buvopatak.hu

Csernák Árpád: A pan­zió

El?­adás után nem in­dult ha­za a busz. Az ügye­l? azt mond­ta, van itt a kö­zel­ben egy ro­man­ti­kus hely: Kis­rév, az ot­ta­ni – ré­gi kú­ri­á­ból át­ala­kí­tott – pan­zi­ó­ban szál­lá­sol­nak el ben­nün­ket.
Mil­li­ó­nyi csil­lag alatt, gyér fén­­nyel meg­vi­lá­gí­tott po­ros uta­kon, ki­csi há­zak kö­zött ka­nya­rog­tunk, majd szár­nyas vas­ka­pu nyílt, és a busz be­állt a pan­zió kert­jé­be. Le­szál­lás­kor meg­kér­dez­tem a so­f?rt:
–?A ka­bá­to­mat meg a ka­la­po­mat a ko­csi­ban hagy­ha­tom?
–?Jobb, ha ma­gá­val vi­szi – fe­lelt egy ásí­tást el­nyom­va.
A por­tán du­la­ko­dás, lök­dö­s?­dés, hogy ki kap­jon ha­ma­rabb kul­csot, ki jobb szo­bát. Nagy gu­mi­ka­ri­kák­ban réz­zel ki­vert szá­mok, azo­kon lóg­tak – rö­vid lán­co­kon – a kul­csok. Nyil­ván­va­ló­nak tar­tot­tam, hogy itt min­den­ki­nek pon­to­san meg­van a he­lye; fö­lös­le­ges to­la­kod­ni. Utol­só­nak ma­rad­tam. Kér­dem a szál­lo­da­por­tást:
–?A töb­bi eme­le­ten nincs hely?
–?Te­le va­gyunk – fe­le­li –, csak a har­ma­dik volt az önök szá­má­ra fenn­tart­va.
–?A kulcs?
–?Már el­vit­te a szo­ba­tár­sa.
A har­ma­dik eme­le­ten foly­ta­tó­dik a he­lyez­ke­dés; aj­tók nyíl­nak és csa­pód­nak. A ré­se­ken át lá­tom, hogy már mind­egyik szo­ba fog­lalt. Vé­gül az egyik pót­ágyon ka­pok he­lyet.
Rö­vid ide­ig, de – a ki­me­rült­ség­t?l – mé­lyen alud­tam, s így vi­szony­lag ko­rán és fris­sen éb­red­tem. Gon­dol­tam, kö­rül­né­zek Kis­ré­ven, ha már itt va­gyunk: mi­fé­le fa­lucs­ka ez?
Nagy meg­le­pe­té­sem­re a ki­já­rat­nál egyen­ru­hás, fegy­ve­res ?rök fo­gad­tak, és tu­dat­ták ve­lem, hogy a kö­zel­ben ka­to­nai ki­kép­z? tá­bor van, s a mos­ta­ni had­gya­kor­lat mi­att – saj­nos – nem le­het el­hagy­ni az épü­le­tet. Ter­mé­sze­te­sen – mond­ták ud­va­ri­a­san – tud­ják és mél­tá­nyol­ni fog­ják, hogy mi m?­vé­szek va­gyunk, és en­nek meg­fe­le­l? bá­nás­mód­ban lesz ré­szünk, dehát a had­gya­kor­lat az had­gya­kor­lat, a pa­rancs az pa­rancs.
Gon­dol­tam – ha már ki nem me­he­tek –, leg­alább kö­rül­né­zek az épü­let­ben, de az el­s? eme­le­ti fo­lyo­só vé­gén egy fe­hér­kö­pe­nyes úr az uta­mat áll­ta, és kö­zöl­te, hogy ar­ra – fel­s?bb uta­sí­tás hi­á­nyá­ban – nem le­het men­ni.
–?Mi­ért? – hang­zott tö­mör, ám an­nál több döb­be­ne­tet ki­fe­je­z? kér­dé­sem.
–?Hogy is mond­jam – kezd­te szem­le­süt­ve a fe­hér­kö­pe­nyes – az épü­let má­sik szár­nyá­ban ideg- és el­me­osz­tály van, egy­szó­val: di­li­ház – zár­ta le hir­te­len a té­mát és kur­tán el­mo­so­lyo­dott.
Mi mást te­het­tem: vis­­sza­men­tem a szo­bá­ba, és hall­gat­tam szo­ba­tár­sa­im hor­tyo­gá­sát. Ol­vas­ni pró­bál­tam, de nem ment. Ru­hás­tól hany­att­vág­tam ma­gam az ágyon, és a pla­font bá­mul­tam.
Kis­vár­tat­va ko­lomp csö­röm­pölt, mi­re szo­ba­tár­sa­im fel­éb­red­tek, ki­pat­tan­tak az ágy­ból; mo­sa­kod­ni és öl­töz­ni kezd­tek. Mi­cso­da ér­de­kes ref­le­xek – gon­dol­tam –, meg­szó­lal egy ko­lomp, és azon­nal ki­ug­rik min­den­ki az ágy­ból, mint­ha az ido­mí­tás­nak len­né­nek in­téz­mé­nyes je­lei, és mind­an­­nyi­unk­ban ott szun­­nyad­na a rab­szol­ga.
Ki­de­rült, hogy a ko­lomp reg­ge­li­hez in­vi­tál ben­nün­ket az alag­sor­ban le­v? ebéd­l?­be. Szür­ke ce­ment­lap­ok­kal ki­ra­kott ho­dály. Kis ab­la­kon ad­ták ki a reg­ge­lit, ami lan­gyos tea, egy sze­let ke­nyér és egy koc­ka­sajt volt.
Mi mást te­het­ne egy ko­mé­di­ás egy ide­gen fa­lu­ban, egy pan­zi­ó­ban, ahon­nan nem le­het ki­men­ni, el?­adás­ra vár­va – mert ak­kor még úgy tud­tuk: es­te el?­adás lesz –, zsu­gá­zik. Ha nincs part­ner, pa­szi­án­szo­zik, ha van, ul­ti­zik, rö­mi­zik vagy pó­ke­re­zik. Asz­tal­tár­sa­im­mal – Tas­sal és Hu­bá­val – a pó­ker mel­lett dön­töt­tünk. Ke­res­tünk egy nyu­godt he­lyet – a har­ma­dik eme­le­ti klub­he­lyi­ség­ben –, és el­kezd­tünk ját­sza­ni. Órá­kon át ver­tük a blat­tot; gusz­tál­tunk, blöf­föl­tünk; hol egyi­künk, hol má­si­kunk el?tt volt nagy ha­lom pénz; né­ha öt­szá­zat hív­tunk sem­mi­re, más­kor meg el­dob­tunk egy pó­kert, mert nem volt rá „ve­v?”.
Ebéd­re is ko­lomp­szó hí­vott. Me­get­tük a rán­tot­tle­vest és a tar­ho­nyás krump­lit, az­tán foly­tat­tuk a par­tit. Ezt nem le­het „csak úgy” ab­ba­hagy­ni. Dél­után öt óra fe­lé járt, kint szür­kült, egyéb­ként egész nap esett, és dur­rog­tak a fegy­ve­rek. Épp meg akar­tam szó­lal­ni, hogy „na, fi­úk, ál­la­pod­junk meg még egy fél órá­ban, az­tán hagy­juk ab­ba; ki­csit pi­hen­jünk, ké­szül­jünk az el?­adás­ra” – ami­kor be­lé­pett Bu­da, az ügye­l?, és kö­zöl­te, hogy az el?­adás el­ma­rad, ta­lán majd hol­nap meg­tart­hat­juk.
–?Te­hát egy­el?­re ma­ra­dunk? – kér­dez­te Hu­ba.
–?Igen – hang­zott a vá­lasz.
–?És mi­ért ma­rad el az el?­adás?
–?Mi­ért? Mi­ért? Hát a had­gya­kor­lat mi­att! – mond­ta az ügye­l? ok­ta­tó­lag, mint­ha ez a vi­lág leg­ter­mé­sze­te­sebb dol­ga len­ne, és en­­nyit már iga­zán tud­hat­nánk és meg­ért­het­nénk a vi­lág dol­ga­i­ból, ha nem ilyen os­to­ba­ság­gal fog­lal­koz­nánk, mint a kár­tya. Hu­ba még azt a „pi­masz” meg­jegy­zést is meg­en­ged­te ma­gá­nak: „ha ez a ba­rom­ság fon­to­sabb, mint az el?­adás, ak­kor leg­alább in­dul­nánk már­is ha­za”. Az ügye­l? ros­­szal­ló­an né­zett rá, eny­hén meg­csó­vál­ta a fe­jét, majd tá­vo­zott.
Foly­tat­tuk a par­tit. A pó­kert na­po­kon át le­het egy­foly­tá­ban ját­sza­ni, s ha már nem bír­juk ül­ve, le­het áll­va, akár fél­lábon is, ki­mond­va, hogy „most már tény­leg az utol­só kör, tí­zes ala­pon”. Ne­kem ép­pen két pár volt a ke­zem­ben, és „gusz­tál­tam” az ötö­dik la­pot, ami­kor be­lé­pett egy egyen­ru­hás egyén, és fel­szó­lí­tott ben­nün­ket, hogy vo­nul­junk ki a fo­lyo­só­ra. Lát­tuk: nincs me­se, in­dul­ni kell.
–?Fel­tett ka­rok­kal! – üvöl­töt­te az egyen­ru­hás, és – kü­lö­nös mó­don – egy­szer­re mind a hár­man a ma­gas­ba lök­tük a ka­run­kat.
A fo­lyo­són sor­ba ál­lí­tott ben­nün­ket, majd meg­kér­dez­te: „Ki­nek nem tet­szik önök kö­zül a had­gya­kor­lat?” – Tud­tuk, hogy egyi­künk­nek sem tet­szik, azt is tud­tuk, mi­re cé­loz, azt is, hogy ki­t?l tud­ja; mit vár t?­lünk, de nem szól­tunk egy szót sem. Azon tör­tem a fe­jem: va­jon mi le­het az ötö­dik la­pom, és hogy Tas­nak több van-e a ke­zé­ben két pár­nál?
–?Rend­ben van – mond­ta az egyen­ru­hás –, ha nem haj­lan­dók meg­mon­da­ni, majd én ki­ta­lá­lom. Mu­tas­sák a la­po­kat! – pa­ran­csolt ránk. Meg­mu­tat­tuk. Ne­kem ma­radt a két pá­rom, nem jött be a full, Tas­nak is – jól sej­tet­tem – két pár­ja volt, míg Hu­bá­nak egy lyu­kas so­ra; va­gyis sem­mi­je.
–?Ma­ga ve­lem jön! – mond­ta a vi­téz.
Hu­ba – za­va­rá­ban – el?­ször a zse­bé­be akar­ta gy?r­ni a kár­tyát, az­tán meg­gon­dol­ta ma­gát, és kis­sé ügye­fo­gyott moz­du­lat­tal a mar­kom­ba nyom­ta.
–?Nyer­tél – mond­ta, s el­ment a ka­to­ná­val.
Ket­ten ma­rad­tunk a fo­lyo­són, a ne­on­fény­ben.
–?Mit csi­nál­junk? – kér­dez­tem.
–?Mind­egy, csak ne gon­dol­koz­zunk – mond­ta.
–?Lát­tam rex­asz­talt itt a klub­ban. Ne pró­bál­koz­zunk meg az­zal?
–?Te mer­nél?
–?Mi­ért ne mer­nék?
–?Ilyen id?k­ben?
–?Mi­lyen id?k­ben? Mi­ért, mi van most? – ér­tet­len­ked­tem.
–?Mit gon­dolsz: ?t ho­va vit­ték? – bö­kött fe­jé­vel ab­ba az irány­ba, amer­re lyu­kas-so­rú tár­sunk tá­vo­zott.
–?Ugyan már! Csak nem kép­ze­led? – ját­szot­tam to­vább a struc­cot.
–?Mit nem kép­ze­lek? – kér­dez­te.
–?Hát mit kép­zelsz?!
Fel­té­te­le­zé­se­it ki-ki ma­gá­ban hor­doz­va, szót­la­nul bal­lag­tunk a klub­ba. Meg­fog­tuk a dá­kó­kat, lök­tünk is egy pá­rat a go­lyó­kon, de olyan ijesz­t?­en koc­can­tak a csönd­ben, a zi­ze­g? ne­on­fény­ben, hogy ab­ba­hagy­tuk. Tas a rex­asz­tal zöld posz­tó­já­ra vág­ta a dá­kót.
–?Kur­va élet! – mond­ta.
Eh­hez nem volt mit hoz­zá­ten­nem. Da­rab ide­ig még ül­dö­gél­tünk az asz­tal mel­lett, bam­bán ra­kos­gat­tuk a kár­tya­la­po­kat, az­tán el­jött a le­fek­vés ide­je.
–?Majd a reg­ge­li­nél ta­lál­ko­zunk – mond­tam, és ki-ki el­in­dult a sa­ját szo­bá­ja fe­lé.
Be­nyi­tot­tam. Sö­tét volt és csend. El?­ször ar­ra gon­dol­tam: már al­sza­nak a töb­bi­ek. Fü­lel­tem, de nem hal­lot­tam sem­mi szu­szo­gást. Fel­kat­tin­tot­tam a vil­lanyt: az egyik ágy üres volt, a má­si­kon, a pap­lan te­te­jén, csí­kos pi­zsa­má­ban Kend fe­küdt, fur­csa póz­ban; tes­te hát­ra­ha­nyat­lott, két lá­ba a pad­lón, az ar­ca sá­padt, a szá­ja nyit­va. Kö­ze­lebb ha­jol­tam hoz­zá; nem lé­leg­zett. S ak­kor ész­re­vet­tem az éj­je­li­szek­ré­nyén az üres tardy­los üveg­csé­ket. Azon­nal ki­hát­rál­tam a szo­bá­ból, és or­vo­sért ro­han­tam, de az már csak a ha­lál be­áll­tát tud­ta meg­ál­la­pí­ta­ni. Kint sor­t?z dör­dült. Dehát – Is­te­nem – had­gya­kor­lat volt.
Mi­u­tán el­vit­ték Kend holt­test­ét, az ágy­ba búj­tam, és er?l­tet­tem az ol­va­sást. In­kább min­den sort el­ol­vas­tam öt­ször, csak ne kell­jen más­ra gon­dol­nom. Vég­re el­ál­mo­sod­tam, és le­tet­tem a köny­vet. Mit le­tet­tem? Szin­te ki­esett a ke­zem­b?l.
Ál­mom­ban el?­adás volt. En­gem bonc­asz­ta­lon be­tol­tak; ott fe­küd­tem fel­vág­va, ki­ló­gó bel­s?­sé­ge­im­mel, míg kol­lé­gám be­szélt, so­kat be­szélt. Ne­kem volt na­gyobb si­ke­rem. El?­adás után so­kan jöt­tek gra­tu­lál­ni. Én rö­hög­ve ug­rál­tam a bonc­asz­ta­lon, és azt ki­a­bál­tam: élek! élek! – és tö­röl­tem ma­gam­ról a fes­té­ket.
Csu­rom­vi­ze­sen éb­red­tem a ko­lomp­szó­ra. Fe­lül­tem, és azon­nal ész­re­vet­tem: Ond sem aludt itt, érin­tet­len az ágya. Gyor­san meg­mo­sa­kod­tam, fel­öl­töz­tem, és ki­lép­tem a fo­lyo­só­ra. Már töb­ben ott áll­do­gál­tak a fa­lak men­tén. Té­to­ván el­in­dul­tam a lép­cs?­ház fe­lé, hogy men­jek reg­ge­liz­ni, az­tán – no­ha sen­ki nem mond­ta, de a te­kin­te­tek­b?l, ma­ga­tar­tás­for­mák­ból, gyá­mol­ta­lan gesz­tu­sok­ból nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy ezt kell ten­nem – én is szé­pen oda­áll­tam a fal­hoz, a töb­bi­ek kö­zé.
Mel­let­tem fris­sen bo­rot­vált ar­cú kö­zép­ko­rú fér­fi állt. Na­gyon is­me­r?s­nek t?nt. ? is vizs­lat­va né­zett, az­tán – szin­te egy­szer­re – fel­is­mer­tük egy­mást. Fes­t? volt az il­le­t?; tíz-ti­zen­öt év­vel ez­el?tt több­ször ta­lál­koz­tunk és be­szél­get­tünk kü­lön­bö­z? ki­ál­lí­tá­sok meg­nyi­tó­in. Még a ne­ve is be­ug­rott: El?d­nek hív­ták.
–?Te is itt…? – kezd­tem a kér­dést.
–?A ne­gye­di­ken – vá­gott köz­be lá­za­san –, ott van­nak a kép­z?­m?­vé­szek.
–?Hogy-h­ogy ott van­nak a kép­z?­m?­vé­szek? – kér­dez­tem már-már meg­za­va­rod­va, kis­sé, nyil­ván, éles han­gon, mert a fes­t? uj­ját csitítólag szá­ja elé té­ve pró­bál­ta sut­tog­va meg­ma­gya­ráz­ni:
–?Az el­s?n van­nak a fi­lo­zó­fu­sok, te­o­ló­gu­sok, a má­so­di­kon az írók, köl­t?k, a har­ma­di­kon ti, a ne­gye­di­ken mi.
–?Dehát… – kezd­tem ha­boz­va, most már er?s ön­vá­dat érez­ve strucc­po­li­ti­kám és a pó­ker­par­ti mi­att – … ez egy is­ten há­ta mö­göt­ti hely…
–?Ép­pen ez az! – mond­ta El?d. Ha le­het, még hal­kab­ban, de hal­lat­lan bel­s? er?­vel, szem­öl­dö­két ma­gas­ra emel­ve. Úgy lát­tam, le­het per­sze, hogy csak kép­ze­l?d­tem, sze­mé­ben ?rült fény vil­lant.
–?Nem volt ne­ked az­el?tt sza­kál­lad? – kér­dez­tem.
–?De. Ma reg­gel vág­ták le…
B?­vebb ma­gya­rá­zat­ra nem volt le­he­t?­sé­ge, mert a lép­cs?­ház fe­l?l ke­mény lép­tek kö­ze­led­tek, és ? ri­adt te­kin­tet­tel el­hall­ga­tott s a hang irá­nyá­ba for­dult. Le­hor­gasz­tott fej­jel, el­gon­dol­kod­va áll­tam. Eszem­be ju­tott ré­gi ál­mo­do­zá­sa­im tár­gya: egy kas­tély, ahol ha­son­ló el­ve­ket val­ló em­be­rek él­nek és dol­goz­nak, ahol a sze­líd­ség és a sze­re­tet ural­ko­dik. Ki­ál­lí­tó­ter­mek, könyv­tár, kis pó­di­um, te­á­zó, halk ze­ne; a kert­ben sze­líd ál­la­tok a zöld gye­pen, a dús lom­bú fák alatt…
Csiz­más lá­bak vo­nul­tak el?t­tem.
–?Hát­ra arc! – hal­lat­szott, és mind­an­­nyi­an a fal fe­lé for­dul­tunk.
Né­hány em­bert ki­emel­tek a sor­ból.
–?Ma­guk ve­lünk jön­nek! A töb­bi­ek me­het­nek reg­ge­liz­ni! – csat­tog­tak az uta­sí­tá­sok.
Tá­vo­lo­dó lép­tek. Épp meg­for­dul­tam vol­na, ami­kor egy kéz érin­tet­te a vál­la­mat. Kis­sé ös­­sze­rez­zen­tem, és kér­d?n néz­tem a kéz tu­laj­do­no­sá­ra. Nagy meg­döb­be­nést – de egy­ben meg­nyug­vást – je­len­tett szá­mom­ra, hogy a só­go­rom­ra is­mer­tem. Hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott – sze­mé­ben biz­ta­tás –, majd ? is a töb­bi­ek után si­e­tett. Ar­ra a pont­ra néz­tem, ahol az imént El?d állt; most nem volt ott sen­ki.
Tas­sal együtt in­dul­tunk az alag­sor­ba. Né­mán lép­ke­dett mel­let­tem. Né­ha egy­más­ra té­vedt a te­kin­te­tünk; za­vart cso­dál­ko­zást lát­tam a sze­mé­ben és még va­la­mit: hogy vi­gyáz­nunk kell egy­más­ra. Kö­rül­néz­tünk a te­rem­ben – na­gyon ke­vés kol­lé­gát lát­tunk; Tétény al­ko­hol­tól fel­puf­fadt ar­ca t?nt fel egy pil­la­nat­ra. Le­ül­tünk.
–?Itt alig­ha lesz már el?­adás – mond­ta Tas.
–?Dehát ho­va vi­szik ?ket?
–?Le­het, hogy a szo­bá­juk­ban ma­rad­tak.
–?Kend…
–?Tu­dom – vá­gott köz­be Tas. Szem­lá­to­mást nem akart er­r?l be­szél­ni.
–?De Ond sem aludt a szo­bá­já­ban.
–?Hát ak­kor hol?
–?Ki tud­ja? Le­het, hogy ha­za­en­ged­ték.
–?Nem ké­ne meg­kér­dez­ni?
–?Ki­t?l?
–?Hát… a szál­lo­da­por­tás­tól… vagy Bu­dá­tól.
Így be­szél­get­tünk; fon­tol­gat­tuk az esé­lye­ket, köz­ben szür­csöl­get­tük az ízet­len, lan­gyos te­át. Te­kin­te­tem­mel meg­ke­res­tem Bu­dát; ide­ge­nek ül­tek az asz­ta­lá­nál.
–?Te is­me­red azo­kat, akik­kel együtt ül?
–?Nem.
–?Én sem.
–?Ide­hív­hat­nánk.
–?Ne men­jünk együtt? – kér­dez­tem.
–?Ugyan! – húz­ta el a szá­ját Tas – Jó, hogy nem mind­járt egy egész kül­dött­ség! – és már fel is állt, oda­ment Budáék asz­ta­lá­hoz.
Nem tu­dom mit mond­ha­tott, de az ügye­l? kész­sé­ge­sen fel­állt, és együtt jöt­tek vis­­sza.
–?Nyu­gi, fi­úk! – mond­ta, le sem ül­ve. – Sem­mi ok iz­ga­lom­ra. Fo­lyik a had­gya­kor­lat. A biz­ton­ság ér­de­ké­ben nem en­ged­nek ki sen­kit ad­dig, amíg nem vizs­gál­ják meg az ügyét. Van, akit ha­za­en­ged­nek, van, akit ki­visz­nek a l?­tér­re, van, aki át­ke­rül az épü­let jobb szár­nyá­ba…
–?És Ond? – kér­dez­te Tas.
–?A ba­rá­to­tok volt? – kér­de­zett vis­­sza Bu­da.
–?Nem ki­fe­je­zet­ten, csak…
–?Hát ak­kor?! – vá­gott köz­be az ügye­l? éle­sen, vi­tát nem t?­r? han­gon, mint­egy je­lez­ve: jobb lesz, ha nem fag­ga­tó­dzunk.
–?De el?­adás már nem lesz? – pró­bál­tam más­ra te­rel­ni a szót.
–?Egy­el?­re nem – mond­ta Bu­da, és vis­­sza­tért az asz­ta­lá­hoz.
Az ebéd­nél már nem lát­tam Tast. Szé­dü­lés és há­nyin­ger fo­gott el. Be­ka­na­laz­tam re­me­g? gyom­rom­ba a nem­tu­dom­mi­lyen le­vest; köz­ben azt fi­gyel­tem, amint Tétény meg­pró­bál fel­áll­ni az asz­ta­lá­tól, de meg­tán­to­ro­dik, és az edé­nyek­kel együtt ma­gá­ra ránt­va asz­tal­te­rí­t?­jét, el­zu­han. Nem tu­dom, hol sze­rez­he­tett al­ko­holt, de szem­lá­to­mást ré­szeg volt. Az asz­tal­ba ka­pasz­kod­va fel­állt, tör­ni-zúz­ni kez­dett és trá­gá­rul or­dí­to­zott. Két mar­kos le­gény ter­mett mel­let­te, le­fog­ta és ki­vit­te a he­lyi­ség­b?l.
A má­so­dik fo­gás­ból már egy­ál­ta­lán nem bír­tam en­ni. Be­zár­kóz­tam a szo­bám­ba, és Kurt Von­negut: Utó­pia 14. cí­m? re­gé­nyét ol­vas­tam: „Bo­nyo­lult fej­szá­mo­lást vég­zett: men­­nyi a meg­ta­ka­rí­tott pén­ze, mit ér­nek a köt­vé­nyei, a há­za, a ko­csik, és azon t?­n?­dött, ele­gen­d?-e mind­ez ah­hoz, hogy egy­sze­r?­en ki­lép­jen, és ne le­gyen töb­bé sem­mi­lyen hit­rend­szer vagy tör­té­nel­mi sze­szély esz­kö­ze, ami po­kol­lá te­szi az em­ber éle­tét. Csen­de­sen él­ni egy út­szé­li ház­ban…” Nem nyug­ta­tott meg.
Le­tet­tem a köny­vet, és az ab­lak­hoz lép­tem. Az ab­la­kon rács. Ezt se vet­tem ed­dig ész­re. A rács mö­gött – il­let­ve a rá­cson túl – kó­cos, ?szi kert. Szél­ben haj­la­do­zó, mit sem tu­dó bok­rok és fák; ka­var­gó sár­ga és vö­rös. De mint­ha a kép min­den egyes kis „mo­za­ik­la­pocs­ká­ját” ké­kes­szür­ke füst- vagy köd­ke­ret­be fog­lal­ták vol­na. Szét­hul­lott a kép da­ra­bok­ra, majd is­mét ös­­sze­állt. Szé­dül­tem, fájt a fe­jem. Be­vet­tem egy ridolt és egy anti­neu­ral­gicát. Ép­pen vi­zet it­tam, ami­kor ko­pog­tat­tak. Ön­kén­te­le­nül ös­­sze­rez­zen­tem, a vi­zes­po­ha­rat a mos­dó por­ce­lán­pe­re­mé­re tet­tem, az­tán ki­nyi­tot­tam az aj­tót: a só­­go­­rom állt ott.
–?Be­jö­he­tek? – kér­dez­te mo­so­lyog­va.
–?Per­sze, per­sze – mond­tam meg­kön­­nyeb­bül­ve –, gye­re csak bel­jebb, fog­lalj he­lyet… – Ud­va­ri­as­ko­dá­som­­nak nem sok ér­tel­me volt, mert ahogy ki­nyi­tot­tam az aj­tót, bel­jebb jött, vi­szont szí­vé­lyes in­vi­tá­lá­som el­le­né­re sem fog­lalt he­lyet.
–?Nincs sok id?m – mond­ta ka­to­ná­san, hal­kan ha­dar­va. – Ne­héz hely­zet­ben va­gyunk; se­gí­te­ni sze­ret­nék. Ru­tin­vizs­gá­la­tok, iga­zol­ta­tá­sok foly­nak. Be­le­néz­tem a pa­pír­ja­id­ba; hát an­nak alap­ján nem sok jót vár­hat­nál. Er­r?l nem be­szél­he­tek b?­veb­ben. Itt-tar­tóz­ko­dá­som is sza­bály­el­le­nes. Vi­szont azt el tud­nám in­téz­ni, hogy át­ke­rülj a jobb­szárny­ra… már úgy ér­tem az épü­let jobb ol­da­li…
–?Ér­tem, ér­tem – vág­tam köz­be, mert lát­tam, hogy kín­ban van.
–?Az még­is­csak jobb len­ne. Id?t nyer­nél…
–?Kösz – mond­tam. – Igen, azt hi­szem, iga­zad van: jobb len­ne.
Ke­zet fog­tunk, hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott, és hal­kan ki­lé­pett az aj­tón.
Id?t nyer­ni. Igen, most ez a leg­fon­to­sabb: túl­él­ni min­den­áron. Ne­he­zen és so­ká­ra alud­tam el. Nem csak az anti­neu­ral­gi­ca, nem csak az ideg­ál­la­po­tom, de a lö­vé­sek, rob­ba­ná­sok za­ja sem ha­gyott meg­nyu­god­ni. Az­tán – las­san – hat­ni kez­dett a ridol: ol­dó­dott ben­nem a fe­szült­ség, a görcs; fe­je­met, nya­ka­mat vég­re si­ke­rült olyan hely­zet­be hoz­ni, hogy azt érez­zem: sem­mi nem fon­tos, csak a lét; las­san me­rü­lök, fe­jem, tes­tem el­ne­he­zül, a pár­na és az ál­mok me­le­gé­be süp­ped.
Ál­mom­ban Kend­del sé­tál­tam egy ide­gen vá­ros­ban, gyö­nyö­r?, de tel­je­sen üres té­ren. Biz­ta­tott, de na­gyon ké­tes ér­té­k? volt ez a biz­ta­tás; nem le­he­tett pon­to­san ér­te­ni, hogy az it­te­ni vagy az ot­ta­ni élet­re biz­tat; hogy azt mond­ja: él­jek, mert még van mi­ért, vagy azt: mi­nél el?bb hal­jak meg, mert oda­át jobb. A temp­lom fa­lán ez az ide­gen nyel­v? – hi­á­nyos, ko­pott – fel­irat volt ol­vas­ha­tó:
Hwent sa ijeaf hat god de wrald hawn............
................................................................
Net ford­jerre mar it ivige lib­ben hawwe mei *

Is­mét ko­lomp­szó­ra éb­red­tem, de most nem volt ben­nem sem­mi szo­ron­gás, fé­le­lem. Ki­pat­tan­tam az ágy­ból; mo­sa­ko­dás, öl­töz­kö­dés, so­ra­ko­zó. Id?­sebb egyen­ru­hás úr lé­pett hoz­zám, és ne­kem cím­zett, zárt bo­rí­té­kot nyúj­tott át. Ve­zény­sza­vak, nyi­kor­gó csiz­mák, csat­to­gó, tá­vo­lo­dó lé­pé­sek.
Ami­kor egye­dül ma­rad­tam, ki­bon­tot­tam a le­ve­let. Ez állt ben­ne: „Kér­jük, szí­ves­ked­jék át­fá­rad­ni épü­le­tünk jobb ol­da­li szár­nyá­ba.”
Rend­kí­vü­li nyu­ga­lom, bi­za­lom és ön­bi­za­lom szállt meg. Fü­työ­rész­ve cso­ma­gol­tam ös­­sze, még já­té­kos ked­vem is vis­­sza­tért, ami­kor kö­ze­led­tem az öreg pan­zió szá­mom­ra ki­je­lölt lak­osz­tá­lyá­hoz, el­ha­tá­roz­tam, hogy a f?­ápo­lót „Hyppolit”-nak fo­gom szó­lí­ta­ni, és el­kép­zel­tem, amint ke­cses báj­jal, a le­ve­g?­ben nyol­cast le­ír­va át­len­dí­tem ka­la­po­mat az ? fe­jé­re, majd fel­öl­t?­met – né­hány kön­­nyed, szel­le­mes szó kí­sé­re­té­ben – a kar­já­ra do­bom.
Meg­ér­kez­tem a ko­pott, há­rom­mé­te­res szár­nyas­aj­tó­hoz. B?­rönd­je­i­met ma­gam mel­lé tet­tem, és – no­ha a mell­ka­som­ban bal­jós dö­röm­bö­lést érez­tem – kis­sé ki­húz­tam ma­gam, ar­com­ra az al­ka­lom­hoz il­l? fen­s?bb­sé­ges mo­solyt kénysz­erítet­tem. Jobb ke­zem mu­ta­tó­uj­já­nak má­so­dik ujj­per­cé­vel hár­mat kop­pin­tot­tam az aj­tón. Sem­mi.
Meg­is­mé­tel­tem a ko­po­gást, va­la­mi­vel gyor­sab­ban, er?­seb­ben és in­ge­rül­teb­ben. Csend. Csak a nyir­kos lép­cs?­ház vissz­han­goz­ta sor­t?z­ként ko­po­gá­so­mat. Ki­vár­tam, majd ök­löm­mel dö­röm­böl­ni kezd­tem a do­hány­szí­n? aj­tón. Ar­com­ról le­szá­radt a mo­soly, és a h?­vös tisz­ta­ság he­lyett az iz­zadt­ság meg­alá­zó ra­ga­csát érez­tem a b?­rö­mön. A hos­­szú, me­rev ka­bát alatt ki­egye­ne­sí­tett csont­vá­zam ízü­le­te­im­nél meg­rog­­gyant, vál­lam el?­re­hul­lott, fe­jem ol­dal­ra bil­lent; nyo­ma sem volt an­nak a könnyed ma­ga­biz­tos­ság­nak, amit a lép­cs?­ház­ban érez­tem. Egy­re dü­höd­teb­ben ver­tem az aj­tót, már két ököl­lel.
Cso­szo­gó lép­te­ket hal­lot­tam, majd kulcs for­dult a zár­ban két­szer egy­más után. Pró­bál­tam vis­­sza­áll­ni a szép­re­mé­ny? start­hoz, de már tud­tam: ter­ve­im ro­mok­ban. Meg­emel­tem b?­rönd­je­i­met, és pi­cit vár­tam; hát­ha a „la­káj” been­ged, az­tán – mi­vel lát­tam, hogy ez nem tör­té­nik meg – kö­nyö­köm­mel le­nyom­tam a réz­ki­lin­cset, és be­lök­tem az aj­tót. Fu­tó­lé­pés­ben tá­vo­lo­dó ala­kot lát­tam a szür­ke fény­ben, pa­pu­csá­nak klaf­fogását hal­lot­tam, és ami­kor torkom­sza­kadtából utá­na üvöl­töt­tem, hogy: Hyp­polit!, a hos­­szú fo­lyo­só vé­gén egy tá­vo­li aj­tót be­vág­va ma­ga mö­gött, el­t?nt.
Ott áll­tam az eny­hén doh­sza­gú el?­szo­bá­ban, ka­bát­ban és ka­lap­ban, b?­rönd­je­im­mel; néz­tem a vé­ge­lát­ha­tat­lan, egy­más­ba nyí­ló szár­nyas­aj­tó-sort, a haj­na­li fény­ben kó­vály­gó por­sze­me­ket, és a ha­zug – vagy csak gyer­me­teg? – ter­vek utol­só me­rev­sé­ge is ki­ol­dó­dott be­l?­lem. Po­ros ka­la­po­mat és ku­tya­sz?­rös ka­bá­to­mat a fo­gas­ra akasz­tot­tam. A fo­lyo­só egyik ol­da­lán ki­sebb aj­tók so­ra; el­in­dul­tam a leg­kö­ze­leb­bi fe­lé.
Be­nyi­tot­tam. A ho­má­lyos kis szo­bá­ban, az egyik ágyon, a fal fe­lé for­dul­va, gör­csös ku­pac­ban egy em­ber aludt. Le­ül­tem a má­sik ágy szé­lé­re, és hall­gat­tam az al­vó hor­tyo­gá­sát, de mi­vel ezt ne­he­zen t?­röm, ha­ma­ro­san fel­áll­tam. Ki­lép­tem a fo­lyo­só­ra, és to­vább men­tem. Be-be­nyi­tot­tam a szo­bák­ba. Lát­tam, hogy min­de­nütt al­sza­nak. Az egyik ráccsal kö­rül­zárt ágy­ban Tétény fe­küdt el­nyúl­va, li­la arc­cal.
A fo­lyo­só vé­gén is­me­r?s aj­tót pil­lan­tot­tam meg; anyá­mék la­ká­sá­nak az aj­ta­ját. Az ál­ta­lá­ban két he­lyen is több­szö­rö­sen kulcs­ra zárt aj­tó – meg­le­pe­té­sem­re – most rés­nyi­re nyit­va volt. Be­lép­tem. A la­kás tel­je­sen üres: el­t?n­tek a ré­gi, ütött-ko­pott bú­to­rok, a por­ce­lán cse­treszekkel te­le­rá­molt vit­rin, a ron­gyos per­zsa­sz?­nye­gek, csak apám nagy író­asz­ta­la állt fer­dén az egyik sa­rok­ban, a fé­nyes­re vik­szelt par­ket­tán. Le­ül­tem mel­lé, rá­kö­nyö­köl­tem, és az ál­la­mat két ök­löm­re tá­masz­tot­tam; érez­tem, ahogy ar­co­mon vé­gig­cso­rog­nak a kön­­nyek.

*    „Úgy sze­ret­te Is­ten a vi­lá­got, hogy egy­szü­lött Fi­át ad­ta, hogy mind­az, aki ben­ne hisz, el ne ves­­szen, ha­nem örök­ké él­jen.” (Já­nos 3/16; frí­zül)

A leigázás 45 alapelve

avagy hogyan bánjunk a bennszülöttekkelő (állampolgárokkal)...

Moszkva 2. 6. 1947. Szigorúan titkos!
K. AA/CC 113. utasítás NK/003/47/.

1. A nagykövetség épületeinek területén tilos a bennszülöttek soraiból  általunk beszervezett informátorokat fogadni. Az ezekkel az emberekkel való találkozás egy erre kijelölt szolgálat szervezi, a találkozók  kizárólag nyilvános helyeken történhetnek. Az információkat a  nagykövetség veszi át különleges szolgálatunk közreműködése mellett.

2. Főként annak kell nagy figyelmet szentelni, hogy katonáink és a  civil lakosság között semmiféle kapcsolat ne jöhessen létre. Megengedhetetlen, hogy tiszti kádereink a bennszülötteket azok  lakásaiban látogassák, szintén megengedhetetlen egyszerű sorkatonák bennszülött nőkkel való  érintkezése, megengedhetetlen katonáink és a bennszülött lakosság, katonaság közötti kapcsolatteremtés.

3.Meggyorsítani azon bennszülöttek likvidálását, akik Lengyelország  Kommunista Pártjával, a lengyel Kommunista Ifjúsági Szövetséggel, a  Hazai Hadsereggel, a parasztzászlóaljakkal és más társaságokkal és szervezetekkel állnak kapcsolatban, amelyek nem a mi kezdeményezésünk folytán keletkeztek. Ennek az ügynek az érdekében ki kell használni a fegyveres ellenzék  jelenlétét.

4. Ügyelni kell arra, hogy minden fegyveres akcióban azok a katonák vegyenek részt, akik a Kosciuszko-hadseregbe /a Szovjetunió területén a Vörös  Hadsereg oldalán harcoló lengyel Hadsereg ) való belépésük előtt országunk (a Szovjetunió) területén tartózkodtak, és elérni teljes megsemmisítésüket.

5. Meg kell gyorsítani az összes párt egy szervezetbe történő  egyesítését, ügyelve arra, hogy minden kulcsszerep olyan embereknek jusson, akik a különleges osztályunk szolgálatába állnak.

6. Egyesíteni az összes ifjúsági szervezetet, és járási vezetőktől  felfelé a vezető helyekre különleges szolgálatunk által jóváhagyott embereket  kell helyezni. Még a végső egyesítés előtt likvidálni kell a cserkészmozgalom ismert vezetőit.

7. Megszervezni és figyelni arra, hogy a pártkongresszusok küldöttei  által megválasztott funkcionáriusok az előttük álló teljes időszakra ne tarthassák meg mandátumukat. A küldöttek semmi esetre sem hívhatnak össze vállalatok közötti gyűléseket. Ha nincs más megoldás, és ha egy ilyen gyűlést mindenképpen össze kell hívni, el kell távolítani azokat az  embereket, akik a koncepciók tervezésében és a követelések felerjesztésében aktivitást  fejtenek ki. Minden elkövetkező kongresszusra új küldötteket kell válogatni, csakis olyanokat, akiket különleges szolgálatunk szemel ki.

8. Különös figyelmet kell szentelni a szervezési képességekkel rendelkező és népszerűségre esélyes egyéneknek. Az ilyen embereket be kell szervezni, amennyiben ellenállást tanúsítanak, nem engedni őket magasabb posztra.

9. Elintézni, hogy az állami alkalmazottak (a biztonsági szerveket és a bányaipart kivéve) alacsony fizetést kapjanak. Ez elsősorban az  egészségügyet, a bíróságokat, a közművelődési szférát, valamint a vezető beosztásban dolgozókat érinti.

10. Minden kormányszervbe, valamint az üzemek többségébe különleges szolgálatunkkal együttműködő egyéneket kell beépíteni (a helyi közigazgatási szervek tudomása nélkül.)

11. Különleges figyelmet kell szentelni annak, hogy a bennszülött sajtó ne közölje a hozzánk szállított áru mennyiségét és fajtáját. Úgyszintén nem szabad ezt üzletnek nevezni. Ügyelni kell arra is, hogy a sajtó kiemelten írjon a bennszülötteknek kiszállított áru mennyiségéről. Emellett meg kell említeni, hogy ez árucsere-forgalom keretén belül történik.

12. Nyomást kell gyakorolni a bennszülött hivatalokra, hogy azon személyek, akik földet, parcellát, telket szereznek, ne arról kapjanak papírt, hogy tulajdonosok lettek, hanem csak arról, hogy azt kiutalták.

13. A paraszti magángazdálkodással szemben olyan politikát kell  folytatni, hogy a magángazdálkodás ráfizetésese legyen, esetleg  minimális haszonnal járhasson. Ezután pedig el kell kezdeni a vidéken a kollektivizálását. Amennyiben nagyobb ellenállás keletkezik, csökkenteni kell a termelőeszközök kiosztását és növelni az állami beszolgáltatási kötelezettségek kvótáit. Ha mindez nem vezetne eredményre, meg kell szervezni, hogy a mezőgazdaság ne tudja fedezni az ország élelmiszerellátását. A hiányzó mennyiséget behozatallal kelljen pótolni.

14. Mindent megtenni annak érdekében, hogy a határozatok és rendeletek- legyenek azok jogi, gazdasági, vagy szervezeti jellegűek-, megfelelően pontatlanok legyenek.

15. Mindent elkövetni annak érdekében, hogy az egyes ügyek tárgyalásával egyszerre több komisszió, hivatal és intézmény foglalkozzon, de egyikük sem hozhat határozatot, mielőtt a többiekkel nem konzultált (kivételt képeznek a bányaipart érintő ügyek).

16. Az üzemi önkormányzatok semmiféleképpen sem fejthetnek ki hatást az üzem tevékenységére, kizárólag a határozatok teljesítésén dolgozhatnak.

17. A szakszervezetek nem szegülhetnek ellent az igazgatóság utasításainak. A szakszervezeteket más feladatokkal kell elfoglalni, úgymint a vállalati üdültetések szervezése, a nyugdíj-és kölcsönkérelmek elbírálása, kulturális és szórakoztató programok, kirándulások szervezése, a hiánycikkek elosztásának megszervezése, a politikai vezetés határozatainak és nézeteinek az igazolása.

18. Meg kell szervezni, hogy csak azokat a dolgozókat és vezet?ket léptessék el?, akik a rájuk bízott feladatokat példamutatóan végrehajtják, és akik nem hajlamosak azon problémák analizálására, amelyek túlérnek tevékenységük határain.

19. Azon bennszülöttek tevékenységéhez, akik párt-, állami és gazdasági funkciókat viselnek, olyan feltételeket kell kialakítani, hogy azok alkalmazottaik szemében kompromitálják ?ket, és lehetetlenné tegyék visszatérésüket eredeti környezetükbe.

20. A bennszülött tiszti káderekre csak ott bízható felel?s pozíció, ahol már el vannak helyezve különleges szolgálatunk emberei.

21. Minden fegyveres akció és éleslövészet alatt a l?szer mennyiségét fegyverre való tekintett nélkül állandóan szigorúan ellen?rizni kell.

22. Megfigyelés alatt kell tartani minden tudományos kutatóintézetet és laboratóriumot.

23. Nagy figyelmet kell szentelni a feltalálóknak és újítóknak, valamint fejleszteni és támogatni tevékenységüket, de minden egyes találmányt következetesen fel kell jegyezni, a jelentés pedig a központba küldend?. Csak azon találmányok megvalósításához szabad  hozzájárulni, melyek a bányaiparban hasznosíthatók, valamint azokat, melyek különleges utasításainkban vannak feltüntetve.
Nem valósíthatók meg azok a találmányok, amelyek a termelés növelését, ezzel párhuzamban pedig nyersanyagtermelés és nyersanyagbányászat visszaesését eredményeznék, vagy akadályoznák a határozatok teljesítését. Ha egy találmány már ismertté vált, meg kell szervezni annak külföldre való eladását. A találmány értékér?l és leírásáról szóló dokumentumok közlése megengedhetetlen.

24. Az egyes szállítmányok pontosságában zavarokat kell el?idézni (kivéve az NK 552-46 számú utasításban szerepl? szállítmányokat).

25. Az üzemekben kezdeményezni kell a különböz? problémafelvet? és szakmai értekezletek összehívását, feljegyezni az ott elhangzott javaslatokat, észrevételeket és azok szerz?it.

26. Népszer?síteni kell a dolgozókkal folytatott beszélgetéseket, melyek id?szer? termelési témákkal foglalkoznak, valamint olyan beszélgetéseket, melyeken helyet kap a múlt és a helyi problémák bírálata. Nem szabad megengedni azonban a bírált jelenségek okainak megszüntetését.

27. A bennszülött vezetés nyilvános fellépései lehetnek nemzeti és történelmi színezet?ek, de azok nem vezethetnek a nemzet egységéhez.

28. Figyelni kell arra, nehogy az újjáépítés alatt álló vagy az újonnan felépített városokban és lakótelepeken léteznek-e olyan vízvezetékrendszerek, melyek nincsenek rákötve a f? vízhálózati rendszerre. A régi, nem bekötött vízvezetékeket és az utcai kutakat szisztematikusan fel kell számolni.

29. Az ipari objektumok rekonstrukciója és építése során ügyelni kell arra, hogy az ipari hulladék azon folyókba legyen irányítva, melyek ivóvíztartalékként szolgálhatnak.

30. Az újjáépített városok és az új lakótelepek lakásaiban nem lehetnek többlethelyiségek, melyekben hosszabb id?re háziállatokat lehetne tartani, vagy nagyobb mennyiség? élelmiszer-tartalékot felhalmozni.

31. A magántulajdonban lév? term?vállalatok és az iparosok csak olyan alapanyagot és berendezéseket kaphassanak, amelyek meggátolják a jómin?ség? áruk el?állítását. Ezen termékek árai magasabbak legyenek, mint az állami vállalatok hasonló termékei.

32. El? kell idézni a hivatali adminisztráció minden szinten történ? terebélyesedését. Megengedhet? az adminisztratív szervek tevékenységének bírálata, de semmiképpen nem engedhet? meg számbeli megfogyatkozásuk, és normális m?ködésük sem.

33. Ügyelni kell minden gyártási tervre a bányaiparban, valamint a megfelel? instrukciókkal megjelölt vállalatokban. Meggátolni a belföldi piaci ellátást.

34. Különös figyelmet kell szentelni az egyházaknak. A kulturális-nevel? munkát úgy irányítani, hogy általános ellenszenv alakuljon ki ezen intézmények ellen. Figyelni és ellen?rizni az egyházi nyomdákat, levéltárakat, a prédikációkat, az énekeket, a vallásoktatás tartalmát, de még a temetési szertartásokat is.

35. Az alap-, illetve szakiskolákból, de különösen a közép- és f?iskolákból el kell távolítani azokat a tanítókat, akik köztekintélynek és népszer?ségnek örvendenek. Helyüket kinevezett emberekkel kell feltölteni. Megszüntetni a tantárgyak közötti különbségeket, korlátozni a forrásmunkák kiadását, és a középiskolákban beszüntetni a latin és ógörög nyelvet, az általános filozófia, a logika és a genetikai oktatását. A történelemoktatásban nem szabad megemlíteni, hogy melyik uralkodó szolgálta, vagy akarta szolgálni az ország javát, hanem rá kell mutatni a  királyok zsarnokságára, és az elnyomott nép harcára. A szakiskolákban be kell vezetni a sz?k specializációkat.

36. Inspirálni kell olyan állami m?vészeti és sportrendezvények  megrendezését, amelyek a bennszülöttek harcát ünneplik a (az oroszokat kivéve, különösen a német) megszállókkal szemben, s melyek a szocializmusért vívott harcot hirdetik.

37. A helyi kiadványokban nem engedhet? meg azon bennszülöttekr?l szóló m?vek megjelenése, akik a forradalomig és a második világháború alatt nálunk éltek.

38. Ha létrejön egy olyan jelleg? szervezet, amelyik ugyan támogatná az országunkkal való szövetséget, de ugyanakkor szorgalmazná a hivatalos vezetés gazdasági tevékenységének ellen?rzését, azonnal be kell indítani ellene nacionalizmus és sovinizmus vádjával egy rágalomhadjáratot. Ezt a következ?képpen kell csinálni: emlékhelyeink megszégyenítése, temet?ink megrongálása, nemzetünk és kultúránk befeketítését hirdet?, és a velünk kötött egyezmények értelmét kétségbe vonó röplapok kiadása. A propagandamunkába be kell vonni a bennszülötteket, és kihasználni a velünk szemben létez? gy?löletet.
39. Gondoskodni a hidak, utak és az összeköt?-hálózat kiépítésér?l, hogy egy szükséges katonai intervenció esetén gyorsan és minden oldalról elérhet? legyen az ellenállás helyszíne vagy az ellenzéki er?k összpontosításának helye.

40. Odafigyelni arra, hogy a politikai ellenzék képvisel?it lecsukják. Megdolgozni azokat az ellenzékieket, akik a bennszülött lakosság tekintélyét élvezik. Az úgynevezett véletlen események során, miel?tt még betörnének a köztudatba, likvidálni vagy köztörvényes kihágás vádjával bezárni ?ket.

41. Meg kell gátolni a politikai perekben elítélt személyek rehabilitációját. Amennyiben ez a rehabilitáció elkerülhetetlen, csak azzal a feltétellel lehetséges ezt megtenni, hogy az eset bírói m?hibának min?sül, nem lesz perújrafelvétel, valamint a hibás ítéletet okozó (bírák, tanuk, vádlók és informátorok) nem lesznek beidézve.

42. Azokat a párt által kinevezett vezet?ket, akik tevékenységükkel károkat okoztak, vagy az alkalmazottak elégedetlenségét idézték el?, ne állítsák bíróság elé. Drasztikus esetekben vissza kell hívni ?ket funkciójukból, más hasonló vagy magasabb szint? pozíciókba helyezni ?ket. Végs? esetben vezet? állásba kell tenni ?ket, és a kés?bbi változások idejére kádertartalékként számolni velük.

43. Nyilvánosságra kell hozni azoknak a vezet? pozíciókban dolgozó személyeknek pereit (els?sorban a hadügyben, minisztériumokban, f?bb hivatalokban, iskolaügyben dolgozókról van szó), akiket népellenes, szocializmusellenes és az iparosítást ellenz? tevékenységgel vádolnak. Ez a dolgozó tömegek figyelmét felkelti.

44. A munkahelyeken gondoskodni kell a különböz? funkciókban dolgozó emberek leváltásáról, és a legkisebb szakértelemmel rendelkez? iskolázatlan munkásokkal helyettesíteni ?ket.

45. Meg kell szervezni, hogy a f?iskolákra legalacsonyabb társadalmi rétegekb?l származók kerüljenek be els?sorban, akiknek nem érdekük szakértelmük növelése, csupán a diploma megszerzése.