Olvasnivaló


 

Csernák Árpád: Fehér bajusz

 

Öccsét mindenki így hívta 1956-ban a Corvin-közben, aztán évtizedeken át a világ minden táján, és harcostársai gyakorta még ma is így emlegetik: A BAJUSZ.
A BAJUSZ: PONGRÁTZ GERGELY már halott. Ott van eltemetve a CSETE GYÖRGY által tervezett kápolnában Kiskunmajsa-Marispusztán, amelynek az Orion csillagképpel ékesített kapuját bátyja, A FEHÉR BAJUSZ: PONGRÁTZ ÖDÖN nyitotta ki nekünk.

Amikor megérkeztünk, készítettünk néhány fotót a kápolnáról. Közben egy kocsi kanyarodott be az út túlsó oldalán álló múzeum udvarára. Drapp télikabátban, sapka és sál nélkül egy szemüveges, középmagas, fürge mozgású ?sz ember szállt ki a kocsiból. Egyik lábát kissé húzta, bal kezében szalvétába csomagolva egy pogácsát tartott. ? lenne az? A legid?sebb Pongrátz-fiú? A Corvin-közi harcok „motorja”? Miután üdvözöltük egymást, a múzeum nyitvatartása felöl érdekl?dtem.
– Nyitva van, persze... meg lehet nézni... Csak ebédelni voltunk... Pongrátz Ödön vagyok – mondta, és a kezét nyújtotta.
– Tudom – mondtam, és mi is bemutatkoztunk. Kezet fogtunk.
Már az udvaron álló ágyúról is szakszer? el?adást tartott, pontosan felidézve azokat a harci eseményeket, amelyekben ezzel a fegyverrel vettek részt, de munkatársa, az ?t kísér? fiatalember szeretetteli mosollyal az arcán azt mondta:
– Ödön bácsi, folytassák bent... ott azért melegebb van.

Az els? teremben, jobbra felfüggesztve, a mennyezett?l a padlóig hatalmas, kopott nemzetiszín? lyukas zászló. Mellette koronás címerünk és Európa térképe, el?tte ágyú, kis asztalkán géppuska, kézigránátok.
– Nekünk kezdetben csak bicskáink voltak meg benzines palackjaink…  aztán levente puskáink. Ezeket a komoly fegyvereket már a ruszkiktól kellett elvenni... Úgy is mondhatnánk: ?k láttak el bennünket fegyverekkel... – meséli Ödön bácsi, nagy szenvedéllyel láttatva, szinte újraélve az eseményeket – ...a molotov koktélt nem mi találtuk föl... az már megvolt régen... én csak újítottam... A régi módszerrel gyakran megégett a kezünk is, vagy megpörköl?dött a kabátunk mert ráfolyt a benzin... – magyarázza a forradalom fegyvereit tároló vitrin elé lépve, és egy üveggel a kezében mutatja is – …én kitaláltam, hogy a rongyot rátesszük a palack szájára, belenyomunk egy kisebb dugót, hogy mellette fel tudjon szívódni a benzin, és ha itt az id?, csak gyorsan meg kell fordítani a palackot, meggyújtani a „kanócot” és már lehet is hajítani. Kevesebb benzin fogyott, a kezünk meg száraz maradt...
A vitrinben „davajgitár”, leventepuskák, pisztolyok, kézigránátok, Kossuth-címer, fölötte az 56-os Magyarok Világszövetségének nagyméret? emblémája, és fotók, fotók minden mennyiségben. Középen, egy asztalkán 56-os könyvek, mindegyik ára: 1956 forint. A könyveken kívül kit?z?ket, kazettákat is vásárolhat a látogató. A pénzt egy dobozba kell tenni, többek között ebb?l fedezik a múzeum fenntartásához szükséges költségeket, mert sem a múzeum, sem a kápolna még soha egyetlen fillér támogatást sem kapott egyik kormánytól sem.
– Az egyik nem adott, a másiktól meg el sem fogadtuk volna – teszi hozzá Pongrátz Ödön.
Miközben a könyvek és a kit?z?k között válogattunk, Ödön bácsi kis id?re elt?nt, levetette télikabátját, majd szvetterben visszatérve a bels? terembe tessékelt bennünket, mintha nála lennénk vendégségben. Megrendülten mutatta a sort?zek térképét, saját kiállított ruháját, amiben végigharcolta a forradalmat. Aztán könyvritkaságokból idézett, a fontosabb oldalakról fénymásolatokat készített.
– Ezt ismered? Sz?cs Miklós: Ezredes voltam 1956-ban a vezérkarnál... Ez hiteles. Nézd csak ezt itt, Csiba Lajos naplójából idéz: „A napló mindenesetre más megvilágításba helyezi Maléter 1956-os magatartását, s arról tanúskodik, hogy Maléter november 2-án a Kilián laktanyabeli vacsora közben ?szintén beszélt, amikor Kovácsnak és nekem kijelentette: »Én a szocialista rendszer híve vagyok, nem l?ttem és nem lövettem, és nem is vagyok hajlandó l?ni vagy lövetni a szovjet csapatokra, amelyeknek tulajdonképpen az életemet és egész katonai pályafutásomat köszönhetem.«” Ezt lemásolom neked... Ezt meg Gergely mondta a vele készített riportkötetben: „Nem jöttem haza a Nagy Imre-temetésre… Ahhoz ragaszkodtam a New York-i magyar konzullal való három napos beszélgetésem során, hogy az összes ötvenhatos h?snek adjanak díszsírhelyet, temessék ?ket is újra – akkor hazajövök. Fölajánlották, hogy lesz egy hatodik üres koporsó, amely jelképezi ezt a minden h?snek elégtételt adni szándékozó akaratot, de erre én azt mondtam, hogy nekem ez nem elég. Abban az id?ben Andris öcsém és Ödön bátyám kértek vízumot Magyarországra, de mindkett?jük kérelmét elutasították. Nem engedték be ?ket a temetésre sem. Mint kés?bb kiderült, az összes áldozat ünnepélyes eltemetéséhez a Történelmi Igazságtétel Bizottság nem járult hozzá.”   Szóval van itt még elég tisztázni való… Andrist, Gergelyt, Ern?t és engem csak 1989 december tizenkettedikén vettek le a Magyarországról kitiltottak névjegyzékér?l…
Sorolja, mutatja a könyveket, az újságokat, kimásol bel?lük részleteket... Dolgozik. Szívvel-lélekkel... S?t, mintha most is harcolna, küzdene… más eszközökkel, de harc ez is, hiszen még mindig nincs vége a szabadságharcunknak... mert még mindig nem szolgáltattak igazságot 1956 h?seinek...
A Corvin-közben még november közepén is harcoltak... Aztán a Pongrátz-fiúknak menekülni kellett... Ha itt maradnak, bitófa vár rájuk.
– Már bent ültünk a csónakban, ellöktük magunkat a parttól... aztán én azt mondtam, menjünk vissza... csak egy percre... Meg?rültél, mondták a többiek, itt minden másodperc számít... Csak egy percre, mondtam, és elkezdtem visszafelé evezni... Amikor a parthoz értem, el?vettem a zsebkend?met, és belekotortam egy kis földet... egy kis magyar földet... kés?bb abból tettem mindenkinek a sírjára aki kint halt meg... az van anyánk sírján is... – Ödön bácsi próbál uralkodni magán, de látom görcsbe rándul az arca, bepárásodik a szemüvege... A rettenthetetlen Corvin-közi harcos sír.

 

A fenti írás a 2006-os októberi számunkban jelent meg.

A táltos tanácsai

 

Mögöttünk van megint egy év... Mögöttünk van megint négy év... Tele volt keserűséggel, fájdalommal, megaláztatással; de tele volt örömmel, reményt keltő mozzanatokkal is. Mert, igaz, még mindig sokan vannak a haszonlesők, a korlátoltak, az irígyek, az igénytelenek, de egyre többen vannak az értők, a megértők, a hazáért tenni akarók, a szeretetre képesek...
Ha LÁPKUMÁNJA XIII. századi táltos 1948-ban, Rába-közi táltosok által megidézett SZELLEMÉNEK jóslatában, a megtörtént eseményekről szóló részt áttekintjük, meggyőzödhetünk a szöveg igazságáról, a táltos hitelességéről.
Mit is mond a közelmúlt eseményeiről?

„A csellel hatalomra segített Paprikajancsi
pofátlanul önkényeskedik, buzerálja a népet.
Nyegle és buta.”

Ugye milyen egyszerű, világos, tiszta beszéd. Nincs ember a hazában, aki ne értené. És milyen gyönyörű, költői magyar nyelven fogalmazza meg jelen helyzetünket:

„Nemes lovag-ősök fehér liliomán
tipródik a nemzet.
A csősz tolvaj, a bakter rabló, a bíró cinkos.
A különb nem viszi sokra, mert irígylik.
Ki-ki, rántja lefelé a másikat – az országot együtt.
Lenézett népek mögött kullog a magyar!

A nemzet talpa alatt röpülő szőnyeggé válik a föld!”

Aztán beszél arról az időszakról is, ami ezután következik. És ekkor megdöbbenünk. Ráébredünk, a Paprikajancsi nem csak nevetséges, hanem halálosan veszélyes is:

„Kettészakad a nemzet,
lángra lobban az Ország.
A lángot vér oltja.

Magyar magyart gyilkol
...
A nép fele elpusztul.”

De mielőtt elborzadnánk a rettenetes jövőképtől, hallgassuk meg, mit mond a helyszínen rémülten kérdezőknek:

„Megírva semmi sincsen, mert minden megváltoztatható – ha nem fordultok el ISTENETEK-től, és megszívelitek az ősök intelmeit.”

Tehát adott a gyógyír. Csak rajtunk áll, megfogadjuk-e a táltos tanácsait. Látható, érezhető a tét. Nem csak egyéni létünk forog kockán, hanem a HAZA, a NEMZET sorsa. De irígységgel, korlátoltsággal, haszonleséssel semmire sem mehetünk. Csak bátorsággal, őszinteséggel, értéssel és megértéssel.

Igazi változásokat hozó, boldog új esztendőt kívánok minden kedves olvasónknak a Búvópatak szerkesztői és munkatársai nevében,

tisztelettel és szeretettel: Csernák Árpád

Döbrentei Kornél: Rebellis türelem

 

Hiába volt himnuszi esdés, protestáló pátosz,
azóta sem áldás, amit ránk oszt.
Inkább hallgatta meg Ady Endrét,
és ver még, ver még.

Belefárad-é egyszer, ráun?

Antikká korszerűsítve a fátum:
szakadatlan bűnhődjük a múltat és jövendőt,
mi, a jelentől is öklendők.

Nem sajátítottunk ki soha. E néphez nem illene,
gyötrelmes rangod, hogy Te vagy
a Magyarok Istene.
Mi választottunk, s nem Te minket.
Balsors-rögösítette szíveinket
lekényszerítetted a sugallatos porba,
beléjük el így vetvén a dacot:
azért is SURSUM CORDA,
azért is hisszük: az elevenszülő idő
csupán tetszhalott.

Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn,
Te tudod, a türelmünk rebellis türelem,

történelmi böjtöket búsan-megbíró,
s ha enyész, enyészik hetykén,
fohászos-káromkodva a fajtánk,
mely egyként bigott és önégető eretnek;
Koppánynak is főt hajt, amint a Keresztnek,
amikor hízelkedő füstje megtalált,
s ráeresztetted a Káin-szaggal álcázott halált,
Ábel szájából, mit az elmúlásba tátott,
még feltört testamentumként az átok,
s azóta itt működik megtetézve turáni mód,
készen,
hogy írmagot se hagyva mindent fölemésszen!


Egymásra fenekedik fekete s fehér magyar,
és meddővé döglesztetik az őstalaj,
mert ott, ahol a testvér-szív pecsenyének
nyársra fér,
a kiömlött annyi drága vér
öldökölő vegyszernél pusztítóbb elegy —
génjeinkben micsoda hibás számtan a törvény
mily örökség-terror
rontó haragja forr,
hogy három magyar együtt annyi sincs,
mint egy meg egy!
Olyik kuruc, némely mindig labanc,
s hiába, Uram, hogy olykor kegyelemre lobbansz,
szereteted kivételes pillanatát adván menedékül,
amikor ez a nép egységessé békül
s teremtene önmagán túlnőve gigászin nagyot,
hisz százszorosan lerótta a penitenciát,
mit a világ kiszabott.
De nem! Akkor se, most se, s ki tudja meddig
nem engedik, nem engedik...
A turulmadárnak betiltják az eget,
szárnycsonkolva a sárban megreked...
Ördögien kimódolt ármány:
hol hosszabb, hol rövidebb pányván visszarántják,
noha még csak képzeli, szárnyat bont,
börtöne mesterségesen megalacsonyított horizont.

És még mindig milyen zsíros üzlet
— a júdáspénznek mikor lesz szaga? —
ez a kivérzett, hanyatló haza,
mely még romlásában is fölken:
legyünk a honszeretet jobbágyai röghözkötötten...
— a lélek e komor gravitációba beleszépül —
s megint a zsarolás, a szemfényvesztő kunszt el nem évül,
akár a nemzet önérzetét kikezdő,
rásütött szégyen-stigma, billog-jelző,
kívül-belül rothasztó szándék,
mely végső mohácsra vár rég.

Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn,
Te tudod, a türelmünk rebellis türelem.


Most már elég! Vess a bosszúnak véget,
álmodj ide le egy új, megigazult ítélőszéket,
mert bűnös volt a háború és galád a béke:
rablók, orgazdák és a kupecek fedezéke,
kapitális bűnbakként vagyunk haszonállatok,
mert kufárszellemtől áthatott farizeus-gyülekezeté
érdem és jog, hogy ítéljen...
Uram, ne vesztegelj tétlen!,
csak pártatlan légy, ne kegyes
— a felelősség egyetemes —
akik most zsákmány-gusztáló szemmel néznek a Tejútra,
elébb a földön elkövetett bűnöket osszák fel újra,
mert a tétel kétes,
hogy mindig egyedül a vesztes a vétkes.

Miatyánk, az istenért,
tőlünk bocsánatot ki kért?

TABULA RASA? Vezeklés nélkül lehet-é kezdeni
tiszta lappal?!

Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn,
Te tudod, a türelmünk rebellis türelem.

De várakozunk még, emelt fővel, levett kalappal...
Te tudhatod: nem választott népedé a vétek.
Egyfiad csak Kajafásék feszítették meg.
Ha az igaz, igaz ez is.
Uram, meddig még ez agyafúrt nemezis?











Kiegészítő információk