az isteni terv valósult meg (ApCsel 2,28):
„Azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek.”
Még nagyobb nyomatékkal mutatja meg a valóságos erőviszonyokat a Jó Pásztor példázat végén Jézus Krisztusnak a saját küldetéséről tett vallomása (Jn 10,15 és 18):
„… én életemet adom a juhokért.”
„Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.”
Isten Fia nem legyőzöttként esett áldozatul az emberi gonoszságnak, hanem önkéntes áldozatával, saját isteni döntéséből helyettünk elszenvedte a nekünk járó büntetést. Előre elszenvedte, és előre engesztelést szerzett. Más szóval, megelőlegezte a kegyelmet a jövőben elkövetett vétkeinkért is.
Az első jeruzsálemi gyülekezet még helyesen látta az erőviszonyokat, és helyes következtetést vont le, amikor Péternek és Jánosnak a nagytanács előtti kihallgatása után így imádkozott (ApCsel 4,27–28):
Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Poncius Pilátus ebben a városban a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék.
Ki ölte meg tehát Jézust?
Valóban igaz, hogy a mi bűneink miatt kellett meghalni.
Valóban igaz, hogy a nagytanács hozta a halálos ítéletet.
Valóban igaz, hogy a jeruzsálemi nép kiáltott rá feszítsd meg-et.
Valóban igaz, hogy Pilátus utasította a római katonákat az ítélet végrehajtására.
De Isten akarata volt az, amely eleve elrendelte a helyettes áldozatot, hogy se az isteni igazságosság, se pedig az isteni mentő szeretet ne csorbuljon, és Jézus Krisztus volt az, aki önként letette életét. Volt hatalma letenni, és volt hatalma felvenni.
Így Istent megölni nem áll módunkban, de kegyelméből élni – igen.
