Olvasnivaló
Csapó Endre: Csapataink harcban állnak
Ötvenhárom évvel ezelőtti eseményekről, pontosabban a magyar forradalom és szabadságharcról, ma sincs elég ismeretünk. Érdekek fűződnek az eseményeket befolyásoló, a valóságtól eltérő magyarázatához. Bűnné lesz az erény a részrehajló megítélésben. Az áruló Kádár, Moszkvával és hazai elvtársaival egyetértésben egyértelműen bűncselekménnyé nyilvánította a forradalmat, és a hatalom birtokában üldözte mindazokat a személyeket (és az eszmét is), akik, (amelyek) szembeszálltak a bolsevista diktatúrával, és hátrányt szenvedtek azok is, akik csak megnyilatkoztak ilyen értelemben, vagy akár feltehetően így éreztek. Ez volt a helyzet mindvégig, az egypárturalom bukásáig, amikor végre a bűn és erény megítélése is visszakapta valóságalapját. A társadalom nagy részét érintette ez az értékcsere. Sokak számára egyszerre fontos lett megnyilatkozni a nemzet szabadságküzdelme mellett. A fordulat azonnal elindította a köpönyegforgatókat igazoló történelemhamisítást. Ezért nagyon fontos feltárni és ismertté tenni az eseményeket a valóságnak megfelelően, hogy a történelemben ember és cselekedet a helyén legyen.
A kulcsszemély kétségkívül Nagy Imre. A forradalom egyedül őt emelte bizalmába a hatalom élenjáró tagjai közül. Érdemes követni a napi eseményeken, mikor és mennyiben felelt meg a kortársi, illetve a történelmi várakozásoknak. Mint a korábbi enyhülési szakasz (1953) idejének (moszkvai utasítás alapján lett) miniszterelnöke –, akit a keményvonalas Rákosiéknak sikerült később leváltatniuk –, Nagy Imre a közvélekedés számára a remény embere lett, a javulás csak az ő visszatérésével volt abban az időben elképzelhető. Akik a rendszer megjavításán szorgoskodtak, Nagy Imre visszatérésében látták a megvalósulás lehetőségét.
Az október 23-i felvonuláson Nagy Imre neve és képe szerepelt a követelések táblái között. De a varázs megszűnt, amikor a Parlament erkélyéről így szólította meg a változás követelésére összegyűlt tömeget: „Kedves elvtársak!” Az ott összegyűlt tömeg már új képlet volt, a Bem térre menetelés lépteiben a lelki felszabadulás ébredezett, egy nagy történelmi negyvennyolcas déjà vu, a közösségi erő felfedezésének mámoros boldogsága töltötte el a lelkeket. Ilyen minden magyar forradalom.
A Magyar Rádió épülete és a Parlament előtti véres sortüzek szabadságharccá váltották át a forradalmat. A hatalom, kormánya élén immár Nagy Imrével, erőszakszerveivel és szovjet katonai segítséggel fegyveres harcot viselt a statárium ellenére utcára merészkedő tüntetők és fegyveres felkelők ellen. A hatalom és nép élethalál küzdelmében a nép forradalmi elemei nyomultak előre, a hatalom egyre csak hátrált, egészen összeomlásáig. Mindez néhány csodálatos napon belül. Bebizonyosodott, hogy a szovjetcseléd hatalom egyetlen biztosítéka csak a szovjet haderő.
A helyzetet jellemzi Kádár János első titkár esete, próbált egyezkedni a munkássággal, hogy leválassza őket a felkelők oldaláról, és segített abban – akaratlanul is –, hogy munkástanácsok alakuljanak meg, elsőként Pécsett, Miskolcon és a fővárosi Egyesült Izzóban. A munkástanácsok programja azonban teljesen megegyezett a felkelőkével: a szovjet csapatok kivonása először a harcokból, majd az egész országból, az ÁVH felszámolása, a Rákosi-rendszer teljes felszámolása, többpártrendszer bevezetése és amnesztia a fegyveres felkelésben részt vettek számára.
Október 24-én a sztalinista kormány ravasz taktikai lépést tett, miniszterelnök-cserét hajtott végre, Hegedűs Andrást Nagy Imre követte. Bevonták maguk közé azt az embert, akinek a neve az óhajtott változást jelentette a nép körében. A forradalom felszámolása érdekében Katonai Bizottság alakult, tagjai: Czinege Lajos, Fehér Lajos, Földes László, Kovács István, Mező Imre, Piros László, Bata István. A bizottság együttműködésről állapodik meg a székesfehérvári különleges szovjet hadtesttel. Nagy Imre aláírásával kihirdetik a statáriumot, ezt a rádióban be is olvassák. Ávéhás és szovjet fegyveresek gyilkolták a magyar népet Nagy Imre parancsára, kérésére.
Ötödik napra a kommunista hatalom Budapesten összeomlott. A kormány személyi állományában átalakítva, politikai téren teljes elvi fegyverletétellel mentette meg létét október 28-án. A fejleményhez nagy mértékben hozzájárult az angyalföldi munkásküldöttség követelése személy szerint Nagy Imréhez: ismerje el a felkelést nemzeti demokratikus forradalomnak, és álljon a további átalakulás élére. Elküldték a kormányból a reformok ellenzőit. Kádár János behódolt, így látta első titkárságának és pártjának túlélését biztosítani. Bejelentették az azonnali tűzszünetet. A már amúgyis szétvert ÁVH-t már két nappal előtte feloszlatták, és a Kilián laktanyában megalakult a Nemzetőrség, amelynek parancsnoka Király Béla lett.
Bányay László szabadságharcos közlése szerint a Nemzetőrség nevű szervezet a kormány kezdeményezése volt, a tárgyalásokra meghívott szabadságharcos parancsnokok egy része bizalmatlan volt az új szervezet iránt, átlátva a szándékot: a szabadságharcosok ilyen módon történő befogását, lefegyverzését. A becsatlakozás csak részleges volt, a gyanakodók jól számítottak, függetlenek maradtak, ők harcoltak legtovább.
Különleges időszak volt ez, a nagyvilág porondjain folyt egy olyan kísérlet a nemzetközi élet társadalomtudományi, politikatudományi, szociológiai, és természetesen politikai területein, amely a létező gazdasági és politikai berendezések átalakításával, tökéletesítésével foglalkozott. Nagy gondja volt ezeknek a műhelyeknek a Szovjetunió gazdasági és politikai gyakorlata, a nyugati értelmezésben megfogalmazott szocializmus, kommunizmus elmélete és a gyakorlat közötti űr. Nyugati pénzügyi és politikai körök a szovjet rendszer liberalizálásában látták megvalósulni az ideális kollektív államot, amit nem feltétlenül rendészeti eszközök tartanak egyben. A reformkommunista mozgalom ilyen körökből kapott ötleteket és biztatást Oroszországban és Magyarországon is. Jugoszlávia titoizmusa reményteljes volt számukra, bőségesen támogatták. Kruscsev már ennek az irányzatnak a szolgálatában mondta el Sztalint elítélő beszédét a XX. Pártkongresszuson 1956 januárjában. Ez az áramlat adott biztatást a Magyar Írószövetségnek, a Petőfi Körnek. A magyarországi sztalinisták jól látták, hogy a legkisebb liberalizmus is a hatalmuk végét jelenti, tehát mereven elutasították, terrorral akarták kezelni a helyzetet. A Kremlben váltakozott a hideg-meleg hozzáállás, ami követhető volt a magyar hatalmi változásokhoz való viszonyulásban, főleg október napjaiban.
Ilyen esetet mond el a magyarországi párt központi vezetőségének október 26-i üléséről szóló beszámolójában Mikojan, a Szovjetunió külön megbízottja: „Nagy Imre elismételte nekünk a korábban mondottakat a cselekvés két lehetséges útjáról. »Egyik az, hogy határoztunk – mondta Nagy Imre –, hogy a lázadás fegyveres elfojtása mellett a megbékélést, az értelmiség és a néptömegek megnyerését szolgáló politikát fogunk folytatni, elébe megyünk a népi mozgalomnak és a nemzeti érzéseknek, hogy élére álljunk ennek a népi mozgalomnak, és ezáltal szétverjük az ellenforradalmárokat, és megőrizzük a népi demokratikus rendszert«. A másik út Nagy Imre szerint az lehet, hogy a néptömegek továbbra is ellenük lesznek, és ők kénytelenek lennének csak a szovjet csapatokra és a néptől elszigetelt párt egy részére támaszkodni, ez az út tragikus volna…”
Mikojan és Szuszlov a Nagy Imre-féle irányvonal elfogadását javasolták a moszkvai elnökségnek, ideértve a katonai intézkedések helyett inkább „a munkástömegek megnyerését” célzó engedményeket, a kormány átalakítását „bizonyos számú kispolgári demokrata” (értsd: más pártbéli) miniszter bevonásával. Hozzátették: „figyelembe kell azonban venni Nagy Imre ingadozásait, aki opportunista természetének következtében nem tudja, hol álljon meg az engedményekben.”
Október 28-án tehát bejelentették az azonnali tűzszünetet, majd Nagy Imre a rádióban tett kormánynyilatkozatban gyökeres átalakulásokat hirdetett meg. Elismerte az új forradalmi szervezeteket, biztosította a jogosnak ítélt követelések azonnali megvalósítását, valamint tárgyalások kezdeményezését a szovjet haderők visszavonásáról. Mindez még a szovjet jóváhagyásával történt. Nagy Imre bizonyára épített a kialakult helyzetre, de Moszkvában számoltak a második út lehetőségével, és a leállított szovjet katonai beavatkozás újra indításával. Csak annyit ígértek, hogy „a szovjet csapatok a rend helyreállítása után rövid időn belül visszavonulnak bázisukra”. A Gerő–Hegedűs-féle sztálinisták ebből a megfogalmazásból kiindulva további katonai lépéseket szorgalmaztak, és tervezték 28-a hajnalára, a Corvin köz elleni totális szovjet lerohanás beindítását. Moszkva nem vállalta a kezdeményező lépést, ami összefügghetett a szuezi válsággal, ami éppen egy napra rá lépett drámai fordulatba, Izrael támadó hadműveletével.
Október 30-ra a harcok elcsitultak, a szovjet csapatok elhagyták Budapestet, visszavonultak vidéki laktanyáikba. Nagy Imre kormánya amnesztiát hirdetett a harcokban résztvevőknek, bevezette a Kossuth-címert, nemzeti ünnepnek nyilvánította március 15-ét. Lecserélték az ellenforradalom szót, hivatalosan is nemzeti demokratikus mozgalom lett a fejlemények elnevezése. Bejelentette az egypártrendszer megszűnését, korábbi pártok újjáalakultak. A Budapesti Országos Börtönben fogva tartott politikai elítélteket kiszabadították. Csak ekkor szabadult ki Mindszenty bíboros hercegprímás is.
Október 29-én Charles Bohlen (az USA moszkvai nagykövete) kijelentette: országa nem tekinti potenciális szövetségesének a lengyeleket és a magyarokat, tehát Amerika nem kíván beavatkozni a kelet-európai eseményekbe. Ezek után már csak a testvérpártok beleegyezése hiányzott az intervencióhoz.
Korabeli közlemény: „Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és megbízott külügyminiszter ma, november 1-jén délelőtt magához kérette Andropov urat, a Szovjetunió magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét. Közölte vele, hogy a Magyar Népköztársaság kormányához hiteles értesülések érkeztek újabb szovjet katonai alakulatoknak Magyarországra való bevonulásáról. Követelte ezeknek a szovjet katonai alakulatoknak haladéktalan azonnali visszavonását. Kijelentette a szovjet nagykövetnek, hogy a magyar kormány a Varsói Szerződést azonnal felmondja, egyidejűleg kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét, az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez fordul és az ország semlegességének védelmére a négy nagyhatalom segítségét kéri. Andropov szovjet nagykövet tudomásul vette a Minisztertanács elnökének és megbízott külügyminiszterének tiltakozását és közlését, s megígérte, hogy haladéktalan választ kér kormányától.”
Mi ösztönözhette Nagy Imrét és kormánytársait egy ilyen kényes és veszélyes lépésre? A Varsói Szerződés felmondása nem az utcán fogalmazódott meg. Csak arra lehetett jó, hogy felbőszítse a Kreml urait. A vezető kommunistából három napja szabadságharcossá vált Nagy Imre vajon túl akart tenni mindenki máson a függetlenség követelésében? Így akarta igazolni átállását a nemzeti oldalra? Elképzelte, hogy egy ilyen deklaráció varázslatosan érinthetetlenné teszi Magyarországot, és világ szégyenére a szovjet medve farkát behúzva kioldalog az országból? Vagy azt hitte, hogy már akkorát győzött a forradalom, hogy szórakozni lehet a hatalmas ellenséggel? Vagy arra gondolt, hogy Nyugat csak erre vár, és – miként hirdeti – megvédi azokat, akik kivívták függetlenségüket?
Nagy Imrének semmiféle tapasztalata nem volt külügyi dolgokban, sem ismeretsége, sem öszeköttetése nyugati országok diplomáciai köreivel. Gyemekkorunkban volt olyan játék, amelyben a „Nem ér a nevem!” mondóka mentességet adott. A hatalmi politikában nem lehet mondókával kisétálni a vadállat karmai közül.
„Rossz volt Nagy Imre korábbi miniszterelnökségének amerikai megítélése: a budapesti amerikai követség 1954-ben úgy vélte, »a magyarok ellenszenvvel viseltetnek rendszerével szemben«. Nagy gazdaságpolitikáját katasztrofálisnak minősítették 1953–1955 közötti kormányfősége idején. Nagy elmulasztotta, hogy akár szimbolikus lépéssel enyhítsen a két ország ellenséges viszonyán. Dulles kifejtette, az USA-nak semmi köze a Nagy-kormányhoz, az új amerikai követet pedig utasította, hogy ne adja át megbízólevelét. Ezt csak november 3-án másították meg, tekintve, hogy Nagy »elfogadta a nép szabadságra és függetlenségre vonatkozó követeléseit«, és semlegességért folyamodott. Ekkor már túl késő volt. Tükröződött Lengyelország és Magyarország eltérő fontossága is a régión belül. Az előbbi tekintetében a vezérkari főnökök utasítást kaptak, hogy vizsgálják meg a nemzetközi katonai akció lehetőségét, míg Magyarország esetében is elutasították a katonai segítségnyújtás minden formáját.” (Borhi László: Moszkva és Washington között 1956-ban).
Ez az idézett rész tovább bonyolítja a rejtelmet: Amerika értékeli a függetlenségi küzdelmet, de nem honorálja.
Nagy Imre Kossuth-i hangvételű írása is elgondolkodtató: „A népek és országok a szocializmust is csak úgy hajlandók elfogadni, ha az biztosítja, vagy meghozza nemzeti függetlenségüket, szuverenitásukat, egyenjogúságukat. A magyar tragédiának az a lényege, hogy a szocializmus és a nemzeti függetlenség eszméje szembekerültek egymással. A magyar felkelés alapvető értelme az volt, hogy megkeresse és megtalálja ennek az ellentétnek a megszüntetését és megteremtse a kellő egységét, teljes összhangját.”
Mi más ez, mint a szocializmus megmentése, nemzetek általi elfogadtatásának elmélete. Még egy titoizmus. Csakhogy az internacionalizmus elvetése nem érdekelte sem az orosz-soviniszta Keletet, sem a nemzetköziség főfészkét, Nyugatot. Miért nem jött erre a felismerésre fiatal korában, miért csak sarokba szorított állapotában?
Vajon tudott-e Nagy Imre arról, hogy Dulles október 27-i beszédében biztosította a szovjet vezetőket arról, hogy az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot potenciális szövetségesnek, és hozzátette, hogy Amerika célja a kelet-európai országok függetlenségének és szuverenitásának helyreállítása? Bohlen nagykövet október 29-én megismételte az üzenetet a Kreml vezetői számára, hogy kormányának nincsenek tervei Magyarországgal. A State Department elemzése október 30-án leszögezte, hogy minden hathatós segítség a magyaroknak „valószínűleg ellenségeskedéshez vezetne az oroszokkal”.
A magyar kérdést november 1-jén Kruscsev távollétében az SZKP elnöksége Mikojan kezdeményezésére ismét megvitatta. Mikojan 10–15 napot kért a Nagy Imre-kormány számára a helyzet stabilizálására. Szerov erre azt válaszolta: „Erélyes intézkedéseket kell tenni. Meg kell szállni az országot…”. Konyev és Zsukov szerint: „Budapest a felkelők hatalmában van. Eluralkodott az anarchia. A reakció felülkerekedik. A megoldás: megszállás…”
November 2-án Malenkov és Kruscsev Brioni szigetén Tito, jugoszláv pártvezetővel konzultál a magyar eseményekről. Tito helyesli a szovjet beavatkozást, és elfogadja Kádár János jelölését. Brioni előtt Bukarestben tárgyaltak a szovjet vezetők a román, bolgár és csehszlovák vezetőkkel a megszállás előkészítéséről. A románok katonákat is ajánlottak, de ezt Kruscsev visszautasítja. Liu Sao-csi Mao-Ce-tung nevében beleegyezett a katonai beavatkozásba.
„Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!” – mondta Nagy Imre a Magyar Rádióban 1956. november 4-én 5 óra 20 perckor.
A kormány a helyén van! Egy rádiószózatban ennek a mondatnak az üzenete csak az lehet, hogy emberek, tartsatok ki, ne adjátok meg magatokat, a helyzet nincs elveszve. Holott nyilvánvaló, hogy a megindult irdatlan háborúban, az erőviszonyok alapján órákon belül új helyzet áll elő, amelyben a kormány már nem lesz a helyén.
Ha csak az lett volna a szándék, hogy „megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt” akkor nem kellett volna az ország összes városaira rátámadni, és a fővárosba vezető utak házait szétlőni, szinte eszeveszetten. A szovjet támadás célja a forradalom letörése volt. A magyar nép megbüntetése, elrettentése volt. A kommunista Nagy Imre bűne a szovjet szemében egyértelmű: nem teljesítette kommunista kötelességét, nem verte szét az ellenforradalmat. Pedig teljesítette bolsevik kötelességét, a forradalom első öt napjában igénybe vette a szovjet alakulatokat a forradalmárok ellenében. Igaz, ha nem vált időben, a forradalom söpörte volna el.
Fogadjuk el, hogy az események során fölébredt benne a haza iránti érzelem is, nemcsak a félelem attól, hogy a rendszer omladékai alá kerül. Mindkét esetben, tehát hazafivá vedletten is, meg akkor is, ha csak taktikázott, a forradalom ereje sodorta őt magával, olyannyira, hogy megtett olyan politikai lépéseket, amiket az ország elvárt tőle, de olyanokat is megtett, amelyeket hazája sorsáért felelősséget érző politikus nem tehet meg.
A magyar forradalom tragikus hősköltemény, maga a rejtélyes magyar lélek, amely elbukik a lehetetlen megkísérlésében, de feltámad és igazolást kap, amikor a történelem szekere visszatér a méltányosabb útra.
Megjelent az ausztráliai Magyar Élet című lapban.
Pusztai Zoltán: Krónika
– Pap Gábornak –
Attila, Róma falai alatt, angyali üzenetet
kapott. Európa, (mit így illik nevezni,
mi akkor még sehol se volt) örömlányok,
pénzváltók, rabszolgatartók bölcsője, fészke:
azóta hőssé lett vandáloknak hódolva hullott
csak térdre, s köszönetet, esengve azóta se
rebegett annak, ki ingyenkegyelmet osztva,
nem rombolta a pokol tornácát porig.
Tagadhatatlan: (időmértékes verslábakon
szökellve, latinos dicshimnuszt zselatinos hajú
ámokfutó tógában táncoló hordáról hiába zeng)
e mostani, civilizációnak becézett, csúfolt
falanszter előfutára valaha etalonként ontotta
lépten-nyomon, gyarmatokon, harcias istenek
képmásával díszített cirkuszban bőven a vért –
Tény és való, Firenze díszeit, Szikambria
tulajdonát, a Göröghonba fuvarozott torzókat
(lefűrészelt lófejet, mást) visszaperelni
életveszélyes ma – Holdvilágárokban
bolyongva, míg életfa lombja hull: Targitaosz
király kései utóda, távol a Hargita szakrális
hegyétől, e vaskorban aranyfokosra aligha lel.
Itala hajnali harmat, étele ostyafehér kenyér,
annak, ki Itáliának hátat fordítva táltos lovon
suhan, akár a szél – Mezopotámia
Duna és Tisza öntözte kertje rejti a titkot:
gazság és igazság között csupán egy isteni
értékű betű a határvonal, s szívében bosszút
tolvaj, ha forral: lopott kincsekhez égi igét
nyelvére farkasvakon tündértől hiába kér.
Lapozni lehetne tovább is persze: Jézus sebe,
hogy ne is színezze tovább már bíborvörösre
Hunnia egét napnyugtakor, s hogy ostor
és korbács se legyen többé a képen,
csak bronzból öntött szobor: farkastejet
kortyolgató ikrek a templomtorony árnyéka
előtt a kopott kövön, és túl már a képzelet
vihar rojtozta vásznán vesszen a ködbe a fény –
Apróság, mondhatná egynémely kalandor,
hogy kiradírozott néhol (imitt-amott) a lapról
egynéhány nekünk szánt üzenetet Bizánc
és Velence ügynöke, s a kétfejű keselyű
címerével pecsételt aktákat kulcsra zárt
páncélszekrényben rejtegeti előlünk ma még
e kor, mely lézerfegyvertől megolvadt megalitot,
szívcsakrát, romlatlan testet mesebeszédnek mond.
Magról, amelyből Csontváry libánusfája, királyi
cédrusa lett, amelynek angyali lombkoronáját
álmodom borongós napon, szúette aranykeretbe
este: lobogó gyertyalángnál, létem, ha lemerül,
verset ki ír? szárnyal a szó, akár a nyíl, örömhírt,
vigaszt remélve, a Magyarok Istenét szólítja,
hívja a rím és a rag, mint halkuló hattyúdal,
mely szürkületkor, végórán visszhangra vár –
Az nem lehet, hogy tükörképét a mennynek
ne lássam többé e földön soha, hogy ablaktalan
betonfalak tövében harsányan rajtam kacagjanak
kárörvendő, holdbéli halálfejek, s móresre
Heródes zsoldosa oktasson lépten-nyomon,
gomolygó ködben, haláltengely jelölte keresztúton,
hol kincs, ami nincs, és jussom csak római rom.
Gizai piramisok, nílusi hajóút emléke, fénykép
a Királyok Völgyéről, hol Thébai Remete Szent Pál,
a sötétség seregét fékezve érettünk imádkozott,
ki másmilyen dimenzióban, titkos barlang
csendjében, mélyén, hová már homályos tekintet
nem hatolhat, nem érhet el, mit nem láthat avatatlan
szempár soha: gonosz erőktől oltalmaz minket ma is.
Nap és a nép, folk és a falka – vadászkalandra
jobb lesz, ha nem vár, ki madár csőréből ívelő
virágos indát (igét) metélni sosem volt rest;
szólni, növekvő hittel ki mer, mielőtt kalitka ajtaját
zárná rá megint az est, aranyat égben keressen,
igazgyöngyöt a mélyben, s ha rábukkan,
rá lel: ne kérjen tükör előtt magától bocsánatot,
akárki, bárki is próbálná szárnyát szegni szavainak.
Égessen tüzes vasakkal bőrömbe bélyeget
a végzet, (mint megannyi igaz hitű regősbe,
ősbe, pecsétgyűrűvel ujján a kéz, mely levitézleni
tanított aztékot, mayát, szent könyveket hajítva
a lángok közé, s vezényelve halálsikolyhoz
örömzenét, ha feszállt a füst) iránytűt, térképet
ragadjon el tőlem ki útonállóként utamba téved:
az igaz szó gyöngy, s fénylőbb, mint harminc ezüst.
Pár ezer év annak, ki tiszta forrást keresve odáig ér,
ahol a mindenség tejútfehér körtemplomában
a Világ Világossága, az Igazság Napja ragyog,
nem több csupán egy perc; ahol a csillagok:
szentek és táltos királyok születnek,
s hol nyugodni tér a szél, vízzé a vér miért is válna?
cédrusfa koronája hirdeti lesz (feszületet bár fejsze
farag, s vakharag karót hegyez) minden, mit Isten ígér.
Kristályosul, dermed már fekete hópehelyként
halotti csendbe, (akárha sivatagban futóhomok)
imitt-amott a porig alázott, önnön magát
ismétlő, fényét és lényegét veszített lét,
de télre tavasz jön, s bár mást kürtöl világgá
fantomfélelmeket gerjesztve más, égszínkék
tintával, angyalok írják a holnapok könyvét,
s az ég: végszóra jó királyt, jó hírt küld tudom.
Irgalomra, fékeveszített, időtlenül iramló időben
többnyire az vár csupán, ki eredendő bűnről beszél,
s nem érti szavát a szeretetnek, s rettegve él,
s térdre borulva Messiást mond Jézus helyett,
nem sejtve, hogy lett a Jó, az élet vizét hozó,
mennyei Mindenható olyan, kitől is rettegni kell,
mint pokol tüzétől, mely e világon lángol csak fel –
Rémhír, hogy büntet, s hogy vérrel ír törvényt
az Úr – testvér szavunk: bor és kenyér, s hófehér,
szűztiszta hajnali Napkorong az oltár fölött az ostya,
s bár szent sólyom városa, Hierosolyma nem őrzi ma
ősi hitét, s álmomban hiába repülnék Babba Mária
szentélyét, Tündér Ilona templomát keresve Babilonba,
van még e világon hely, hol szép szóra szép szó felel.
Átkot szór fejemre olykor, máskor, mint kákán
a gordiuszi csomót bogozó bolondra, csöbörből,
vödörből hideg vizet: koholt vádat, rágalmakat zúdít
ez és amaz – szent igaz: koszorúból, virágcsokorból
magyarnak néhanap nem marad más csak a gaz,
és villa és kés között a tálon (a mélyhűtött porcelánon)
ecetes halból csupán a csontváza annak, mely olyasmi
jövőt jövendöl, mint koncepciós per előtt a csók.
Lidérc fény, múló balsejtelem, mi más is lehetne,
lenne, mit beteges elme vetítő rossz nyelvekkel,
hitetlenekkel nem perelve, kérdésre választ se várva,
bármilyen nehéz teherrel vállamon, szálegyenesen,
mint kinek vesztenivalója régóta szemernyi se,
és őrizve viharos szelekben is tovább a lángot,
és nem szisszenve, ha behegedt sebeket szakít fel
szívemen istentelen beszéd, Júdások sötét tekintete.
Attila kardja, Szent László szelídsége jelölte ösvény
legyen utam, s ha túl már a Golgotán, feltámad majd
e Nemzet (velem vagy nélkülem) szerte e csillagon
ünnep legyen, s ismerje be, szeméről hályogot törölve
szerte a nagyvilág: új élet magból sarjadhat csak,
s magyar szavak nélkül a hangzavarban, Káin kezén
Ábel kiontott vére nem sejtet egyebet, mást: romhalmot,
romlást, sokadik jégkorszak utáni újabb jégkorszakot.
Nimród, ki íját feszítve csillagösvényt őriz, égi kaput,
Atilla nyugvó helyéhez közel a Pilis Vadálló (vádló!)
köveinek csendjében, rengetegében, s az életfa
lehajló ága alatt: az idők végén és kezdetén
visszatér testet öltve, s elhozza azt, mit örökre
elveszettnek hittek sokan, amit az utolsó aranyágat
letörve, volt ki már kárörvendőn, végleg halottnak remélt,
s aminek fényétől fényévnyire dagaszt ma sarujával sarat.
Gáncsoskodásra, gyermeteg aknamunkára legyint a bölcs.
Yorik, itt és most idétlen tréfának vélné a konspirátorok
Nakonxipánban zajló, eszement mesterkedését,
azt, hogy a spirálgalaxisok karjára is bilincset
kattintana (királydinnyés homokban építve magának,
másnak: légvárat, szépségszalont) egynéhány bolond,
s hogy X Y csontvázzá csupaszítva kívánná látni a hont -
Intelmeket felejtve, nevesincs ködevők sereglenek,
Magor s Hunor hazáját, házát rablótanyának nézve,
Rémus és Romulus utódaként – Gilgames történetét,
s Oziris testét (mit szétszabdalt Szét, az éjsötét tekintetű)
színezi ólomszürkére, hogy ne is vegyem már észre
kit rejt a mítosz, a trójai faló gyomrából lopakodó
csipetcsapat, mely amerre jár, s ahova ér: ott kiég a fő.
Óriásra, ódon varázsszavakkal ajkán (bár másként, mint
Démoszthenész) vészterhes napon, észveszejtő órák során
Ugor talán, de nem éppen jégmezőről szalajtott királyi
szkíta: igaz magyar vár, távol az ordas eszméket
terjesztő álpróféták szószékétől régóta itt, hol rizsporos
paróka, barokkos ciróka-maróka, tóga alól kivillanó
pucér fenék, léggömböt hámozók boldogtalan körtánca,
csatazaja: követendő példa nem lesz, akárki bármit tanít.
Ninive nihilbe kanyargó nyomvonalán haladjak vakon?
Orion párducát ne lássa templomi mennyezeten szemem?
Kairóban keressem fekete gránitba vésve a titkot?
búgócsigát pörgessek megolvadt üveghegyen?
hiszem és vallom: közeli tájakon, a Kárpátok hó lepte
koszorúja övezte tündérkert szent földjén lelek csak
arra, mit porig rombolva se tüntethet el, skorpiók halálos
mérgét fröcsögve senki soha, mivelhogy égi igékben él.
Árpád-kori, turul vérből való szentek üzennek: Heródesek,
Júdások hadoszlopa veszik maholnap ködbe – Attila:
Atlasz, ki vállán tartva a földgolyót, Istennek ostora,
világnak jó pásztora, gátat vet a kozmopolita menetnek,
s láthat majd szájtátva Gólem és törpe idővel jó pár
csodát: angyali csillagot, Szent Koronát, Fehérvár aranyló
Naptemplomában, mely régi (égi) fényében ragyogva újra
jó kedvre deríti fent, a hetedik mennyben a Teremtőt megint.
Csernák Árpád: Fekete pávák
Tornácos, öreg kúriában laktak, a hegyen. D. a gyerekeivel játszott: bigéztek, labdáztak, fára másztak. Kisebbik fia fent kuporgott egy hatalmas platánfán, nem mert lejönni. D. a mellette lev? fáról átnyúlt, lehajtotta azt az ágat, amibe a gyerek csimpaszkodott: próbált lejjebb csúszni, de még nagyon magasan volt. D. a másik fáról biztatta, segítette, miközben ? is próbált lejjebb kerülni. A fa alatt állók figyelmeztették; vigyázzon, nehogy letörjön az ág; lent hegyes kövek vannak. Végül leért a földre. Az utolsó szakaszon már fogta a gyerek kezét.
A völgyben fekete pávákat pillantottak meg. Szaladni kezdtek feléjük. Azok felröppentek, és jajgatva, csapkodva menekültek. Leértek a völgybe. Ott forrás fakadt és patak csordogált, de a madarak már nem voltak sehol. Az öreg cs?sz azt mondta, hogy a pávák kis fadarabokon tutajoztak le.
Este a kúriában bál volt. A forgatagban szelíd, szakállas arc bukkant fel. Nézték egymást. Három vöröskép? ember közeledett D. felé. Azt kérdezték, nincs-e kedve sétálni egyet, jó friss a leveg?.
Kituszkolták az épületb?l, röhécselve lökdösték egyre lejjebb, lejjebb. Végül leértek a hegyr?l. Csupa-beton piac-térre vitték. Ott kezdték verni. Ez már nem tréfa, mondta F. G-nek, és ?k visszamentek a bálba. D. arca fölrepedt, fülén, orrán folyt a vér. Egy darabig föl sem merült benne, hogy védekezzen, aztán, amikor látta, hogy R. már-már megöli, ököllel az arcába vágott. R. feje kettérepedt, mint egy elejtett görögdinnye. D. elindult visszafelé.
Fenn állt a hegy tetején. Alatta szürke sziklák és sárga lombok. Csend és nyugalom. Elengedett tagokkal állt, tekintetét a horizont fölé emelve. Szívta a tiszta, hideg leveg?t. Friss avar szagát érezte. Az ég sima volt és halványkék.
Hirtelen megzörrent az avar, ágak reccsenése hallatszott a völgyb?l. Odakapta a fejét és feszülten figyelt. Dagadt, vörös arc t?nt fel a lombok között, aztán az egész hájas test zöld vadászruhában. Az ember feje g?zölgött, kezében kétcsöv? puska, és a kezére csavart szíj végén borjú nagyságú foltos dog. Mindketten lihegtek, kilógott a nyelvük, és a szemük véres volt. ? egy tölgy védelmébe húzódott. Elcsípjük! Ne félj, elcsípjük! – lihegte az ember, aztán már csak artikulálatlan nyögéseket hallott, motyogást és lihegést, végül elt?ntek a bokrok között. Lábuk alatt ropogtak a gallyak.
Fojtogató hányingert érzett. Felnézett az égre: az iménti opálos fény elt?nt, a monoton szürkeségben varjak keringtek. Tram-ta-tam-ta-ta-tram-ta-tam. Dobogások, lépések, lüktetés a fülben, a mellkasban; pulzálás, szuszogás, dobolás a dobhártyán; búgás, kattogás, ketyegés kint és bent. Lépések, kúszások, fészkel?dések az éjszaka sötétjében; lüktetések, pulzálás, pulzálás; kitágult erek, tágranyílt pupillák, legy?zhetetlen izgatószerek, k?vé vált gondolat, k?vé vált érzés; nem mozdul, elakad, oldani kéne vagy tovább hengeríteni, de ellenáll, nem porlik, nem oldódik.
Reggel, az újságban rövid hír jelent meg: A vézna, gyönge fizikumú D. egyetlen ütéssel meggyilkolta R-t, a volt nehézsúlyú boxolót. A körözés folyik.
D. szökni próbált. A határnál elcsípték. Sötétzárkában ébredt. Hanyatt feküdt, R. hajolt fölé és nézte. Azt álmodta: nagy tömegben mennek. Csak a hátakat látta, a hullámzó hátakat, a gy?r?d? ballonkabátokat. Aztán valaki, megtörve az egyenletes ritmusú hullámzást, szembe fordult vele és rál?tt. R. volt az.
Kinyitotta a cellaablakot. Hallotta a pávák rikoltozását.
Szabadulása napján Ríka jött érte egy középkorú, szép n? társaságában. D. két csomagot tartott a kezében. Örült, hogy elé jöttek. Indult a kocsi felé, úgy gondolta: haza viszik. De nem. A hölgy azért jött, hogy elvigye a csomagokat. Berakta a kocsijába és elhajtott. Ki volt ez a n?? – kérdezte D. – Te nem tudod? – csodálkozott Ríka – R. özvegye. – Úristen! A kéziratok! – mondta D., és elrohant. Maga sem értette: hova? minek? Semmit sem tudott R. özvegyér?l. Fogalma sem volt, hol keresse? S ha megtalálná, akkor sem tehetne semmit.
A városban lézengett, egymás fölé tornyosuló kockaépületek között. Az egyik ház lapos tetejér?l Ríka integetett meztelenül. Elindult felé, de elvétette a házat, egy másik épület tetejére érkezett. Onnan is látta Ríka nyúlánk, formás testét, napozott. ? is levetk?zött, aztán elindult, hogy megkeresse Ríkát. De lentr?l minden másképp nézett ki. Nem találta azt a házat, eltévedt. Meztelen volt, de nem érzett semmiféle szégyent. S?t, élvezte, hogy a leveg? közvetlenül éri a b?rét.
Végül a színház labirintus-szer? folyosóin találta magát. Mindenütt tet?t?l-talpig beöltözött, csokornyakkend?s, szmokingos, jelmezes urak, estélyi ruhás dámák, sok ismer?s: színészek, rendez?k, kritikusok; izgatott, lázas hangulat. Rémlett: mintha ? is lett volna már ilyen helyzetben, de most egy cseppet sem érdekelte, és semmi sem ragadt rá nyugtalanságukból. Egyedül az izgatta: hol lehet az a ház, ahol Ríka napozik? Ha ugyan még napozik. Ha egyáltalán süt még a Nap. Üvegajtók, csillárok, titokzatos duruzsolások. Észrevette rendez?jét a tömegben. Üdvözlésként intett neki, mert nem tudott, nem is akart közelebb kerülni hozzá. A rendez? kényszeredetten mosolygott, mint aki tudja, hogy örülnie kéne, de a körülmények ezt nem engedik. D. némám artikulálva a tömeg feje fölött exkuzálta magát látszólagos exhibicionizmusáért. A rendez? ideges megértéssel bólintott, mint aki azt mondja: jól van, jól van, csak t?nj már el!
A színház kapujában utolérte a portás és lihegve, számonkér?en kérdezte: maga hogy jutott be?
Hajdani kollégái nemigen tudták, de az el?adásokat rendszeresen látogatta. Volt amit többször is megnézett. A legapróbb hibákat is észrevette. Egyik el?adáson a címszerepl?, aki egy magas emelvényrendszer tetején mondta el monológját, véletlenül lelökött egy fontos kelléket – egy t?rt – ami nélkül a darab nem folytatódhatott volna. Legalábbis: nem úgy, ahogy az író megírta. A t?r több métert zuhant, majd beleállt a színpad deszkájába.
Nem volt más választása: hirtelen mozdulattal, macska ügyességgel a színpadon termett, a t?rt a szájába vette, és az emelvényrendszer csövein kúszva, akrobatikus mutatványokat improvizálva, pillanatok alatt a fels? szintre ért, és a t?rt visszatette a helyére, majd – mint aki jól végezte dolgát – visszakúszott.
Ahogy leült a néz?téren, nyílt a színpadi ajtó és beléptek az összeesküv?k, a következ? jelenet szerepl?i, megtalálták a t?rt és leszúrták azt, akit – a darab szerint – le kellett szúrni.
Másnap a lapok tele voltak D. bravúros alakításának dics?ítésével. Többen fölismerték. A folyóiratok egyike nagy rendez?i leleményr?l írt, azt elemezve, milyen sokkolóan döbbenetes mozzanat, hogy a t?rt visszacsempész? szimbolikus alak, közülünk, néz?k közül való, ezzel azt a gondolatot ébresztve, hogy – áttételesen – mindannyian részesévé váltunk a gyilkosságnak, s hogy milyen rendkívüli színész-etikai magasságokról tett tanúbizonyságot D., hogy ezt a kicsi – ám annál fontosabb – szerepet elvállalta.
Ez persze er?ltetett kritikusi agyalmány. ? nem ezért csinálta, csak szerette, ha rendben mennek a dolgok; ha egy kellék pontosan ott van a megfelel? id?ben, ahol lennie kell.
Visszahívták a színházhoz. R. halálát próbálták.
Már nem ?, de még nem az a másik.
Ezek a leggyötrelmesebb napok. Egy héttel a premier el?tt. Már semmi másra nem tud koncentrálni, csak a darabra, csak arra az emberre, amivé lennie kell. Ez az az id?szak, amikor egy láthatatlan gondolat-indulat-gesztus-válogató-gépezet van benne elhelyezve, és ez megállás nélkül m?ködik: ez kell, az nem kell, ebb?l több, abból kevesebb. Ez az az id?szak, amikor mindent elejt; eltéved, nekimegy a falnak, elveszti a kalapját, ráül a szemüvegére, és azt álmodja, hogy már nem ?, de még nem az a másik.
A múltkori próbán ez a jelenet nem túl jól sikerült. Igaz, akkor még nem volt díszlet. Most már állt a XIX. századi tornácos kúria, a fekete pávák is elkészültek. R. bement a színpadra és egy bizonyos ponton megbotlott. D. elfordult és köpött egyet. R. vigyorogva csóválta a fejét, mint aki azt mondja: ejnye, ejnye, ilyen semmiség miatt? A rendez? tajtékzott, izgatottan járt-kelt: Nem így történt! Gyerekek, a történelmet nem lehet meghamisítani! Itt nincs helye semmiféle érzékenykedésnek. Üsd meg! Üsd meg rendesen! Itt nem lehet: mintha.
Egy törött toll volt D. kezében, zöld tinta folyt bel?le, a keze is csupa tinta lett. A rendez? azt mondta: dobd el!
Az esélytelenek biztonságával állt a szakadék szélén.
Délután led?lt egy kicsit. Nagyon fáradt volt.
Magas szirteken mentek: Ríka és ?. Minden kék és opálosan zöld. Kristálytiszta leveg?. Rajtuk kívül senki. Egy tengerszem fölé értek. Kerekded, vízmosta kövek: smaragd, zafír. A mederben áttetsz? víz. A magasban álltak, meztelenül, talpuk alatt sima kövek. Elrugaszkodtak, sokáig repültek, hasukat lágyan súrolta a víz, aztán a mélybe siklottak…
Ujjujujj! Mi ez? Ja persze! Ma Bergnek kell lennem. És Berget mindig csupasz képpel játszottam. Mennyi is az id?? Hat óra két perc. Tíz perc alatt le tudom szedni a szakállamat? Talán. Gyorsan, gyerünk! Villanyborotvával nem megy. Ahhoz túl nagy. El?ször ollóval, aztán borotvával. Kicsit elaludtam. Tudtam, hogy el?adásom lesz, de az teljesen kiment a fejemb?l, hogy Berg borotvált arcú. Hiába: rég ment. A szöveget rendesen átnéztem, csak ez a fránya szakáll! Nem tudok vele elkészülni. Fél hét lesz két perc múlva. Már a színházban kéne lennem. Fés?, törülköz?, édes gyökér; teát már nem tudok f?zni…
Rohant a kapuhoz. Akkor meglátta, hogy kutyájuk kint van az utcán, betette a kertbe, nyomta a cseng?t. Nézzétek meg, hogy bent vannak-e a kölykök! – üvöltötte. Közben észrevette, hogy a kerítés is ki van szakítva egy helyen. Nyomta a cseng?t. Ordított.
Elkésett. Az ügyel? már kereste. Megállt az öltöz?asztal el?tt: fehér trikó, szürke zokni, fekete keszty?; kard, papírvatta, az érsek bibliája, babakrém, marionett-strucc a fogason, piros m?anyag-virág, ?sz szakáll a szegen, majom-álarc a nagy tükör sarkán, hat kis tükör, hat lámpa, gömb alakú fehér búrával, félig nyitott fiók, szélén törülköz?, fogtechnikus készítette pót-íny, egy újság, egy széles b?röv, a falon jelenet-beosztás, sisterg? f?t?test.
Második figyelmeztetés. Vetk?zni kezdett.
Másnap egy bazárban apró ajándékokat vett Ríkának. Kért valamit szalagokkal, aztán csak szalagot külön: aranyszalagot, és még valamit. Aztán megkérdezte az elárusítón?t: nincs-e fájdalomcsillapítója, mert iszonyúan fáj a feje. Az elárusítón? tágranyílt szemekkel mondta, hogy ? nem tart gyógyszereket. Erre megszólalt mellette egy gy?rött arcú ember, hogy nála van, és kis b?rtáskájából el?vett egy üvegcsét. D. kajánul elvigyorodott, hogy lám csak másnak is készenlétben kell állnia a fájdalom sunyi támadásai ellen.
Hazaérve is fájt a feje; nem használt a tabletta. Mindent megpróbált: bevett még egy gyógyszert: ridolt, vattát tett a fülébe, bekente vietnami balzsammal a homlokát; büdös lett, de a fájdalom nem csökkent; kinyitotta az ablakot, hanyatt feküdt a földön, bekötötte a fejét, infrázott; minden hiába. Ráadásul zsibbadni kezdett a bal oldala: a karja, a szív-tájék. Ez halálfélelemmel jár. Már éjszaka volt, mégis kénytelen volt szólni Ríkának, aki azonnal felkelt: dörzsölte a mellkasát, masszírozta a fejét, a nyakát. Ríka felöltözött, hogy elmenjen orvosért, de hirtelen a fájdalomból, a félelemb?l vágy lett: egymásnak estek, ?rült, vad szerelemmel…
Másnap sétáltak a városban. Bementek a dzsámiba. Fáradt volt: testében, agyában az éjszaka minden kínjával, gyönyörével. Beült a padba, a térdepl? támlájára borult. És ekkor éneket hallott. Távolról jöv?, szép éneket. Egy kórus hangjait. Felnézett a karzatra, az orgonasípok felé, hátha onnan jön, de nem látott senkit. Huzatot érzett, er?s légmozgást. Szomorú volt a dal, mégis er?t adó. Szenvedésr?l szóló, de olyanoktól hangzó, akik már túl vannak a szenvedésen.
Amikor kijöttek, megkérdezte Ríkától: énekeltek-e? ? hallott-e valami dalt? Nem. Azt mondta: nem hallott. És a fiúk sem. Pedig szólt az a dal, lágyan, szomorúan és üdít?n; nagyon távolról és nagyon mélyr?l. Kisebbik fia az eget nézte és azt mondta: Nézd apa milyen fekete felh?. Csak azért fekete, mert már este van. Egyébként hófelh?, nem?
