Elisabeth Bérczy Bernström: Tudod a jelt?
Emlékek 1968 nagy nyarából. Visegrád
Áprily Lajostól a kérdés. A címet adó. Tudod a jelt? – Vándor-párjához intézi, a vén kaputoronynál, Visegrádon. A Poéta – kinek, 1968 nyarán még alig egy éves nyughelye mellett, egy teljes órát is eltölthettünk.
Az időt megidézve, emlékszem, hogy az uram Erdélyről beszél, melyet, még a Forradalom előtt, s mielőtt világnak ment volna, bejárhatott, 1956 nyarán. Az pedig történhetett pesti iskolája, és egy brassói magyar líceum közötti diákcsere folytán. Versfoszlányokat idéz, de nagyobbrészt csak hallgat. S én vele...
A Főútról a római katolikus templomnál felkanyarodva, Árpádházi Szent Margit szobrától nem messze találni a síremléket. Mindjárt a temetőkert után, baloldalt. Az útnál, mely Nagyvillám és a Fellegvár felé is visz.
Jó Áprily Lajos... Erdély havasai helyett Visegrád hegykoszorúja... Az, mi a lélekbe a békét hozta volt? Majd: az örök békét...
Azon első magyarországi utak előtt, merthogy apósomhoz, Visegrádra is az út, fel voltam én készítve! Fel, például Áprily Királyasszony kertje címűkölteményéből. Miként az uram ifjúkori nyári vakációiból! Teltek azok pedig ott, hol a középkor nem csak a kövektől, de a vadvirágok által is üzen!
S a jel? A jel, a vén kaputoronynál?! Mert anélkül, kedves, „állj! s ne tovább!”... Mondhatom: kemény. Mikor pár lépésre vagyunk tőle! Szinte érinthetjük a falát. A vén Salamon-torony! Alabárdos őrszemek árnyaitól lakva! – Az uramnál emlékek ébrednek.
Mily kísérteties is volt – képzeljem csak el, mikor ő ott bent járt először, Bende Karcsival – vagy amikor a toronytól, a védőfal mentén küzdötték fel magukat, két hetedikosztályos, fel, egészen a Fellegvárig, ott a tetőn. Úgy 1953 nyarán. Nebulók! – Ha valaki, Maguk tudták! Tudták, a jel-t. – Árulná el? (Az olvasó megértését kérném, amiért kiméretett rám a magázás gyakorlása; magázni, magyar nyelven!) A jel-t!– mert én most őrszemek ellenébe is: megyek! Meglelem a bejáratot, és fel, a magosba!
Mondja, szép Kegyed, bátorság-próbára készül vagy mire?! – Állja csak ki, ha az a kívánsága – mondja az uram, rám hagyva, mit tegyek, mi másként, ha nem magázva! Majd halkra fordítja a szót: A jel... Azt mi, mi magunk találtuk ki, magunknak. Titoktartásra. Balkéz a szív fölött, hozzá Zách Felicián tőrbe csalt leányának neve: Klára.
Cserélünk? A kéz legyen hites-uram keze! Adja, teszem szívem fölé... Bal mellem halmára. És hozzá az a név... – Én már mentem is! És ha úgy akarja, maradjon lent! Legalább integethetek valakinek, onnan föntről.
Fapapucs még nem trappolt nagyobb igyekezettel a vén kaputorony koptatott lépcsőin, mint az enyém. Emeletek és percek, és már integethetek is, jó alá... Fenn: a látvány! A kép, mely Áprily-t megkötözte: a víz! A hatalmas folyam... S mikor körül is hordozhatta tekintetét: ...erdők... sziklák... s ott fenn: ... hősi tető és a várfalak!... S talán máig, az arra bolyongó árnyak? Zách Felicián, s az „Áruló” – Görgey? A hőskor egyik nagy aggastyánja.A Királyasszony kertjében sorok hajolnak emléke fölé. És nem volt áruló.
Apám, a katona, a svéd hadsereg ezredese, utánajárt, mert kértem. Majd vallotta: „Görgey Arthur tette, ami a tiszte volt. Mentette seregét. A katonái életét mentette. Mi több: mentette a becsületet!”
Látni-e hajót? – hallszik lentről – vízen szállót? Csak egy uszályt!– kiáltom. Szemben a sodrással. Szemben a sodrással?!... És rámjön! És nem először! mutatni uramnak – a világnak! – minden nehéz ellenébe – mutatni, a játszi szépet! Egy asszony, a huszonötödik évében.
Ma reggel a pirosabb rúzst választottam. Harisnyátlan lábamra svéd fapapucsot, fehéret. S a leengedett, lófarokba kötött sötét hajam fölé díszt, világos drapp horgolt csipkéből. – A hajdísz színében meg, vállakat szabadon hagyó, omló, vékony ruhát. A deréknál valamicskét összefogva. Az ókori idők kariatidáiviseltek hasonlót. (Talpig azért nem ér le a hossza!)
A gondolat pedig – óh, olykor messze fut velem. Egy másik világba. Alig egyéves leánykámat hagytam hátra, majd két hétre, anyámnál, Gotland szigetén. Szomorúság fog el, ahányszor eszembe jut! S én, a Salamon-torony tetején...
Körülnézek. Keresem a lelátásra nyíló helyet, a térre, ahol az uram álldogál. A védőkorláthoz közel, a Duna felé. (Tudniillik: lőrések híján maradt a toronytető e része.) Integethetek. Intek is, hogy mégis jönne fel! Látnia kell a képet! Fejrázás a válasz; járt ő már fent!... Én Istenem! – mi is állhat húzódozása mögött? Tart valamitől? Talán attól, hogy idefenn zúdulnának csak rá az emlékek, úgy igazából, volt ifjúsága? – Csodálni azt, mihez hűtlen lett?!
Azért is a játszi szép! Ez a tető – és a táj körüle – egy színpad! Szinte teremtveaz én kariatidámnak. Egyszál magamban. Delelőn a Nap. Szellő alig. Kézitáskám a lábamnál. Először a papucsomat is leveszem, de gyorsan vissza. Forró a kövezet. Még kiáltom le az uramnak: egy kariatida! Női intuícióm követve alakítom a lét könnyedségét példázó szobor-asszony mását: A hát egyenes. Lábak össze. A fő emelt, kissé hátra. Karok vállmagasba. S tovább a hajdísz iránt. A két tenyér most fölfelé, síkban a dísszel. S már tartom is helyén, a fejtetőre nehezedő, – képzelt márványkő alkotmányt! Az arcról olvasva: a teher – tollpihe! Harmónia az arcomon. Letörülhetetlenül. A légvétel? Mélyebb, talán gyorsabb is, mert várakozásban vagyok. A mellek fel-felrebbennek picinyt, a könnyű szövet alatt – Egyszerre vagyok szobor, és egyszerre élő!
És még hátra van a befejező rész. Pedig. Térdet hajlít. A két térd egyikét. Lábujjak fél-pipiskedésben – s elő a láb, és megemelve, egészen fel, teljességében: a comb! Az süt át – parazsasan – a ruhán... Ím, a kariatida. És most csak állni. Állani moccanatlan. Tartani fejem fölött a világot!
Csak jönne! Nem pusztán látásomra, jöhetne másért. Azért, hogy találkozzon ifjúkori önmagával. Itt, fenn a tetőn. S béküljenek meg! Mert nem volt árulás hazája ide-hagyása. Egy-egy hosszabb pillantást még küld felém. De maga elé is néz. Megérzésem, hogy töpreng. És az esemény, melyet álmomban sem gondoltam volna –: bekövetkezik! Egy óvatlan pillanat töredéke alatt. Egy a mozdulatlanságból kiszabadult mozdulat okán a fapapucs egyszeriben megcsusszan, le a pipiskedő lábról, és hull, zuhanó repülésben alá, a toronyból a mélybe. Rikoltok – jaj! vigyázni! Nincs találat! – kiált a magosba az uram. És már jön! Veszi a lépcsőfokokat. S hallom vagy hallani vélem, lába dobbantásait. Visszhangként szívdobogásomra... Hozta a papucsomat!
Svedala, 2019. november – december
Valek Tünde: HAL-pénzből él az Ember
Csernák Árpádnak
A CET- EGYETEM valami évfordulót ünnepelt
Összesereglett benne a sok tarka ember
Az aula szinte az égig ért, többszintes galéria
Mint amfiteátrum nézőtere, tele kíváncsiakkal
Az üvegkupolára gyűltek már az ég csillagai
Kezdődhet a mulatság, érezze jól magát mindenki!
Posszidón é Amphitrité fia burjánzik fel
Az aula poronddá változik és Tritónt emel
Több emelet magasba, hogy mindenki hallja
Ezüstfüstös Kagylókürtjének velőt rázó hangja
Szabályozza a határtalanná fajuló morajlást
Elnyeli a csalódott kiútkeresők sikolyát
Zenének kinevezett hangzavarban, fény kialszik
A sötét folyosókon jót lehet bolyongani
Mint világító szentjánosbogarak, zöld fényerek
Mintha pulzálnának, lüktetnének
Némi eligazodást nyújtanak a termek felé
Ahol tolong sok harsogó önjelölt művész
„Kevés agy, semmi szív, sok lendkerék”1
Egy rugóra jár: Káosz és Sötétség
Hangzavarban szavalhatsz te bármit
Úgysem lehet azt másnak megérteni
Itt elég a szerepet imitálni
A sietségben a tartalom, a hangsúly nem sikk
Csendkeresésre indulok, de minduntalan ok
Kifestett, álruhás, láncot hordó alakba botlok
De a sötétség ellenére is gyanút fogok
Ezek a lények csak hiszik, hogy önállók!
A füstös sötétből felsejlik a sok drót és madzag
Háttérből mozgatott Marionett figurák riogatnak
És a következő szinten csitul a zaj
Egy sellőnek öltözött ajtónálló fogad
Fizessek nyomban: itt osszák az észt
A Nagy Tritón tudja ki vagy, vár megbecsülés!
A sellő haragosan nézett: aprópénzzel kifizettem
Úgy látszott kevesellte, talált engem kicsinyesnek
A Nagy Tritón fekete táblájára írta a NEVEM
Felrótta foglakozásom, ami kegyíró és felrovó lehet
Zsebemből elővettem és felé fordítottam
Görbe tükrömet, szeme villámként sújtott, nem ordítottam
Családi állapotom rendetikus
Ítélet: Kuss!
Helytelen, a langyos káosz világában - nincs helye
Rendkeresőnek, rendteremtőnek
Hagyományápolónak, elődtisztelőnek
Nem szent a haza, család, Isten
A bizarr én-beteljesítőknek jár jutalom
Akik félelmet keltve dörgik: övék a hatalom
Nem is sejtik, ki az a Nagy Tritón, Káosz,
Óz a nagy Varázsló – így szólt:
Nincs szükség bolondokra, tisztánlátókra, leleplezőkre
Értő összefüggést keresőkre, jó kérdésfeltevőkre
Szeretetet ébresztőkre! Nem, nem, nem!
Íme, hát a jutalom: tükröd sütötte kezedbe
Nem adom, halpénzem ott virít homlokodon!
El tudsz-e indulni új utakon?
Legnagyobb jutalmad, hogy szabad lehetsz
Felperzselt pusztában, a lelki szegényeket térítheted
Ahol már nem nyílik virág
A maradék erdő is lángokban áll
A források kiapadva, vak folyómeder
Óceánban rengő sziget, maga is szeméttenger
A maradék pocsolya vize keserű
Kínos könnyed is megkeserül
Hiába sok ember az érintés is fáj
Bolyonghatsz közöttük, barlang mélye vár
CETHAL! Vesd ki magadból az elhallgatásra ítéltet…
CET EGYETEM megvan nélküle
*
Végre szabad vagyok, nem is vágyom
Nem tartozok egy ilyen embertelen világhoz.
Nem méltó méltatlant pénzért dicsérni
Még ha az állam fel is kopik
De elválik az éjszaka és a nappal
A jó és a rossz nem jár egy kalappal
És hallgatom a madárcsicsergést
Virágcsokorral fogadók csilingelő nevetését
És lépésről lépésre tervezzük az újrakezdést
Búvópatak kincseinek szívekre találását, fényre kerülését!
2022. 07. 16.
- Csernák Árpád: Végjáték novella Búvópatak XXI. 2. szám;
- 2022. júliusi szám 2-3 oldal
Lukáts János: A lélekvesztő álma
„Novella-induló”
Már majdnem betöltöttem a tizennégyet, amikor először kopogtattam a gimnázium kapuján. Alacsony voltam, szemüveges és feltűnően mafla, osztálytársaim gyorsan az első padba tuszkoltak. Elfoglaltam a tanteremnek ezt a sarokbástyáját, és vártam sorsom alakulását.
Bejött egy férfi, azt mondta, ő lesz az osztályfőnök. Kérdezett… csupa olyat, amit úgyis tudtunk, vagy olyat, amiről fogalmunk se volt. Aztán a tanerő széles mosolygásba kezdett, és megkérdezte, ki mi akar lenni, ha nagy lesz. Voltak a megkésett gyermek válaszok: mozdonyvezető, hajóskapitány, középcsatár. Voltak a koravén felnőtt válaszok: belgyógyász, vasútmérnök, ami a papám: főosztályvezető. Ezen röhögtünk, a tanerő csendet kopogott a tanári asztalon. Rám került a sor, én addig sose gondolkoztam még ilyesmin, aztán szép halkan kisuttogtam: - Író.
- Mi? – kérdezte újra a tanerő, mint aki nem hisz a saját fülének.
- Író – suttogtam újra.
Az osztálytársak ordításba fogtak: - Bíró? Síró? Nyíró? Túró? – nekem ugrottak, a vállamat lökdösték, volt, aki egy kokit adott a fejem búbjára, és volt egy ötlet nélküli, aki egyszerűen farba rúgott. A rugdalódzót falnak löktem. A tanerő ezt a mozdulatot észrevette, és engem a sarokba állított. Az osztályban pedig folyt tovább a szépreményű autószerelők, közgazdászok és cukrászok számbavétele. Az óra végén a helyemre mentem, a kutya se törődött velem. – Ez nehéz pálya lesz – kezdtem sejteni, és ennyiben maradtam magammal.
Aztán elhatároztam, nem a saját nevemen fogok írni, hanem álnéven. De mi legyen az álnév? Szikla Szilárd, vagy Bátor Botond, de mivel se szilárd, se bátor nem voltam, az álnevet kiebrudaltam el sem kezdett írói pályámról. Hőskölteményeket fogok írni, gondoltam, vagy regénytrilógiát. A szonett koszorú bonyolult, a sorstragédia meg olyan izé… magam se tudtam, milyen. Akkor inkább novellista leszek, döntöttem el végül, miközben magam se tudtam, mi a novella, és mit csinál egész nap, aki novellista.
Ronda tornaóránk volt, Puffáncs begorombult, és ötven guggolást csináltatott velünk, miközben egy-egy focilabdát kellett a fejünk fölött tartani, nyújtott karral. Eddig csak utáltuk Puffáncsot, ezután pedig még féltünk is tőle. Félévkor Puffáncs elment az iskolából, egy ökölvívó egyesületnél lett edző, nem sirattuk meg.
Egy hónap múlva megírtam első novellámat. Na, nem úgy, ahogy történt, hanem ahogy történni kellett volna. Köszönet érte Puffáncsnak. A valóságban mindenki leguggolta az ötvenet, a novellában is mindenki – csak én nem, ügyes voltam és csalafinta, mint a valóságban soha. És a novella tele volt Ah! meg No és Hát és Hűha! meg hasonlókkal. Az írásról nem tudtam, hogy az novella, a fiókba dugtam, Az év vége felé bemondja az iskolarádió, hogy Novellapályázat, hogy akárki, akármivel, három oldal, satöbbi. Én csak másnapra jöttem rá, hogy ezt nekem találták ki, de hát mondtam, hogy mafla és ostoba voltam. Aztán a tanév utolsó napján eredményt hirdetett az iskolarádió: első díjat nem adtak ki, a másodikat megnyerte valaki, a harmadik pedig az én guggoltatósom volt. Az osztálytársak megint ordítottak, megint hátba vertek és megkokiztak, ugyanaz megint farba rúgott, de most nem löktem a falnak. Viszont elkezdtem utálni a második helyezettet. Már majdnem tizenöt éves voltam…
A tizenötödik után, ha jól emlékszem, tizenhat éves lettem, vagyis már felnőtt férfi. Osztálytársaim között volt nyári pincér Siófokon, volt frizuramodell (azaz: hajbajnok), és volt, aki esténként bambis ládákat cipelt a Vígszínházban. Én pedig csak ügyefogyott voltam, szemüveges - és novellista. Ez így nem mehet tovább. Tapasztalt férfi osztálytársaim beszámoltak nyári szerelmi élményeikről, amiknek a felét nem értettem, a felét pedig nem hittem el. Apám – felvilágosításként – szigorúan lehordott, és a szerelmet (hát még a szexet) förtelmes dolognak nevezte. Következő novellámnak tehát föltétlenül ezt a mocsárvidéket kellett bejárnia. Végy egy női nevet… napokig töprengtem sosem volt emlékeim között, majd a szépen csillogó Csilla mellett döntöttem. Most már csak azt nem tudtam, mit csináljak Csillával. Férfisorba érett osztálytársaim meséltek velük esett meséket, a rádióban hallottam slágereket, amelyek mind ilyesmiről szóltak, bizakodtam, majd csak összefércelődik a történet. De nem velem, én ilyet nem! Még a végén elhiszi rólam valaki... Csinálja inkább Dini, Lajos vagy valaki idegen vezetéknevű (most meg ilyesmin gondolkodtam napokig). - Nem vagy normális! – sziszegtem. Rosszabb: - Nem vagy novellista, ha ez gondot jelent!
Szóval: együtt sátoroztunk barátok - se sátram, se barátom nem volt, a sátorban fáztam és féltem volna, apám-anyám agyoncsap, ha ilyesmivel állok elő. Ugyanazon a réten – milyen érdekes – egy csapat lány is sátoroz- persze azokat nem csapja agyon apja-anyja, és van sátruk. Volt aztán Delfin presszó, üveg sör, amit négyen ittunk meg, közös szalonnasütés, ahol csak én tudtam szakszerűen megrakni a tüzet, és én irdaltam be a szalonnát is. Csak ez az átkozott szerelem, ez nem akart sikerülni. Azért a novella végére a lány megfogta a főhős kezét. Főhős?! Mafla mamlasz, legföljebb pislákoló fantáziájú. Naplemente, éjszakai vihar, sétahajó, tihanyi visszhang. Amit a felnőtt fiúk meséltek, abból semmi, helyette morzsalék. És persze: Tudod és Látod és Hát, persze és Óh, én – üvöltöttem, amikor felolvastam magamnak az írást. Örömömben? Nem, szégyenemben! Mint ha valaki fordítva bújik egy kabátba, olyan érzésem volt. Ezért kell örülni a tizenhét évnek?
Íróink szárnyaló fantáziáját dicsérték a tanerők, miközben erősködtek: álljunk két lábbal a földön. A valóság – akkoriban: a szocialista valóság – az egyetlen út. Mindnyájan ezt az utat jártuk, de nem egyformán örültünk neki. Anyám sóhajtva mondta: - Mindig az igazat, kisfiam! – apám a művek távolába nézett: - Hogy hiteles legyen! – ezt használhatóbb tanácsnak éreztem. De mitől lesz hiteles az igaz vagy a nem-igaz, és mitől marad hiteltelen ugyanúgy az igaz, mint a nem-igaz. - Ez már a te titkod! – mondta rejtélyesen. De az én titkom egyelőre előttem is titok volt. Na, most inkább az érettségi!
Belgyógyász, vasútmérnök, történész? Ugyan… Segédmunkás, azaz: s.m. - szép szerényen, rövidítve mondtuk. Arrafelé sodort a korszellem. Volt, aki tragédiának fogta fel, az is volt, éveket veszítettünk. Volt, aki komédiának értelmezte, az is volt, életre szóló kalandokat éltünk át. A sodródás kora volt, ami nem nyári kéthetekről szólt, hanem egész esztendőkről, ahonnan nincs visszatérés ősszel az iskolába.
Hányaveti novellák - ez jó név volt: autóstoppos balhék, gyár körüli történetek, kiket lehet utálni, és kiket kell szeretni, nyári sátorozás és téli barlangászás, a szerencsések leplezetlen irigylése, és lányok, lányok, mérhetetlen mennyiségben. Amikor az ember (ez én vagyok) magának ír, magáról ír, följegyzi, amit nem szabad elfelejteni, meg följegyzi, ahogy a dolgoknak valójában lenni kellene. Az öntelt öltönyös, akinek sikere van a nőknél, mert fekete kocsija van. A vadászó lányok is megjelentek, szépek voltak és aljasak, miért-miért nem – nem az s.m.-eket szerették. A testvérek, akik közül az egyik művészi ambíciókat táplált, a másik esténként órákig mosta le kezéről a gépolajat.
Amit írtam, elrejtettem, egyszer – vesztemre – fölolvastam. Mindenki mindenre pontosabban emlékezett nálam, belebeszélt és kioktatott. És megharagudott, mert nem ő volt a főszereplő. De volt, aki a kéziratot, mert róla szólt, évekig őrizte a kabátzsebében. Ő életre szóló jó pontot kapott nálam.
Barlangászni jártunk, gyáva voltam, és féltem a lezuhanástól, a beszorulástól. Szemüveges voltam, riasztott a köd, a pára. Miközben a karbidlámpa fényében áhítattal lestem a cseppköveket, megírtam, hogy miként törtem le a legszebbet, és miként adtam ajándékba Editnek - akkor ezt a nevet használtam Csilla helyett. Barlangász társaim egyetértettek abban, hogy nagyszájú hazudozó vagyok, a cseppkövek hozzáférhetetlen magasan vannak, Edit nevűt pedig az életben nem ismertem. Évekig ugrattak (nem – aljas módon gúnyoltak!) ezzel a kövirózsa-cseppkővel. Én válaszképpen kizártam őket hallgatóim táborából. Szállt az idő, húszévesek lettünk.
Egyszer egy pökhendi nagyfőnököt írtam meg, akibe a gyárudvaron botlottam bele vagy ő belém, minden mérgemet beleadtam. Józan perceimben (hellyel-közzel ilyenek is voltak) megkérdeztem magamtól: - Ezzel akarsz a világot jelentő címoldalra kerülni? Hamarabb leszel az utolsó oldalon.
Amúgy jól megvoltam novelláim lassan növekvő gyöngysorával. Nem zavart, hogy senki nem látta, néhány süket fülű hallgatta. Eszembe se jutott, hogy bárhová bekopogtassak velük, vagy megmutassam olyanoknak is, akik esetleg… Elképzeltem magamat, ahogy egy szerkesztőségbe belépek, rám néznek, elnémulok - a verejték vert ki azonnal. És nagyfőnökökkel is túl gyakran találkoztam, tettek róla mindannyiszor, hogy ne feledjem el a találkozást. Bátor renitens ugyanúgy nem voltam, mint ágaskodó ellenzéki, ismertem ilyeneket is, meg olyanokat is, de mintha nem vágytam volna igazán közéjük. Az én világom a magamé volt, nem mások mintájára, nem mások ellenében épült és terjeszkedett csendesen.
Írtam egy kisregényt, olyan lett, mint egy krimi: baleset, feketefuvar, kicsapongó férj, csinos ápolónő - persze, hogy ezeket is csak hallomásból ismertem. Felületes volt, esetleges, léha, viszont olvasható, elárulása volt saját magamnak. Megzavarodtam, felolvastam legbotfülőbb, bizalmatlan barátomnak. – Nagyon szép… - morogta lekicsinylően, ami nagyon bántott, miközben igazat adtam neki. Karambol volt a címe, de karambol lett ez magamnak is, kijózanító, túlélt baleset. Megbokrosodtam, most már krimit akartam írni, rémnovellát, Végállomás lett a címe. Falusi, szép karácsonyest (hogy az ellentét jól érvényesüljön), féltékeny vasutas, túlságosan szépasszony, félreállított sorompó, ital és ital, tántorgás a síneken, elképzelhető véggel, elképzelhetetlenül sok vérrel. Nem olvastam el újra, szégyelltem magamat: idáig süllyedtem. Aztán egy év múlva mégis elolvastam, az írás határozottan hitelesnek hangzott (eszembe jutott apám intelme), miközben persze tökéletesen légből kapott volt az egész.
Editet megszerettem, nem azt, akinek a környezetrombolással kívántam ajándékot vinni, hanem a nem-létezőt, akivel bármi megtörténhet. Ez most afféle értelmiségi történet volt, Edit költőnő, Ő pedig (aki természetesen én voltam) már huszonhárom éves, mármint a novellában. Ez igen magas kor volt a szememben, az öregedés hajnala, ami ez után történik, már aligha tarthat számot novellista tollára. A huszonhárom éves Ő már évek óta nem találkozott Edittel, de a könyvét meglátja a könyvesbolt kirakatában. Megveszi, elolvassa, és akkor kiderül, hogy Edit akkoriban mintha szerette volna Őt. Ez most megörvendezteti, és a novella végén Ő fölveszi a telefont, hogy gratuláljon a költőnőnek. Vagy másért is… esetleg. Hát ilyenek voltak a szerelmes novellák. Ennyi kitárulkozást engedélyeztem magamnak, legföljebb ennyit.
Akkoriban már huszonkettő voltam, bekerültem az egyetemre, hátat fordítottam az esemségnek, ami persze azért belém akaszkodott, és máig is gyötör és csiklandoz, mint a bogáncs. Ha egyetem, akkor most már elvont novellákat kell írni, tudatosodott bennem a dolog, nem tudom, honnan. A mi emberünk – akárhogy is nézzük – politikai pamflet volt, bár a pamflet szót majd csak az egyetemen tanultam meg. In illo tempore – Azon időben -, ezzel a mondattal kezdődik a novella, mint a vasárnapi szentlecke a latinos időkben, ami az általános érvényességet akarta jelenteni. És szatíra volt, de bizony a mi emberünk (aki persze azért én voltam) és a szatirikus én azon időben el is nyeri méltó büntetését.
Megkedveltem a jelképes szatírát, a szatirikus jelképeket, miközben magam begubózott öntudatában is megerősödtem, ebből ugyan egy darabig még nem lesz novellás könyv. Vihar támad a vad hegyi folyón, a szirten hajótörést szenved egy hajó, de a zárt, előkelő klub nem adja oda mentőcsónakját a mentéshez. A lélekvesztőt, hiszen az ő álmáról van szó a novellában. Vagy miről… A kézirat oda került, a fiókba, a többi kézirat tetejére. Elolvastam, ez már novella volt. Megnyugodtam, léphettem felsőbb osztályba. Azon azért eltöprengtem: lélekvesztő még nem voltam. És azon, hogy a lélekvesztő valójában átkíséri a lelket örvény és zuhatag fölött, miközben nem elveszíti, hanem megmenteni akarja.
Lukáts János
