Olvasnivaló
Albert Gábor: Csakazértis
(a balekság dícsérete)
Naponta ezt látjuk: dörzsölteknek áll a világ, a balek a csalók céltáblája.
És mégis!
Csakazértis!
Mert a balek becsapható ugyan, de a becsapható emberben elevenen él valami. A balek még hisz az emberi szóban, magában az emberben, még nincs megterhelve hitet romboló, hazug tapasztalatokkal. A balek bízik az emberben, és hisz magában. Az igazságban. A balek nem fél az élettől, s az eszmékért, elvekért, a közérdekért még a kinevetés kockázatát is vállalja.
A dörzsölt az élet nyomorékja, megcsonkított lelkű, elgyávult ember, aki gyávaságát is inkább elviseli, mint hogy kinevessék.
A balek maga a megtestesült bátorság.
A balek a jövő embere.
(hol érdemes élni?)
Ahol nincs miért meghalni, ott élni sem érdemes.
(kétség és remény)
A kétség a bizonyosság előszobája, ahogy a kétségbeesés a reményé.
csak a reményvesztés tőszomszédságában láthatunk tisztán.
(remény és vállalkozás)
Sose feledkezz meg Orániai Vilmos jelmondatáról:
„Remény nem szükséges a vállalkozáshoz, sem siker a reményhez.”
Részletek a Csakazértis című kötetből
Csernák Árpád: A panzió
El?adás után nem indult haza a busz. Az ügyel? azt mondta, van itt a közelben egy romantikus hely: Kisrév, az ottani – régi kúriából átalakított – panzióban szállásolnak el bennünket.
Milliónyi csillag alatt, gyér fénnyel megvilágított poros utakon, kicsi házak között kanyarogtunk, majd szárnyas vaskapu nyílt, és a busz beállt a panzió kertjébe. Leszálláskor megkérdeztem a sof?rt:
–?A kabátomat meg a kalapomat a kocsiban hagyhatom?
–?Jobb, ha magával viszi – felelt egy ásítást elnyomva.
A portán dulakodás, lökdös?dés, hogy ki kapjon hamarabb kulcsot, ki jobb szobát. Nagy gumikarikákban rézzel kivert számok, azokon lógtak – rövid láncokon – a kulcsok. Nyilvánvalónak tartottam, hogy itt mindenkinek pontosan megvan a helye; fölösleges tolakodni. Utolsónak maradtam. Kérdem a szállodaportást:
–?A többi emeleten nincs hely?
–?Tele vagyunk – feleli –, csak a harmadik volt az önök számára fenntartva.
–?A kulcs?
–?Már elvitte a szobatársa.
A harmadik emeleten folytatódik a helyezkedés; ajtók nyílnak és csapódnak. A réseken át látom, hogy már mindegyik szoba foglalt. Végül az egyik pótágyon kapok helyet.
Rövid ideig, de – a kimerültségt?l – mélyen aludtam, s így viszonylag korán és frissen ébredtem. Gondoltam, körülnézek Kisréven, ha már itt vagyunk: miféle falucska ez?
Nagy meglepetésemre a kijáratnál egyenruhás, fegyveres ?rök fogadtak, és tudatták velem, hogy a közelben katonai kiképz? tábor van, s a mostani hadgyakorlat miatt – sajnos – nem lehet elhagyni az épületet. Természetesen – mondták udvariasan – tudják és méltányolni fogják, hogy mi m?vészek vagyunk, és ennek megfelel? bánásmódban lesz részünk, dehát a hadgyakorlat az hadgyakorlat, a parancs az parancs.
Gondoltam – ha már ki nem mehetek –, legalább körülnézek az épületben, de az els? emeleti folyosó végén egy fehérköpenyes úr az utamat állta, és közölte, hogy arra – fels?bb utasítás hiányában – nem lehet menni.
–?Miért? – hangzott tömör, ám annál több döbbenetet kifejez? kérdésem.
–?Hogy is mondjam – kezdte szemlesütve a fehérköpenyes – az épület másik szárnyában ideg- és elmeosztály van, egyszóval: diliház – zárta le hirtelen a témát és kurtán elmosolyodott.
Mi mást tehettem: visszamentem a szobába, és hallgattam szobatársaim hortyogását. Olvasni próbáltam, de nem ment. Ruhástól hanyattvágtam magam az ágyon, és a plafont bámultam.
Kisvártatva kolomp csörömpölt, mire szobatársaim felébredtek, kipattantak az ágyból; mosakodni és öltözni kezdtek. Micsoda érdekes reflexek – gondoltam –, megszólal egy kolomp, és azonnal kiugrik mindenki az ágyból, mintha az idomításnak lennének intézményes jelei, és mindannyiunkban ott szunnyadna a rabszolga.
Kiderült, hogy a kolomp reggelihez invitál bennünket az alagsorban lev? ebédl?be. Szürke cementlapokkal kirakott hodály. Kis ablakon adták ki a reggelit, ami langyos tea, egy szelet kenyér és egy kockasajt volt.
Mi mást tehetne egy komédiás egy idegen faluban, egy panzióban, ahonnan nem lehet kimenni, el?adásra várva – mert akkor még úgy tudtuk: este el?adás lesz –, zsugázik. Ha nincs partner, pasziánszozik, ha van, ultizik, römizik vagy pókerezik. Asztaltársaimmal – Tassal és Hubával – a póker mellett döntöttünk. Kerestünk egy nyugodt helyet – a harmadik emeleti klubhelyiségben –, és elkezdtünk játszani. Órákon át vertük a blattot; gusztáltunk, blöfföltünk; hol egyikünk, hol másikunk el?tt volt nagy halom pénz; néha ötszázat hívtunk semmire, máskor meg eldobtunk egy pókert, mert nem volt rá „vev?”.
Ebédre is kolompszó hívott. Megettük a rántottlevest és a tarhonyás krumplit, aztán folytattuk a partit. Ezt nem lehet „csak úgy” abbahagyni. Délután öt óra felé járt, kint szürkült, egyébként egész nap esett, és durrogtak a fegyverek. Épp meg akartam szólalni, hogy „na, fiúk, állapodjunk meg még egy fél órában, aztán hagyjuk abba; kicsit pihenjünk, készüljünk az el?adásra” – amikor belépett Buda, az ügyel?, és közölte, hogy az el?adás elmarad, talán majd holnap megtarthatjuk.
–?Tehát egyel?re maradunk? – kérdezte Huba.
–?Igen – hangzott a válasz.
–?És miért marad el az el?adás?
–?Miért? Miért? Hát a hadgyakorlat miatt! – mondta az ügyel? oktatólag, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és ennyit már igazán tudhatnánk és megérthetnénk a világ dolgaiból, ha nem ilyen ostobasággal foglalkoznánk, mint a kártya. Huba még azt a „pimasz” megjegyzést is megengedte magának: „ha ez a baromság fontosabb, mint az el?adás, akkor legalább indulnánk máris haza”. Az ügyel? rosszallóan nézett rá, enyhén megcsóválta a fejét, majd távozott.
Folytattuk a partit. A pókert napokon át lehet egyfolytában játszani, s ha már nem bírjuk ülve, lehet állva, akár féllábon is, kimondva, hogy „most már tényleg az utolsó kör, tízes alapon”. Nekem éppen két pár volt a kezemben, és „gusztáltam” az ötödik lapot, amikor belépett egy egyenruhás egyén, és felszólított bennünket, hogy vonuljunk ki a folyosóra. Láttuk: nincs mese, indulni kell.
–?Feltett karokkal! – üvöltötte az egyenruhás, és – különös módon – egyszerre mind a hárman a magasba löktük a karunkat.
A folyosón sorba állított bennünket, majd megkérdezte: „Kinek nem tetszik önök közül a hadgyakorlat?” – Tudtuk, hogy egyikünknek sem tetszik, azt is tudtuk, mire céloz, azt is, hogy kit?l tudja; mit vár t?lünk, de nem szóltunk egy szót sem. Azon törtem a fejem: vajon mi lehet az ötödik lapom, és hogy Tasnak több van-e a kezében két párnál?
–?Rendben van – mondta az egyenruhás –, ha nem hajlandók megmondani, majd én kitalálom. Mutassák a lapokat! – parancsolt ránk. Megmutattuk. Nekem maradt a két párom, nem jött be a full, Tasnak is – jól sejtettem – két párja volt, míg Hubának egy lyukas sora; vagyis semmije.
–?Maga velem jön! – mondta a vitéz.
Huba – zavarában – el?ször a zsebébe akarta gy?rni a kártyát, aztán meggondolta magát, és kissé ügyefogyott mozdulattal a markomba nyomta.
–?Nyertél – mondta, s elment a katonával.
Ketten maradtunk a folyosón, a neonfényben.
–?Mit csináljunk? – kérdeztem.
–?Mindegy, csak ne gondolkozzunk – mondta.
–?Láttam rexasztalt itt a klubban. Ne próbálkozzunk meg azzal?
–?Te mernél?
–?Miért ne mernék?
–?Ilyen id?kben?
–?Milyen id?kben? Miért, mi van most? – értetlenkedtem.
–?Mit gondolsz: ?t hova vitték? – bökött fejével abba az irányba, amerre lyukas-sorú társunk távozott.
–?Ugyan már! Csak nem képzeled? – játszottam tovább a struccot.
–?Mit nem képzelek? – kérdezte.
–?Hát mit képzelsz?!
Feltételezéseit ki-ki magában hordozva, szótlanul ballagtunk a klubba. Megfogtuk a dákókat, löktünk is egy párat a golyókon, de olyan ijeszt?en koccantak a csöndben, a zizeg? neonfényben, hogy abbahagytuk. Tas a rexasztal zöld posztójára vágta a dákót.
–?Kurva élet! – mondta.
Ehhez nem volt mit hozzátennem. Darab ideig még üldögéltünk az asztal mellett, bambán rakosgattuk a kártyalapokat, aztán eljött a lefekvés ideje.
–?Majd a reggelinél találkozunk – mondtam, és ki-ki elindult a saját szobája felé.
Benyitottam. Sötét volt és csend. El?ször arra gondoltam: már alszanak a többiek. Füleltem, de nem hallottam semmi szuszogást. Felkattintottam a villanyt: az egyik ágy üres volt, a másikon, a paplan tetején, csíkos pizsamában Kend feküdt, furcsa pózban; teste hátrahanyatlott, két lába a padlón, az arca sápadt, a szája nyitva. Közelebb hajoltam hozzá; nem lélegzett. S akkor észrevettem az éjjeliszekrényén az üres tardylos üvegcséket. Azonnal kihátráltam a szobából, és orvosért rohantam, de az már csak a halál beálltát tudta megállapítani. Kint sort?z dördült. Dehát – Istenem – hadgyakorlat volt.
Miután elvitték Kend holttestét, az ágyba bújtam, és er?ltettem az olvasást. Inkább minden sort elolvastam ötször, csak ne kelljen másra gondolnom. Végre elálmosodtam, és letettem a könyvet. Mit letettem? Szinte kiesett a kezemb?l.
Álmomban el?adás volt. Engem boncasztalon betoltak; ott feküdtem felvágva, kilógó bels?ségeimmel, míg kollégám beszélt, sokat beszélt. Nekem volt nagyobb sikerem. El?adás után sokan jöttek gratulálni. Én röhögve ugráltam a boncasztalon, és azt kiabáltam: élek! élek! – és töröltem magamról a festéket.
Csuromvizesen ébredtem a kolompszóra. Felültem, és azonnal észrevettem: Ond sem aludt itt, érintetlen az ágya. Gyorsan megmosakodtam, felöltöztem, és kiléptem a folyosóra. Már többen ott álldogáltak a falak mentén. Tétován elindultam a lépcs?ház felé, hogy menjek reggelizni, aztán – noha senki nem mondta, de a tekintetekb?l, magatartásformákból, gyámoltalan gesztusokból nyilvánvalóvá vált, hogy ezt kell tennem – én is szépen odaálltam a falhoz, a többiek közé.
Mellettem frissen borotvált arcú középkorú férfi állt. Nagyon ismer?snek t?nt. ? is vizslatva nézett, aztán – szinte egyszerre – felismertük egymást. Fest? volt az illet?; tíz-tizenöt évvel ezel?tt többször találkoztunk és beszélgettünk különböz? kiállítások megnyitóin. Még a neve is beugrott: El?dnek hívták.
–?Te is itt…? – kezdtem a kérdést.
–?A negyediken – vágott közbe lázasan –, ott vannak a képz?m?vészek.
–?Hogy-hogy ott vannak a képz?m?vészek? – kérdeztem már-már megzavarodva, kissé, nyilván, éles hangon, mert a fest? ujját csitítólag szája elé téve próbálta suttogva megmagyarázni:
–?Az els?n vannak a filozófusok, teológusok, a másodikon az írók, költ?k, a harmadikon ti, a negyediken mi.
–?Dehát… – kezdtem habozva, most már er?s önvádat érezve struccpolitikám és a pókerparti miatt – … ez egy isten háta mögötti hely…
–?Éppen ez az! – mondta El?d. Ha lehet, még halkabban, de hallatlan bels? er?vel, szemöldökét magasra emelve. Úgy láttam, lehet persze, hogy csak képzel?dtem, szemében ?rült fény villant.
–?Nem volt neked azel?tt szakállad? – kérdeztem.
–?De. Ma reggel vágták le…
B?vebb magyarázatra nem volt lehet?sége, mert a lépcs?ház fel?l kemény léptek közeledtek, és ? riadt tekintettel elhallgatott s a hang irányába fordult. Lehorgasztott fejjel, elgondolkodva álltam. Eszembe jutott régi álmodozásaim tárgya: egy kastély, ahol hasonló elveket valló emberek élnek és dolgoznak, ahol a szelídség és a szeretet uralkodik. Kiállítótermek, könyvtár, kis pódium, teázó, halk zene; a kertben szelíd állatok a zöld gyepen, a dús lombú fák alatt…
Csizmás lábak vonultak el?ttem.
–?Hátra arc! – hallatszott, és mindannyian a fal felé fordultunk.
Néhány embert kiemeltek a sorból.
–?Maguk velünk jönnek! A többiek mehetnek reggelizni! – csattogtak az utasítások.
Távolodó léptek. Épp megfordultam volna, amikor egy kéz érintette a vállamat. Kissé összerezzentem, és kérd?n néztem a kéz tulajdonosára. Nagy megdöbbenést – de egyben megnyugvást – jelentett számomra, hogy a sógoromra ismertem. Halványan elmosolyodott – szemében biztatás –, majd ? is a többiek után sietett. Arra a pontra néztem, ahol az imént El?d állt; most nem volt ott senki.
Tassal együtt indultunk az alagsorba. Némán lépkedett mellettem. Néha egymásra tévedt a tekintetünk; zavart csodálkozást láttam a szemében és még valamit: hogy vigyáznunk kell egymásra. Körülnéztünk a teremben – nagyon kevés kollégát láttunk; Tétény alkoholtól felpuffadt arca t?nt fel egy pillanatra. Leültünk.
–?Itt aligha lesz már el?adás – mondta Tas.
–?Dehát hova viszik ?ket?
–?Lehet, hogy a szobájukban maradtak.
–?Kend…
–?Tudom – vágott közbe Tas. Szemlátomást nem akart err?l beszélni.
–?De Ond sem aludt a szobájában.
–?Hát akkor hol?
–?Ki tudja? Lehet, hogy hazaengedték.
–?Nem kéne megkérdezni?
–?Kit?l?
–?Hát… a szállodaportástól… vagy Budától.
Így beszélgettünk; fontolgattuk az esélyeket, közben szürcsölgettük az ízetlen, langyos teát. Tekintetemmel megkerestem Budát; idegenek ültek az asztalánál.
–?Te ismered azokat, akikkel együtt ül?
–?Nem.
–?Én sem.
–?Idehívhatnánk.
–?Ne menjünk együtt? – kérdeztem.
–?Ugyan! – húzta el a száját Tas – Jó, hogy nem mindjárt egy egész küldöttség! – és már fel is állt, odament Budáék asztalához.
Nem tudom mit mondhatott, de az ügyel? készségesen felállt, és együtt jöttek vissza.
–?Nyugi, fiúk! – mondta, le sem ülve. – Semmi ok izgalomra. Folyik a hadgyakorlat. A biztonság érdekében nem engednek ki senkit addig, amíg nem vizsgálják meg az ügyét. Van, akit hazaengednek, van, akit kivisznek a l?térre, van, aki átkerül az épület jobb szárnyába…
–?És Ond? – kérdezte Tas.
–?A barátotok volt? – kérdezett vissza Buda.
–?Nem kifejezetten, csak…
–?Hát akkor?! – vágott közbe az ügyel? élesen, vitát nem t?r? hangon, mintegy jelezve: jobb lesz, ha nem faggatódzunk.
–?De el?adás már nem lesz? – próbáltam másra terelni a szót.
–?Egyel?re nem – mondta Buda, és visszatért az asztalához.
Az ebédnél már nem láttam Tast. Szédülés és hányinger fogott el. Bekanalaztam remeg? gyomromba a nemtudommilyen levest; közben azt figyeltem, amint Tétény megpróbál felállni az asztalától, de megtántorodik, és az edényekkel együtt magára rántva asztalterít?jét, elzuhan. Nem tudom, hol szerezhetett alkoholt, de szemlátomást részeg volt. Az asztalba kapaszkodva felállt, törni-zúzni kezdett és trágárul ordítozott. Két markos legény termett mellette, lefogta és kivitte a helyiségb?l.
A második fogásból már egyáltalán nem bírtam enni. Bezárkóztam a szobámba, és Kurt Vonnegut: Utópia 14. cím? regényét olvastam: „Bonyolult fejszámolást végzett: mennyi a megtakarított pénze, mit érnek a kötvényei, a háza, a kocsik, és azon t?n?dött, elegend?-e mindez ahhoz, hogy egyszer?en kilépjen, és ne legyen többé semmilyen hitrendszer vagy történelmi szeszély eszköze, ami pokollá teszi az ember életét. Csendesen élni egy útszéli házban…” Nem nyugtatott meg.
Letettem a könyvet, és az ablakhoz léptem. Az ablakon rács. Ezt se vettem eddig észre. A rács mögött – illetve a rácson túl – kócos, ?szi kert. Szélben hajladozó, mit sem tudó bokrok és fák; kavargó sárga és vörös. De mintha a kép minden egyes kis „mozaiklapocskáját” kékesszürke füst- vagy ködkeretbe foglalták volna. Széthullott a kép darabokra, majd ismét összeállt. Szédültem, fájt a fejem. Bevettem egy ridolt és egy antineuralgicát. Éppen vizet ittam, amikor kopogtattak. Önkéntelenül összerezzentem, a vizespoharat a mosdó porcelánperemére tettem, aztán kinyitottam az ajtót: a sógorom állt ott.
–?Bejöhetek? – kérdezte mosolyogva.
–?Persze, persze – mondtam megkönnyebbülve –, gyere csak beljebb, foglalj helyet… – Udvariaskodásomnak nem sok értelme volt, mert ahogy kinyitottam az ajtót, beljebb jött, viszont szívélyes invitálásom ellenére sem foglalt helyet.
–?Nincs sok id?m – mondta katonásan, halkan hadarva. – Nehéz helyzetben vagyunk; segíteni szeretnék. Rutinvizsgálatok, igazoltatások folynak. Belenéztem a papírjaidba; hát annak alapján nem sok jót várhatnál. Err?l nem beszélhetek b?vebben. Itt-tartózkodásom is szabályellenes. Viszont azt el tudnám intézni, hogy átkerülj a jobbszárnyra… már úgy értem az épület jobb oldali…
–?Értem, értem – vágtam közbe, mert láttam, hogy kínban van.
–?Az mégiscsak jobb lenne. Id?t nyernél…
–?Kösz – mondtam. – Igen, azt hiszem, igazad van: jobb lenne.
Kezet fogtunk, halványan elmosolyodott, és halkan kilépett az ajtón.
Id?t nyerni. Igen, most ez a legfontosabb: túlélni mindenáron. Nehezen és sokára aludtam el. Nem csak az antineuralgica, nem csak az idegállapotom, de a lövések, robbanások zaja sem hagyott megnyugodni. Aztán – lassan – hatni kezdett a ridol: oldódott bennem a feszültség, a görcs; fejemet, nyakamat végre sikerült olyan helyzetbe hozni, hogy azt érezzem: semmi nem fontos, csak a lét; lassan merülök, fejem, testem elnehezül, a párna és az álmok melegébe süpped.
Álmomban Kenddel sétáltam egy idegen városban, gyönyör?, de teljesen üres téren. Biztatott, de nagyon kétes érték? volt ez a biztatás; nem lehetett pontosan érteni, hogy az itteni vagy az ottani életre biztat; hogy azt mondja: éljek, mert még van miért, vagy azt: minél el?bb haljak meg, mert odaát jobb. A templom falán ez az idegen nyelv? – hiányos, kopott – felirat volt olvasható:
Hwent sa ijeaf hat god de wrald hawn............
................................................................
Net fordjerre mar it ivige libben hawwe mei *
Ismét kolompszóra ébredtem, de most nem volt bennem semmi szorongás, félelem. Kipattantam az ágyból; mosakodás, öltözködés, sorakozó. Id?sebb egyenruhás úr lépett hozzám, és nekem címzett, zárt borítékot nyújtott át. Vezényszavak, nyikorgó csizmák, csattogó, távolodó lépések.
Amikor egyedül maradtam, kibontottam a levelet. Ez állt benne: „Kérjük, szíveskedjék átfáradni épületünk jobb oldali szárnyába.”
Rendkívüli nyugalom, bizalom és önbizalom szállt meg. Fütyörészve csomagoltam össze, még játékos kedvem is visszatért, amikor közeledtem az öreg panzió számomra kijelölt lakosztályához, elhatároztam, hogy a f?ápolót „Hyppolit”-nak fogom szólítani, és elképzeltem, amint kecses bájjal, a leveg?ben nyolcast leírva átlendítem kalapomat az ? fejére, majd felölt?met – néhány könnyed, szellemes szó kíséretében – a karjára dobom.
Megérkeztem a kopott, háromméteres szárnyasajtóhoz. B?röndjeimet magam mellé tettem, és – noha a mellkasomban baljós dörömbölést éreztem – kissé kihúztam magam, arcomra az alkalomhoz ill? fens?bbséges mosolyt kényszerítettem. Jobb kezem mutatóujjának második ujjpercével hármat koppintottam az ajtón. Semmi.
Megismételtem a kopogást, valamivel gyorsabban, er?sebben és ingerültebben. Csend. Csak a nyirkos lépcs?ház visszhangozta sort?zként kopogásomat. Kivártam, majd öklömmel dörömbölni kezdtem a dohányszín? ajtón. Arcomról leszáradt a mosoly, és a h?vös tisztaság helyett az izzadtság megalázó ragacsát éreztem a b?römön. A hosszú, merev kabát alatt kiegyenesített csontvázam ízületeimnél megroggyant, vállam el?rehullott, fejem oldalra billent; nyoma sem volt annak a könnyed magabiztosságnak, amit a lépcs?házban éreztem. Egyre dühödtebben vertem az ajtót, már két ököllel.
Csoszogó lépteket hallottam, majd kulcs fordult a zárban kétszer egymás után. Próbáltam visszaállni a szépremény? starthoz, de már tudtam: terveim romokban. Megemeltem b?röndjeimet, és picit vártam; hátha a „lakáj” beenged, aztán – mivel láttam, hogy ez nem történik meg – könyökömmel lenyomtam a rézkilincset, és belöktem az ajtót. Futólépésben távolodó alakot láttam a szürke fényben, papucsának klaffogását hallottam, és amikor torkomszakadtából utána üvöltöttem, hogy: Hyppolit!, a hosszú folyosó végén egy távoli ajtót bevágva maga mögött, elt?nt.
Ott álltam az enyhén dohszagú el?szobában, kabátban és kalapban, b?röndjeimmel; néztem a végeláthatatlan, egymásba nyíló szárnyasajtó-sort, a hajnali fényben kóválygó porszemeket, és a hazug – vagy csak gyermeteg? – tervek utolsó merevsége is kioldódott bel?lem. Poros kalapomat és kutyasz?rös kabátomat a fogasra akasztottam. A folyosó egyik oldalán kisebb ajtók sora; elindultam a legközelebbi felé.
Benyitottam. A homályos kis szobában, az egyik ágyon, a fal felé fordulva, görcsös kupacban egy ember aludt. Leültem a másik ágy szélére, és hallgattam az alvó hortyogását, de mivel ezt nehezen t?röm, hamarosan felálltam. Kiléptem a folyosóra, és tovább mentem. Be-benyitottam a szobákba. Láttam, hogy mindenütt alszanak. Az egyik ráccsal körülzárt ágyban Tétény feküdt elnyúlva, lila arccal.
A folyosó végén ismer?s ajtót pillantottam meg; anyámék lakásának az ajtaját. Az általában két helyen is többszörösen kulcsra zárt ajtó – meglepetésemre – most résnyire nyitva volt. Beléptem. A lakás teljesen üres: elt?ntek a régi, ütött-kopott bútorok, a porcelán csetreszekkel telerámolt vitrin, a rongyos perzsasz?nyegek, csak apám nagy íróasztala állt ferdén az egyik sarokban, a fényesre vikszelt parkettán. Leültem mellé, rákönyököltem, és az államat két öklömre támasztottam; éreztem, ahogy arcomon végigcsorognak a könnyek.
* „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (János 3/16; frízül)
A leigázás 45 alapelve
avagy hogyan bánjunk a bennszülöttekkelő (állampolgárokkal)...
Moszkva 2. 6. 1947. Szigorúan titkos!
K. AA/CC 113. utasítás NK/003/47/.
1. A nagykövetség épületeinek területén tilos a bennszülöttek soraiból általunk beszervezett informátorokat fogadni. Az ezekkel az emberekkel való találkozás egy erre kijelölt szolgálat szervezi, a találkozók kizárólag nyilvános helyeken történhetnek. Az információkat a nagykövetség veszi át különleges szolgálatunk közreműködése mellett.
2. Főként annak kell nagy figyelmet szentelni, hogy katonáink és a civil lakosság között semmiféle kapcsolat ne jöhessen létre. Megengedhetetlen, hogy tiszti kádereink a bennszülötteket azok lakásaiban látogassák, szintén megengedhetetlen egyszerű sorkatonák bennszülött nőkkel való érintkezése, megengedhetetlen katonáink és a bennszülött lakosság, katonaság közötti kapcsolatteremtés.
3.Meggyorsítani azon bennszülöttek likvidálását, akik Lengyelország Kommunista Pártjával, a lengyel Kommunista Ifjúsági Szövetséggel, a Hazai Hadsereggel, a parasztzászlóaljakkal és más társaságokkal és szervezetekkel állnak kapcsolatban, amelyek nem a mi kezdeményezésünk folytán keletkeztek. Ennek az ügynek az érdekében ki kell használni a fegyveres ellenzék jelenlétét.
4. Ügyelni kell arra, hogy minden fegyveres akcióban azok a katonák vegyenek részt, akik a Kosciuszko-hadseregbe /a Szovjetunió területén a Vörös Hadsereg oldalán harcoló lengyel Hadsereg ) való belépésük előtt országunk (a Szovjetunió) területén tartózkodtak, és elérni teljes megsemmisítésüket.
5. Meg kell gyorsítani az összes párt egy szervezetbe történő egyesítését, ügyelve arra, hogy minden kulcsszerep olyan embereknek jusson, akik a különleges osztályunk szolgálatába állnak.
6. Egyesíteni az összes ifjúsági szervezetet, és járási vezetőktől felfelé a vezető helyekre különleges szolgálatunk által jóváhagyott embereket kell helyezni. Még a végső egyesítés előtt likvidálni kell a cserkészmozgalom ismert vezetőit.
7. Megszervezni és figyelni arra, hogy a pártkongresszusok küldöttei által megválasztott funkcionáriusok az előttük álló teljes időszakra ne tarthassák meg mandátumukat. A küldöttek semmi esetre sem hívhatnak össze vállalatok közötti gyűléseket. Ha nincs más megoldás, és ha egy ilyen gyűlést mindenképpen össze kell hívni, el kell távolítani azokat az embereket, akik a koncepciók tervezésében és a követelések felerjesztésében aktivitást fejtenek ki. Minden elkövetkező kongresszusra új küldötteket kell válogatni, csakis olyanokat, akiket különleges szolgálatunk szemel ki.
8. Különös figyelmet kell szentelni a szervezési képességekkel rendelkező és népszerűségre esélyes egyéneknek. Az ilyen embereket be kell szervezni, amennyiben ellenállást tanúsítanak, nem engedni őket magasabb posztra.
9. Elintézni, hogy az állami alkalmazottak (a biztonsági szerveket és a bányaipart kivéve) alacsony fizetést kapjanak. Ez elsősorban az egészségügyet, a bíróságokat, a közművelődési szférát, valamint a vezető beosztásban dolgozókat érinti.
10. Minden kormányszervbe, valamint az üzemek többségébe különleges szolgálatunkkal együttműködő egyéneket kell beépíteni (a helyi közigazgatási szervek tudomása nélkül.)
11. Különleges figyelmet kell szentelni annak, hogy a bennszülött sajtó ne közölje a hozzánk szállított áru mennyiségét és fajtáját. Úgyszintén nem szabad ezt üzletnek nevezni. Ügyelni kell arra is, hogy a sajtó kiemelten írjon a bennszülötteknek kiszállított áru mennyiségéről. Emellett meg kell említeni, hogy ez árucsere-forgalom keretén belül történik.
12. Nyomást kell gyakorolni a bennszülött hivatalokra, hogy azon személyek, akik földet, parcellát, telket szereznek, ne arról kapjanak papírt, hogy tulajdonosok lettek, hanem csak arról, hogy azt kiutalták.
13. A paraszti magángazdálkodással szemben olyan politikát kell folytatni, hogy a magángazdálkodás ráfizetésese legyen, esetleg minimális haszonnal járhasson. Ezután pedig el kell kezdeni a vidéken a kollektivizálását. Amennyiben nagyobb ellenállás keletkezik, csökkenteni kell a termelőeszközök kiosztását és növelni az állami beszolgáltatási kötelezettségek kvótáit. Ha mindez nem vezetne eredményre, meg kell szervezni, hogy a mezőgazdaság ne tudja fedezni az ország élelmiszerellátását. A hiányzó mennyiséget behozatallal kelljen pótolni.
14. Mindent megtenni annak érdekében, hogy a határozatok és rendeletek- legyenek azok jogi, gazdasági, vagy szervezeti jellegűek-, megfelelően pontatlanok legyenek.
15. Mindent elkövetni annak érdekében, hogy az egyes ügyek tárgyalásával egyszerre több komisszió, hivatal és intézmény foglalkozzon, de egyikük sem hozhat határozatot, mielőtt a többiekkel nem konzultált (kivételt képeznek a bányaipart érintő ügyek).
16. Az üzemi önkormányzatok semmiféleképpen sem fejthetnek ki hatást az üzem tevékenységére, kizárólag a határozatok teljesítésén dolgozhatnak.
17. A szakszervezetek nem szegülhetnek ellent az igazgatóság utasításainak. A szakszervezeteket más feladatokkal kell elfoglalni, úgymint a vállalati üdültetések szervezése, a nyugdíj-és kölcsönkérelmek elbírálása, kulturális és szórakoztató programok, kirándulások szervezése, a hiánycikkek elosztásának megszervezése, a politikai vezetés határozatainak és nézeteinek az igazolása.
18. Meg kell szervezni, hogy csak azokat a dolgozókat és vezet?ket léptessék el?, akik a rájuk bízott feladatokat példamutatóan végrehajtják, és akik nem hajlamosak azon problémák analizálására, amelyek túlérnek tevékenységük határain.
19. Azon bennszülöttek tevékenységéhez, akik párt-, állami és gazdasági funkciókat viselnek, olyan feltételeket kell kialakítani, hogy azok alkalmazottaik szemében kompromitálják ?ket, és lehetetlenné tegyék visszatérésüket eredeti környezetükbe.
20. A bennszülött tiszti káderekre csak ott bízható felel?s pozíció, ahol már el vannak helyezve különleges szolgálatunk emberei.
21. Minden fegyveres akció és éleslövészet alatt a l?szer mennyiségét fegyverre való tekintett nélkül állandóan szigorúan ellen?rizni kell.
22. Megfigyelés alatt kell tartani minden tudományos kutatóintézetet és laboratóriumot.
23. Nagy figyelmet kell szentelni a feltalálóknak és újítóknak, valamint fejleszteni és támogatni tevékenységüket, de minden egyes találmányt következetesen fel kell jegyezni, a jelentés pedig a központba küldend?. Csak azon találmányok megvalósításához szabad hozzájárulni, melyek a bányaiparban hasznosíthatók, valamint azokat, melyek különleges utasításainkban vannak feltüntetve.
Nem valósíthatók meg azok a találmányok, amelyek a termelés növelését, ezzel párhuzamban pedig nyersanyagtermelés és nyersanyagbányászat visszaesését eredményeznék, vagy akadályoznák a határozatok teljesítését. Ha egy találmány már ismertté vált, meg kell szervezni annak külföldre való eladását. A találmány értékér?l és leírásáról szóló dokumentumok közlése megengedhetetlen.
24. Az egyes szállítmányok pontosságában zavarokat kell el?idézni (kivéve az NK 552-46 számú utasításban szerepl? szállítmányokat).
25. Az üzemekben kezdeményezni kell a különböz? problémafelvet? és szakmai értekezletek összehívását, feljegyezni az ott elhangzott javaslatokat, észrevételeket és azok szerz?it.
26. Népszer?síteni kell a dolgozókkal folytatott beszélgetéseket, melyek id?szer? termelési témákkal foglalkoznak, valamint olyan beszélgetéseket, melyeken helyet kap a múlt és a helyi problémák bírálata. Nem szabad megengedni azonban a bírált jelenségek okainak megszüntetését.
27. A bennszülött vezetés nyilvános fellépései lehetnek nemzeti és történelmi színezet?ek, de azok nem vezethetnek a nemzet egységéhez.
28. Figyelni kell arra, nehogy az újjáépítés alatt álló vagy az újonnan felépített városokban és lakótelepeken léteznek-e olyan vízvezetékrendszerek, melyek nincsenek rákötve a f? vízhálózati rendszerre. A régi, nem bekötött vízvezetékeket és az utcai kutakat szisztematikusan fel kell számolni.
29. Az ipari objektumok rekonstrukciója és építése során ügyelni kell arra, hogy az ipari hulladék azon folyókba legyen irányítva, melyek ivóvíztartalékként szolgálhatnak.
30. Az újjáépített városok és az új lakótelepek lakásaiban nem lehetnek többlethelyiségek, melyekben hosszabb id?re háziállatokat lehetne tartani, vagy nagyobb mennyiség? élelmiszer-tartalékot felhalmozni.
31. A magántulajdonban lév? term?vállalatok és az iparosok csak olyan alapanyagot és berendezéseket kaphassanak, amelyek meggátolják a jómin?ség? áruk el?állítását. Ezen termékek árai magasabbak legyenek, mint az állami vállalatok hasonló termékei.
32. El? kell idézni a hivatali adminisztráció minden szinten történ? terebélyesedését. Megengedhet? az adminisztratív szervek tevékenységének bírálata, de semmiképpen nem engedhet? meg számbeli megfogyatkozásuk, és normális m?ködésük sem.
33. Ügyelni kell minden gyártási tervre a bányaiparban, valamint a megfelel? instrukciókkal megjelölt vállalatokban. Meggátolni a belföldi piaci ellátást.
34. Különös figyelmet kell szentelni az egyházaknak. A kulturális-nevel? munkát úgy irányítani, hogy általános ellenszenv alakuljon ki ezen intézmények ellen. Figyelni és ellen?rizni az egyházi nyomdákat, levéltárakat, a prédikációkat, az énekeket, a vallásoktatás tartalmát, de még a temetési szertartásokat is.
35. Az alap-, illetve szakiskolákból, de különösen a közép- és f?iskolákból el kell távolítani azokat a tanítókat, akik köztekintélynek és népszer?ségnek örvendenek. Helyüket kinevezett emberekkel kell feltölteni. Megszüntetni a tantárgyak közötti különbségeket, korlátozni a forrásmunkák kiadását, és a középiskolákban beszüntetni a latin és ógörög nyelvet, az általános filozófia, a logika és a genetikai oktatását. A történelemoktatásban nem szabad megemlíteni, hogy melyik uralkodó szolgálta, vagy akarta szolgálni az ország javát, hanem rá kell mutatni a királyok zsarnokságára, és az elnyomott nép harcára. A szakiskolákban be kell vezetni a sz?k specializációkat.
36. Inspirálni kell olyan állami m?vészeti és sportrendezvények megrendezését, amelyek a bennszülöttek harcát ünneplik a (az oroszokat kivéve, különösen a német) megszállókkal szemben, s melyek a szocializmusért vívott harcot hirdetik.
37. A helyi kiadványokban nem engedhet? meg azon bennszülöttekr?l szóló m?vek megjelenése, akik a forradalomig és a második világháború alatt nálunk éltek.
38. Ha létrejön egy olyan jelleg? szervezet, amelyik ugyan támogatná az országunkkal való szövetséget, de ugyanakkor szorgalmazná a hivatalos vezetés gazdasági tevékenységének ellen?rzését, azonnal be kell indítani ellene nacionalizmus és sovinizmus vádjával egy rágalomhadjáratot. Ezt a következ?képpen kell csinálni: emlékhelyeink megszégyenítése, temet?ink megrongálása, nemzetünk és kultúránk befeketítését hirdet?, és a velünk kötött egyezmények értelmét kétségbe vonó röplapok kiadása. A propagandamunkába be kell vonni a bennszülötteket, és kihasználni a velünk szemben létez? gy?löletet.
39. Gondoskodni a hidak, utak és az összeköt?-hálózat kiépítésér?l, hogy egy szükséges katonai intervenció esetén gyorsan és minden oldalról elérhet? legyen az ellenállás helyszíne vagy az ellenzéki er?k összpontosításának helye.
40. Odafigyelni arra, hogy a politikai ellenzék képvisel?it lecsukják. Megdolgozni azokat az ellenzékieket, akik a bennszülött lakosság tekintélyét élvezik. Az úgynevezett véletlen események során, miel?tt még betörnének a köztudatba, likvidálni vagy köztörvényes kihágás vádjával bezárni ?ket.
41. Meg kell gátolni a politikai perekben elítélt személyek rehabilitációját. Amennyiben ez a rehabilitáció elkerülhetetlen, csak azzal a feltétellel lehetséges ezt megtenni, hogy az eset bírói m?hibának min?sül, nem lesz perújrafelvétel, valamint a hibás ítéletet okozó (bírák, tanuk, vádlók és informátorok) nem lesznek beidézve.
42. Azokat a párt által kinevezett vezet?ket, akik tevékenységükkel károkat okoztak, vagy az alkalmazottak elégedetlenségét idézték el?, ne állítsák bíróság elé. Drasztikus esetekben vissza kell hívni ?ket funkciójukból, más hasonló vagy magasabb szint? pozíciókba helyezni ?ket. Végs? esetben vezet? állásba kell tenni ?ket, és a kés?bbi változások idejére kádertartalékként számolni velük.
43. Nyilvánosságra kell hozni azoknak a vezet? pozíciókban dolgozó személyeknek pereit (els?sorban a hadügyben, minisztériumokban, f?bb hivatalokban, iskolaügyben dolgozókról van szó), akiket népellenes, szocializmusellenes és az iparosítást ellenz? tevékenységgel vádolnak. Ez a dolgozó tömegek figyelmét felkelti.
44. A munkahelyeken gondoskodni kell a különböz? funkciókban dolgozó emberek leváltásáról, és a legkisebb szakértelemmel rendelkez? iskolázatlan munkásokkal helyettesíteni ?ket.
45. Meg kell szervezni, hogy a f?iskolákra legalacsonyabb társadalmi rétegekb?l származók kerüljenek be els?sorban, akiknek nem érdekük szakértelmük növelése, csupán a diploma megszerzése.