Szente B. Levente versei
Kagylózúgás
a vörös szőnyeg
a pokol tornáca volt
ami utána jött
ami itt van velünk
a saját gőgünk
mind fölött
kagylózúgás
világra szabadítottuk
az egymást tápláló felelmeinket
hazudik a múlt
elvágva minden köteléktől
gyermeked sem magánügy
arca lépfene-létnek
védelmeződ feneketlen papírtörvény
gombnyomásra szerelem
szél-álca vadvidék
ragaszkodsz mint testekhez az árnyék
a gyűrűsférgek sem fogadnak be
vélik immár egyre többek
tűz kellett – kaptatok
s mit kezdtetek véle
megégettétek magatokat
ahogy engem is
ALTASS EL
álmomban szétszóródom –
erdő mélyén a ködben
együtt játszunk – egyre azt képzelem
a meztelenre vetkőzött fák alatt nappal és éjjel
amikor félek egyre csak kérdezem
azért szeretjük még egymást
ugye
álmomban balerina vagy
én páfrány gyom vagy erdő leszek nemsoká újra
lehet te csöppnyi rügy majd virág majd ónix-kikelet
csöndes éj szép álom korona eget borító lepel leszel
reményzöld levelekkel érkezem
le gyökér-rögökig
a csillagokig öltöztess fel
álmomban szédítően forogsz – altass el
immár önjelölt muzsik tudod
sosem leszek
ahogy a szél köröz mind felett
magam is úgy teszek köréd telepszem
aludj te is aludj el
álmodban
párzó szarvasok szeméből itass
ahogy madarak torkában az ének szívednek támaszkodik
az utolsó lobbanástól feltámadásig
mozog szájunk szüntelen
Arcul ütött világ
(kiszállok honnan lehet…, te Világ, nem játszok árulósdit, sértettséget veled – ellenben, veled már…!)
1.
éhed lettem
jóllakottan így én is –
most csak ennyi számít
2.
szólj – nekem ennyim maradt
mond csak szemembe féltőn bátran
a te szemeddel
megértem én a megkettőzött drága fényt
tudom miért más minden ölelés
az a tartomány mit letagad minden tudomány
a partról a kopár sziklák is egyformák
majd előkészítik a következő hajótörést ennyi semmi más
most bálnaének szól – ebben a dalban egy karvaly feszül
égnek dönti hátát behunyt szemmel elterül
magammal viszem önmagam
ide-oda cipelem ahogy a szél vagy egy régi kocsmadal inkább
álmodban beszéltél drágám
ezer könyvtár szólt rólad – és ezt már te suttogod
kivágott fák tar koponyája rémiszt egyre fáj
földalá menekülünk mint leomló hegyek alatt a gombaerdő
szájaddal levegő után kapkodok – szólj mond csak szemembe
nézd trombita zúg így vesznek süllyednek szemgödrödben próféciák
ha éltél s nem élsz már
hiába szuszog rád a gyom s a vadvirág
beszélj hozzám
barlangok mélyén a kalcitkristályok meghallgatnak
Embernek öltözött ember
(háromszor ellenállt, de mi egyszer sem)
lehetett úgy öt éves
az anyja szoknyája mögül el nem maradt
templomban meg pláne hogy nem
míg aztán
aztán egyszer csak
felfogott valami igazán különlegeset
ünnepekkor a sokadik gyertyagyújtás után
Krisztus lába előtt virágcsokor
kevéske élelem ami sohasem hiányozhatott
régi pogány szokás súgta valaki halkan
a megfeszített előtt bizony sokan imádkoztak
ha megéheznél – mondta a kisfiú és fölnézett a fénybe
te csak lelépsz onnan és eszel
tudom mindig jól laksz
azért nem beszélsz senkivel –
