buvopatak.hu

Csernák Árpád: A hitem fája

Ha kinézek a szobám ablakán: meglátom a nyírfát. A dombtetőn áll, komor fenyők, csupasz meggyfasuhángok, lombhullató fák fekete ágai veszik körül. Ha süt a nap, úgy ragyognak a levelei, mint megannyi parányi lámpácska...
Eredetileg nem a nyírfáról akartam írni. Pontosabban: a nyírfáról is, de csak a történet végén.
Napok teltek el. Minden reggel a nyírfa látványára ébredtem, beköltözött az életembe; napközben is, bármerre jártam, úgy gondoltam rá, mint egy személyre; és ilyenkor megnyugodtam, ha reményvesztett voltam, újra reméltem, ha erőm fogytán volt, erőre kaptam... de a történetből nem lett semmi.
Vagy ez már a történet vége?
Kifakulnak a szavak ebben a nagy várakozásban. Mert mindig azt mondjuk: majd holnap! Még várni kell! Még harcolni kell! Még el kell esni és föl kell újra állni! Még nem nyugodhatunk meg. Még nem érezhetjük otthon magunkat a saját földünkön, a mi csontokkal teletűzdelt, eke és tank szaggatta, véráztatta földünkön, csodálatos Kárpát-hazánkban!
És várunk, és harcolunk, és elesünk, és felállunk, és újra elesünk... és aztán van egy pillanat, amikor már nem tudunk fölállni... és akkor vége van a történetnek...
November huszonhetedikén szürke volt az égbolt, fakó volt a fenyők zöldje, kifakultak a nyírfa levelei, ahogyan kifakulnak a szavaink, eltompulnak az érzékeink is ebben a nagy viaskodásban, de Uram!, meddig még?! Meddig kell még szoronganunk, keseregnünk, átkozódnunk és imádkoznunk amiatt, hogy a mi nyelvünket beszélők közül sokan még mindig ellenünk, saját testvéreik, saját hazájuk ellen fenekednek?!
November huszonnyolcadikán reggel Bubik István kis mattzöld bogárhátújával frontálisan ütközött egy másik autóval, újraélesztése sikertelen volt, a kórházban meghalt. A horpadt roncsot az út szélére vonszolták, visszapilantó tükröd tartójára kötözött nemzetiszínű szalagodat fújja a szél, véred a kárpiton...
Alig három héttel ezelőtt arról beszéltél egy tévéinterjúban, hogy nem „ágyban, párnák közt”, hanem inkább valami „férfias ütközetben”..., de nem hiszem, hogy efféle ütközetre gondoltál... Te olyan voltál akiből erőt lehetett meríteni, és akkor pont most? Elesni egy ilyen értelmetlen ütközetben?! Látod, gyöngébbek lettünk!
Amikor a dombtetőn álló nyírfa tallérjairól akartam írni a történet végén, eszembe nem jutott, hogy Te annak a történetnek szereplője légy... de lehet most másról írni?! Hiába, hogy én is távozóban, hogy én is lassan a történetem végére érek, most nem tudok másra gondolni. Persze, bölcselkedhetnénk, hogy mindenkinek megvan a saját élete, mindenkinek törvényszerű a halála... de, Pista!, lásd be, ezt nagyon nehéz elfogadni.
Nagy szükség lett volna a Te igenlésedre! És nem csak most! Nagy szükség van a jóra, az igazra igent mondani tudókra. Gyöngébbek lettünk. És ezt a vérveszteséget megérzik az erdélyiek, a felvidékiek, a kárpátaljaiak, a vajdaságiak és a többi magyar, akik szétszóratva élnek a világ legkülönbözőbb tájain... fokozódik a szorongás, döbbenet ül a szemekben, és keserűbbé válnak az arcvonásaink... csaknem fizikai fájdalmat okozva hasítanak belénk a kérdések: Hát lehetséges ez?! Hát van egyetlen magyar, aki nem akarja megölelni a testvéreit? És akkor közülünk egy, az egyik legerősebb így kidől a sorból!? Baljós előjel! Mert senki nem hiszi el, hogy a halálod nem volt összefüggésben azzal a képtelen helyzettel, amelyben a magyarság van. Nem bizonyítható, de tudjuk, érezzük, hiszen mi is egyre ingerültebbek, egyre kimerültebbek, egyre kétségbeesettebbek vagyunk, és ilyenkor könnyebben megtörténik a baj, könnyebben meglendül az öklünk, könnyebben kicsordul a könnyünk, könnyebben félrerántjuk a kormányt...
December elsején azt hittem örökre kihúnytak a nyírfa lámpásai – egész nap komor ég, esős idő – , de másodikára ismét kigyúltak a fényben.
Feszült várakozás. Mi lesz három nap múlva? Ujjongó öröm, magyarok határokon átívelő ölelkezése vagy a szégyen, kiábrándultság? Csak ez a kérdés foglalkoztat, minden egyéb eltörpül mellette.
Ki lehet-e bírni, ha az anyaország lakosságának nagyobbik fele úgy dönt, hogy még egy X leírásával sem hajlandó segíteni nyolcvannégy éve még a miénknél is sanyarúbb körülmények közé kényszerített testvérein? Pista! Te előre megérezted volna? Vagy csak ugyanaz a kétség, félelem és szégyen kínzott, ami minket is? De én, bocsáss meg!, még reménykedem. Újra reménykedem, hogy a nép rácáfol kishitüségünkre, megmutatja igazi arcát és nemzetté válik.
Emelkedések, zuhanások; remények után teljes kétségbeesés harmadikára virradóra. Nem szégyenlem: egész nap sírással küzdöttem... Aztán este, az egyre utálatosabb tévében olyan műsort láttam, amely ismét megerősítette a hitemet. És itt le kell írnom három rendkívüli ember nevét: Tőkés László, Duray Miklós, Ágoston András. Az ő szelídségük, felkészültségük, szellemi erejük és hitük fényénél még nyilvánvalóbbá vált, hogy miféle álszent pojáca Magyarország jelenlegi miniszterelnöke, akit ugyan soha, senki nem választott meg.
Ez a három ember példát mutatott. Ha a Trianon bárdjával lecsapott országrészekben nyolcvannégy év után ilyen magyarok „teremnek”, akkor minden okunk megvan a bizakodásra.
December negyedikén csend és sötétség, de az ablakokba kitett gyertyák fényében remény pislákol...
...és aztán eljött december ötödike. Számomra fontosabb minden eddigi szavazásnál, választásnál. Reggel vastag köd ülte a fákat. Délutánra derengő fény, de a nyírfa elhullatta leveleit. „A mélypont ünnepélye.” Mindig hittem, hogy a történelem rendkívüli pillanataiban fellángol ebben a népben valami lappangó, láthatatlan erő és nemzetként kinyilvánítja: szeretjük a szabadságot, az igazságot, szeretjük a hazánkat, kiállunk barátainkért, testvéreinkért... Most nem így történt. Még azért is izgulnunk kellett, hogy az igenlő szavazatok legyenek többségben. Bocsánatot kell kérnem közel hétmillió Magyarországon élő ember nevében kárpátaljai, vajdasági, erdélyi, felvidéki testvéreinktől.
Bubik Pista! Nagyon hiányzott a szavazatod, de hiányzott még hat-hétszázezer emberé.
Éjszaka van. Zokognom kell. Lázas arcomat a domb felé fordítom: itt most tél van. A hitem fája csupaszon, megtépázva, dideregve áll ott, de a gyökerei épek, él és várja a tavaszt, a feltámadást, és a mellette álló, több évvel ezelőtt a Gyergyói-havasokból hozott, szepességi, gyergyói, munkácsi és szabadkai kövekkel körberakott kis fenyő rendületlenül ezüst fényben tündököl.

2004. Enyészet és Álom hava

Pilinszky János: Advent

Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását.
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.