buvopatak.hu

Balajthy Ferenc: (Űr)palack(posta)

Virágok kelyhébe bújok, ha jönnek

Az idegenek, – és elrabolnának?!

Elvinnék mind a földhözragadt fákat,

Jók lehetnek, fénylő üstökösöknek!

Mint a keselyűk fölöttünk köröznek,

Vérengző farkasok két lábra állnak.

Mintha bármi volna, de nem vadállat,

Hol élnek a rémek, hová költöznek?

Vándorbolygó hollandi egy űrpiszok,

Fekete lyuk, akár a légyfogó gyilok,

Idegenek hol, kint, netán bent ölnek?

Hegyek tűzkelyhébe bújok, ha jönnek,

Legyek bár, a legutolsó palackposta, –

Hátha lesz majd, aki felszínre hozza!

Lukáts János: A négyezredik születésnap

Viola-triptichon

„Kevély üzenettel a bősz” Viola megüzente január derekán, hogy márciusi évfordulójára készítsek titokban valamilyen szép, kedves, frappáns, szívhez szóló művecskét, lehetőleg triptichont, mert olyat még ő nem kapott. De mi hát a triptichon? Szárnyas oltárt már mégse festhetek neki, meg, ha annak a szárnyait behajtjuk, és a kép elbúvik mögötte, mit nézegessünk akkor? Vagy a három rész a múltat, jelent, jövőt hordozza? A múltat már ismerjük, minek azt dédelgetni, a jövőről fogalmunk sincs, a baktató idő meg úgyis befurakodik valamennyi képbe. Legyen a triptichon egyik szárnya egyikünk, másik szárnya másikunk, a legnagyobb kép pedig, amelyik mindig nyitva van: a kettőnk napjai, a kettőnk élete? Ebben aztán megnyugodtam, − én meg, hogy Viola mit gondol minderről, majd megmondja ő maga, talán szépen, kedvesen, szívhez szólóan, talán „kevély üzenettel”. Mi úgy gondoljuk, hogy alig van különbség hét eleji és hétvégi napjaink között, más szóval a hétköznapok és az ünnepek között. Szeretnénk, ha minden nap ünnep volna, vagy olyan hétköznap, amelyben ott lapulnak (ott virulnak) az ünnepi díszek, az örömök, az összetartozás boldog pillanatai, félórái. Az ünnep azt jelenti: örülünk egymásnak, nem telt el a nap, a hét hiába, ha ide vezetett hozzá – hozzám, egymáshoz.

Violát nem hívják Violának, ha írásműben akarja a „közelálló kívülálló” szerepeltetni, akkor ruházza rá e szép nevet. Viola nagy szépségű, remek virág, el nem múló illattal, érzékeny és feledhetetlen, Viola Shakespeare-hősnő. Vagyis a világirodalom Violát Viola néven ismeri. Azt azért a világirodalom se tudja, hogy Viola egyéb neveket is hordoz, és pedig vidáman és büszkén. Ezek a nevek az örömteli, tréfás együttlét ékszerei, ilyeneket akasztunk egymás nyakába, de csak kettőnk használatára. Vannak köztük nevek a mesevilágból, az állatvilágból, a kedélyes mórikálásból ellesett „pillanat-nevek”, maradjanak is meg a kétszemélyes, szóbeli együttlét perceire.

A nap – mely különös dolog! – nálunk a hajnallal indul. Sokat tettünk érte, hogy a hajnal ne a napi loholás rémét ébressze fel, hanem inkább vidám perceket csempésszen életünkbe. A kávé feltevődik, a keksz-aprósütemény, hétvégén a csokoládé összekészítődik, aztán egy gyufaszál – és már fő a reggeli fő táplálék. A közelálló kívülálló visszabúvik ágyába, de hanyatt fekszik, két fülét hegyezi, hogy meghallja a kávécsorgás kecsegtető zörejét. Ha Viola ébren van, kezét kidugja a takaró alól, közelálló a tenyerébe fogja, a nyugalmas (még álomittas) boldogság máris ott lapul közöttük.

Közelálló ezüsttálcán hordozza a kávét, ezüstkanállal csilingel a poháron, Viola alvást mutat, aztán vidám felébredést. Amikor közelálló közeledik a kávézóvá átalakult ágy felé, és kezében nyalánkság-piramist hordoz, Viola kikapja kezéből, akár egy falánk óvodás, és bontogatni kezdi. A csokoládé-zsákmány egy vagy két szem lesz, a többi a látvány, belépő a napi vidámságra.

Aztán Viola útra készül, közelálló visszaheveredik, hogy ne legyen útban, alvást imitál, félszemmel figyeli a távozni készülőt. A távozás nem a boldogság művelete, de tesznek érte, hogy az legyen – de legalább a játékosságé. Viola tartja kabátját, közelálló kiveszi a kezéből, Viola két kezét a kabátujjakba tuszkolja (akár az óvodában), ekkor három pillanatig a karokat vízszintesen tartja Viola, közelálló óvatosan Viola oldalához hajlítja a karokat. Viola ismét vízszintesbe emeli, közelálló lenyomja, most már gyorsabban. Aztán Viola föl, a másik le, föl-le. Ez megy ötször (Viola makrancos óvodás!), az ötödik leszorítás után Viola öt cuppanós csókot kap tarkójára, hajába, nyakába. Ettől megnyugszik, indulhat a nap, indulhat Viola, indulhat a hév. Közelállóból távolra integető lesz, aki az ablakból figyeli távolodó Violáját, látja – nem látja a sötét kabátban, a sötét háttér előtt egyre kisebbedőt, aki integet ugyan, de többnyire csak egy világos tenyér látszik belőle. A boldogságnak bizony ezek nehéz pillanatai.

A délelőtt különös időszak, amikor távol van „a másik”, a kedves, talán akkor vágyik utána legjobban az ember. A fantáziájával nyúl utána, felépíti magában „a másik” napját. A magam dolgát magam alakítom, vagy vergődöm világra, vagy töltöm időmet fölöslegesekkel. De az övét tudom, hogy előírják neki (tanrend, tanmenet, kötelező olvasmányok, satöbbi), olyannal írják elő, amit ő is szeret és élvez, még ha azt morogja is időnként, hogy szörnyű iskola, szörnyű egerek (ezek a diákjai), hogy őt (és minden tanárt) gúzsba kötnek. Pedig – ezt én jobban tudom nála is! – éppen ő az, aki nagyon szereti az iskolát (az ő iskoláját!), a tananyagot, az egereit. És azt építgetem délelőtti magányomban, vajon hogy magyarázza, vezeti be, értelmezi A helység kalapácsát vagy Biberach figuráját, hogyan Hamletet vagy Hemingwayt, a kis- és a nagybetűt, azt (az átkozott) egybe- és különírást. És öröm számomra, ha úgy képzelem magam elé, vagy ha éppen ő maga meséli, hogy értelem (öröm) villan fel, ha akár csak egyetlen gyermekarcon, a megértés öröme, amelyet elvisznek magukkal  egerecskéék, és akár egy életen át megőriznek. Ilyenkor valójában már szinte irigy vagyok Violára, de ez az irigység az öröm, a szeretet jele. Vagyis az érzelmek különös kapcsolatban vannak egymással meg azzal, amivel kapcsolatban érezzük őket délelőttönként.

A délután, a délután… A délután általában rosszabb, mint a délelőtt. Reménytelenebb. Délelőtt még él a hajnali integető tenyér emléke, közelállóból még ki-kibújnak az ötletek, amelyeket persze papírra kell vetni, vonzóvá és mély értelművé fogalmazni, már csak azért is, hogy Viola, ha hazatér, meghallgassa és véleményezze. És íme, egy mű, amelyik véletlenül gördült elő valahonnan, vagy talán a semmiből. Ajándék a címe:

Száll le a nap, szállnak fel a felhők, fénykoszorúban.

Mozdulatom nincsen, vállamra borul le az árnyék.

Hívna magához az esti homályba – meséket igérve.

Szép ez a hívogatás, ez a perc, ez az alkonyi óra.

Óh, ha te itt volnál… Fognám kezeit Violának,

együtt szökdelnénk, futnánk el az este nyomában.

Ám de magam vagyok itt a komor-szép fűzfa alatt csak,

gyűjtöm a fényt, a sugárt meg az árnyékot meg a csendet,

gyűjtögetem tenyerembe… Szivemben kész az ajándék!

A hazatérés ideje bizonytalan, esetleges, titokzatos. Közelálló legtöbbször (na: néha!) kitárja a szoba ablakát, könyököl, kihajol és sóvárog kifelé, igézve Violát, bár jönne már. Az idő azért gyakran megsúgja közelállónak, hogy Viola már a járművön van, már le is szállt a járműről és közeledik. De jaj, a járműről érkezettek mind egyszerre tolonganak az úton falkában, a fák hol árnyékot, hol levelet vetnek rájuk, a lámpa hol megvilágítja őket, hol sötétbe burkolóznak. És különben is, ki ismer meg tíz fekete kabátos hazasiető között egy tizenegyediket, azt, akit errefelé látott reggel eltűnni, és akire reggel óta vár. Azért a termet, azért a baktatás módja, azért a táska csak azonosíthatóvá teszi azt az egyetlent, aki miatt érdemes odakönyökölni az ablakba, a fák fölé, a félhomály fölé. Most tél van éppen, fél öt után már sötét burkol be mindent és mindenkit. És mekkora öröm, ha egyszerre elővillan a tömegvonulásból Viola, kölcsönös föl- és leintegetések formájában tudatják a világgal, hogy a nagy hazatérés ma is bekövetkezik pillanatok múlva. Közelálló időnként nagyot tapsol, amitől a többi járókelő megretten, Viola örömre lobban, mert tudja, a taps a feléje küldött hívószó.

Viola azért – ajjaj! – hazaérkezvén gyakran kádba búvik, vízi parádét rendez, majd „habjaiból megéledett főnixként” újra a tankönyv, a számítógép, a dolgozatok közé veti magát. Második műszaknak nevezik az élet elfonnyasztásának szakértői, Viola teszi, ami a dolga, ezt a részdolgát a világnak ő szabta ki saját magára. Dolgozatot naponta-hetente számlálatlanul kell készíteni és értékelni, e művelet közben közelálló hallani véli, amint Viola elméjének kerekei pörögnek és kattognak, amint tételek és föltételek csatasorba állnak, képekkel és idézetekkel alkotnak táncospárt. Közelálló ilyenkor némán hever, olvas vagy maga is az írdogálás mestersége után néz. Aztán Viola egyszerre csak abbahagyja az abbahagyhatatlant, elhangzik az örömosztó „Mára elég!” felsóhajtás, és ők megint egymás felé fordulnak, tanerőből és nappali várakozóból vidám, sőt bohó emberpárrá változnak.

Már csak a vacsora hiányzik! Az nagyon hiányzik, vagyis hiányoznék, ha nem volna. A vacsora az egyetlen étkezés, amelyet együtt töltenek, amelyet el együtt költenek. Mert nincs szomorúbb dolog az egyedül evésnél… Viola dobozkában hord az iskolába dióbelet, almagerezdet, abból szemelget szünetben, szusszanásnyi időben. Közelálló maga szerkeszti meg reggeli tányérját sózott uborkából és poharas kefirből, persze jó az, de egyedül?! Hogy csak a kefir néz rá az emberre hideg szemekkel? A vacsora is inkább közelálló aktív tevékenysége, ő falatozik, Viola örül társa jó étvágyának. Azért egy-egy doboz sör kikerül a hűtőből (mármint fejenként egy-egy doboz!). És elmondódik a nap lefolyása otthon és az iskolában, a háttérből a „telefecsegő” kiegészíti a világ híreivel, a boldogság kellékei lassan mind együttvannak.

Violáék boldogsága azért nem mindig áll meg kettejük közös határán, Viola tesz róla, hogy boldogságuk időnként (a szó szoros értelmében) szárnyakat kapjon! Karácsony előtt angyalokat varázsol a szobák ablakára, hogy ország-világ és egész Békásmegyer lássa, hogy itt égre és egymásra tekintő lények lakoznak, ha nem is maguk az angyalok, de a boldogság felé igyekvő angyalbarátok. A lakásajtón pedig az ablaki angyalok kivágott negatív párjai hordoznak vállukon szárnyat, a kezükben gyertyát, ott lebegnek (gyertyáik lobognak) heteken át, ünnep múltával pedig Viola visszarakosgatja őket angyali lakódobozukba – már egy évtizede, hiszen a boldogság – ugyebár – nem cserélhető és nem helyettesíthető évről-évre más angyallal.

Viola szabadidejét azért az iskola „fukar kezekkel méri”, még ha ők (vagy inkább ők ketten együtt) igyekeznek is az idő apró szemhunyásait a maguk örömére fordítani. A tavasz is, az ősz is rábírja az iskolát, hogy Violának ajándékozzon egy-egy hetet, hogy elfeledtesse a napi szigort, a monoton tanmenetet, a rágcsálni való dolgozat-kásahegyet. Viola és közelálló egyúttal kiváló útitársa is egymásnak, bár természetesen az úti célokat is Viola szokta meghatározni, vagy legalább sugallni.

Az éves szabadság-futamodások közül az egyik bizonyosan valahová a Balaton-felvidékre irányul. A belakott és bebarangolt tóparti úszóparadicsomokat lassan már csak Viola képes számon tartani, de valószínű (így gondolja közelálló), hogy valahol egy rejtett térképen minden nyaralás után Viola elhelyez emlékeztetőül egy-egy piros fejű gombostűt. Jártak már Tihanyban, a levendulaföldeken, a kutyáknak szóló, angol nyelvű tiltótáblánál, a templomromok közül kilencet megmásztak, és biztosították őket, hogy idővel újra felkeresik. Jártak Alsó- és Felsőőrsön, a rontásellenes kőkötelékes kápolnánál, kvaterkáztak annál a szökőkútnál, amelyen víg kedélyű kőbéka kapaszkodik fölfelé. Ahány kilátó van messze és távol (de inkább magasan), azt mind végigjárták, hevertek a füredi bronz révész és halász lábánál, és éhüket elűzték onnan egy kőhajításnyira, a velős pirítóst árusító kerthelységben. Áhítattal hajtottak fejet a szív alakú kőtáblás temetőben és a hasonlóképpen megrendítő vashegyi nyugvóhelyen. És ahány különös formájú vagy ferde növésnek indult fa csak tartózkodik a Balaton-parton, azt mind körüljárták, közelálló mindegyikre fölkergette Violát (némelyikre Viola föl is kúszott, de többnyire maradt a fa alatt és átkarolta a törzset), majd a fát lefényképezték, és eltették egy évtizede növekvő és hiánytalan képgyűjteményükbe. Amikor új látni- és megjegyeznivalót találnak, zajos örömmel ugrálják körül és simogatják meg. Ha pedig már többedik alkalommal járnak a figyelemreméltó helyszínen, akkor azt, mint régi ismerőst (afféle családtagot) köszöntik. A boldogságnak aligha van ennél igazibb bizonyítéka, ugyebár. Legföljebb egy elmormolható vers:

Szunnyad öreg Badacsony már, néma sötét köpenyében.

Bánja is ő, hogy tar koponyája fölött az arany nap

szórja ezer sugarát a közelgő esti homályba?

Vége a napnak… A tó tetején már alszik a hullám,

alszik a szél, fiait dédelgeti csendben a nádas.

Térdemet átölelem, szemem őrzi az isteni tükrét

múltba, jövőbe tekintő, esteledő Balatonnak.

Végtelen és tenyerembe befér, ezer arca tekint rám.

Hadd vigyelek – szólok neki most –belerejtve szemembe, –

hadd vigyelek szívembe, zsebembe, nyakamba akasztva.

Elmondom Violának a csöndedet, és hogy a hullám

nékem szó, neki szól s odahajtja fejét kebelére.

Persze nem csak Balaton van a világon, a szabadság-egérutak másik csoportját a váratlan országjárások teszik ki. Megtapasztalták az Országos Kék Gyalogút két végpontját Írott-kőnél és a Nagy-Milicen (sőt akkoriban egymást is Kismilicnek és Nagymilicnek szólították). Az Őrségben ámultak a középkori templomablakon besurranó fényoszlop láttán, amely a szentek ünnepén a róluk készült festményekre esik, esténként pedig kacagtak a lovakon, amelyek bekandikáltak szállásuk ablakán. Pécsett Viola meglovagolta Zsolnayék kerámiaoroszlánját, Szegeden alig lehetett lecsalogatni a játszótér óriási kötélhálójáról. És át- meg átkukkantanak a szomszédságba is, persze a bölcs-vidám kalandkeresés szándékával: príma félnapot töltöttek Grácban, Alsó-Sztregován Madách Imrénél tisztelegtek, Nagyszalontán Arany Jánosnál, Kassán Rákóczinál, és jártak a felújított Szabadkán – Kosztolányit fölkeresendő.

Világjárásaikat hadműveletek gondosságával tervezik meg – és diákcsapat vidámságával hajtják végre. Zürichben a szemerkélő esőben ott söröztek a Limmet partján, a pincér a korsóhoz pokrócot mellékelt és a vállukra borította. Baselben, a Rajna-parton, ahol Minerva szemléli a folyó hömpölygését és kezében öles dárdát szorongat, Viola az istennő bőröndforma csomagjára telepedett, és hátat fordított a világi nyüzsgésnek.

Na, Prága az más! Templomból toronyba és fellegvárba csak úgy közlekedtek, hogy mindannyiszor útba ejtettek egy-egy kiváló sörmérést, hol a híres íróét, hol a medvebocsokét. És megpihentek híd alatt, folyóparton, a kolostor előterében, a puttók között. És örültek a naplementének, a hídpillérekre szerelt sasmadaraknak, a Patrik-napi ír-szetter kutyavonulásnak. Örültek egymásnak, hogy mindketten tudnak örülni az élménynek, a látványnak. Az időnek, amelyik úgy múlik, hogy a szépséget, a vidámságot meghagyja a benne résztvevőknek.

Velencében nem ültek gondolában, de a vaporettóban felosztották a világot: a Rialtóig Viola fényképezte a Canal Grandét, azon túl pedig közelálló.  Amikor a dózsepalota aranyából és márványából aznap már eleget láttak, Viola hanyatt heveredett a Szent Márk tér (magyarul: San Marco) kockaköveire, és félórán át várakozott a Campanile tornyából előbukkanó óraütésekre.  Az angol-norvég turisták átlépték óvatosan, közelálló pedig igyekezett szemében és agyában rögzíteni Violát ebben a sajátos környezetben. Aztán fölmentek a templomba, megsimogatták (bár nem lett volna szabad!) a hétszáz éve odaállított pompás lovakat (egyet a négy közül), és ámultak a fehér galambon, amelyik ott pihent meg a csipke finomságú gótikus tetőfaragványon. Miközben megállapították magukban, de lehet, hogy egymásnak is megsúgták: Velence nem süllyed el!

Volt, ahová Viola iskolája elvitte őket autóbusszal, ilyenkor tervezni nem kellett, de az alkalmat megragadni érdemes volt. Kolozsváron a Házsongárdban tették tiszteletüket, ámulattal hallgatták a szentléleki gyermekkórust, a helybéliek mesélték, hogy időnként a medve „lelátogat” a Hargitáról, a tordai sóbányában már inkább modern kori só-show-t találtak (közelálló megnyalta a bánya falát, sós volt és keserű). Lengyelhonban kacagtak utcai bábjátékos produkcióján, éltek át májusi hóförgeteget, jártak a nedeci csodavárban, végezetül keresztülcsúszkáltak a befagyott Tengerszemen (aztán megtapogatták magukat és egymást, hogy vajon ép bőrrel úszták-e meg ezt a tavaszi jégkalandot). Tavaly nyáron pedig – szavam ne feledjem! – a Tátra hegybe tettek négynapos szemlét, hogy vajon akkorák-e ma is a hegyek, mint negyven éve, mint húsz éve, van-e még hó augusztusban, és mit szólnak a zergék és a mormoták, hogy együtt látják a két hajdani sziklajárót. A Tátra kinevethető özönvízzel öntötte nyakon őket, a felhők szinte a tenyerükbe telepedtek, zergét, mormotát ugyan nem láttak, de Viola egy bájos-bohó szőrme mackót édesgetett magához, aki ma már a Lomnickó névre hallgat. Négy nap után tudták, hogy mind a ketten ugyanakkora élménnyel lettek gazdagabbak és boldogabbak, és ha eszükbe jut – vidámabbak.

Viola mindehhez képest házának kiváló őrzője és karbantartója. A lakás már alig-alig számít az ő kettejük tartózkodási helyének, túlnyomó számban hódították meg a növények és a könyvek. A növények hetvennél több cserépben élnek és virulnak, de számuk minden számolásnál tovább nő. És a plánták (főként pletykák, pálmák, szanzavérák és egyebek) nem férnek a bőrükbe (vagyis cserepükbe), szétlebbennek a bútorok között, láthatatlan madzaghídon vonulnak, és gyakran lenyúlnak a két lakásba betolakodót megsimogatni, valójában figyelmeztetni, hogy ő növénységük javítja a levegőt, ők adják a lakás zöldszínű vidámságát, tehát övék az elsőbbség. Viola és a virágok között különös, már-már rokoni kapcsolat alakult ki, hiszen némelyik pálmája húsznál több éve lakótársa. A növényekhez öntözés, karbantartás céljából csak Violának szabad hozzányúlni, közelálló megtisztelő feladata, hogy a sárga locsolóvödröt megtölti vízzel és bevonszolja a nagyszobába.

A könyvek ezredekben sorakoznak két sorban a polcon, az asztalon, a szekrény alatt és fölött, de még bizony a legkisebb helyiség teljes oldalfalát is beborítják. Könyvet keresni lehet, megtalálni ritka szerencse. Viola időnként emlékezik, de többnyire a szimata vezeti. Mindez csöppet sem zavarja a könyvek használóit, két könyvmoly többnyire békésen megfér egymással, és elosztozik a zsákmányon. A Nils Horgersson kalandos utazása a vadludakkal mindig kéznél van, Viola nem oly rég volt ifjúságára e könyvön keresztül szokott emlékezni, amely legalább annyira ifjúsági regény – mondja Viola is, hiszi közelálló is −, mint amennyire komoly földrajzi és lélekrajzi mű, amit legalább öt évenként illik újraolvasni.

Azért Viola mégis elsősorban tanárnő. A diákoknak, az iskolájának a tanára, tanártársainak részben főtanára, részben vidám munkatársa. Hogy mindez mennyi örömmel és mennyi bosszúságforrással jár, azt közelálló néha hüledezve tapasztalja. De Viola mindkét esetben rajong a tanárságért, a sajátjáért és a kollégákéért, a diáknép testi-lelki-szellemi gyarapodása a legelső dolog számára a világon, éjjel és nappal, tanév közben és a nyári szünetben. Közelálló természetesen állandóan féltékeny az iskolára, a házi feladatra, a dolgozatra, a tanulmányi versenyekre, amelyeket Viola egerei (na: diákjai!) nyakra-főre nyernek kerület, város, megye, sőt Kárpát-medence szerte.

Violával – erről közelálló már régen megegyezett magával – minden nap ünnep, és pedig olyan ünnep, amely minden nap a tartalmas vidámságot, az örömet, a boldogságos együttlétet teremti újjá. Valójában minden nap, amelyet együtt töltenek – születésnap, vagyis a meglepetések és a lehetőségek napja. És mivel Viola és közelálló együvé tartozása már a tizenegyedik esztendő felé ballag, ezért közelálló kiszámította, hogy a tizenegyszer háromszázhatvanöt nap, a benne rejlő szökőnapokkal együtt eléri a négyezer napot. Innen származik a gondolat, hogy ezt a kettős együttlétet a négyezer születésnap idejének tartsák, és akként gondoljanak rá és magukra, mint a négyezer születésnap kegyeltjeire.

A közelálló gondolatait lejegyezte:

Lukáts János