Sarusi Mihály: Októberi napló

 

- a pesti fiúk GYURCSÁNY, TAKARODJ! nótájára -

 

 Vasárnap este az almádi Pannóniában sokunk torka elszorul a veszprémi Pannon Várszínház ötvenhatos emlékműsorától, mely (jelképeivel)  érzékeltet valamit a kommunista zsarnokságból, valamennyiünk szabadulásvágyából, a Szabad Magyarország ötven évvel ezelőtti lemészárlásából.

 

Hétfőn reggel irány Pest, az Írószövetség ünnepi közgyűlése.

A zalaegerszegi buszon az idősebbek hangosan szidják Gyurcsányékat: maguk is bevallják, hogy lopnak, csalnak, hazudnak! Középkorú férfi, előtte két kisgyermeke ül, még hogy szívja a fogát: „Meddig kell még ezt hallgatnunk?!”. Meddig, meddig.

A pilóta megjegyzi: kérdés, hogy este vissza tud-e jönni, mert a Kossuth-tér tegnap esti kiürítése miatt a gazdák bejelentették, körbezárják a fővárost.

Az írószövetségi ünnepségig van egy kis időd, emlékútra vetemedsz.

Corvin köz, melynek a szomszédságában, a körúton szemben kellemes napokat töltöttél Öcsiéknél, apád háborús barátjánál, ahol vidéki suhancként a harcokat átélő pesti cimborád élményeivel szembesülhettél.

Apád is járt erre ötvenhatban, zsinóros bundájában óvakodott végig a pesti utcákon… a Békéscsabai Fodrász és Fényképész Ktsz munkástanácsának elnökeként? Magánemberként? Valamit be kellett szerezni… családnak, szövetkezetnek? Vagy hogy előkészítse Amerikába szökésünket? Először fiatal férfiként Konstancából ment volna világgá, hogy emberhez méltó módon élhessen (idehaza iparos segédként semmi esélye nem volt saját üzlet nyitására), másodjára 1956-ban indult volna, velünk, feleségével, három gyermekével, ám édesanyánk semmi kincsért el nem hagyta volna édes-nyomorult hazánkat… (Volt mit tanulni apánktól; anyánktól az iskolában tanult Szózat előtt azt is, amit Vörösmarty így ír körül: Itt élnek, halnod kell.)

Corvin köz, VIII. kerület, Józsefváros, az Üllői út és a Ferenc körút sarka, átellenben a Mária Terézia (Kilián) – Maléter – kaszárnyával. A Kilián tövében – ünnepmentes - hajléktalan-fészek; Hajléktalan-Magyarország; Magyarország, kilakoltatva.

Apádék hol így, hol úgy hívták.

A mozi falán körben a hősök, hősi halottak emléktáblái. „…Kócos, Pufi, Kéksapka és a többi névtelen hősnek, akik meghaltak, de előbb megfizettek érte! Corvinista bajtársaitok.” Naponta fölgyújtottak néhány tankot. A moziban reggeltől estig ötvenhatos filmek. A mozi előtt, a közben: ünnepély ünnepélyt követ napestig. Ki-ki csapata – egysége – (szervezete) képviseletében. Külön, külön.

Azt mondják, akkor sem volt egység a Corvin közben, a Práter utcában, a Kisfaludy utcában.

Ki-ki a maga szakállára – a szabadságért?

A Kisfaludy utcában 1956-os mintájú, magyar címeres ruszki tank, a ruszkiktól zsákmányolt, vagy a mieinktől kapott páncéltörő ágyúk, miegyebek. Mindaz, amivel meg lehetett állítani a Corvin köznél az Üllő, avagy Buda felől közelítő páncélosokat.

A Kossuth-címeres tankon csapat fölkokárdázott, föllobogózott, fölkarszalagozott gyermek. Játszanak. Alattuk boldogan – arcukon nem kis megilletődöttséggel - fényképező szüleik.

Szabadság.

Szabadság, szerelem. Jövendő.

Magyar élet.

Könny.

Vér.

2006. október 23.

Ünnep, emlékezés.

A Corvin köz sarkán – végig a Belváros utcasarkain – rendőrök téblábolnak.

Bocskay ruhás öreg harcos a Corvin közi emlékezők közt. Fekete öltönyös cigány férfi karszalaggal – meggyötört (Amerikát látott?) arcán könnycsepp gördül végig az Isten áldd meg a magyart alatt. Hány ruszki tankot lőtt ki egymaga, hogy bizonyítsa: nem akármilyen magyar ő is?!

A legjava.

A legjava örök semmibe vett.

A Corvin közben végre szabad lehetett.

A Szabadság Krónika című évfordulós kormányzati kiadványt, szintén kormányzati Forradalmi kalauzt, lyukas nemzetiszín karszalagot, lyukas zászlócskát osztogatnak fiatalok. Ha az Írószövetségben meglátják a karomon ezt a Corvin közi karszalagot…

Leleplezem magam a leskelődő – ránk váró – zsandárok előtt?

Ha ennyi mersz sincs az emberben, megette a fene.

A körútön motoros csapat dübörög végig motoros zsandárkísérettel. ’V’-t mutatsz nekik.

Győzelem.

Még egy…

…Oroszt lőni? Zsarnokot pusztítani? Corvin! Magyar fiúk. Magyar s orosz egybefolyó vére.

Pongrátz Gergely csapata, Bajúszé.

 

Az Oktogonnál, az Oktogontól a Vörösmarty utcáig ünnepi – Demszky-i--Gyurcsány-i – élőkép Ötvenhatról. Ötvenhatot idézve, időzésre buzdítva e helyt (a Nyilasházból lett Vörösház előtt, igen, az Andrássy 60-nál). Megteszi. (Megtenné.)

Valamelyest.

Csak, kicsit, művi.

Mintha-Ötvenhat.

Majdnem-Ötvenhat.

Szinte-Ötvenhat.

Már-már.

 

Az Írószövetségben szolíd emlékezés azokra az elődökre, akik mindent megtettek a nép fölvilágosításáért. Azokra, akik népük – persze, népünk – élére álltak. A lázadók legelejére. Zászlót emelni. Zászlót kiemelni a sutból, fölemelni a porból. Zászlónak merni állni. Illyés Gyula – aki politizálni mert, zsarnokságot ostorozni -, Veres Péter – aki kiállt a nép elé a Bem szobornál -, Gérecz Attila – golyót fogni, golyót okádni, golyót nyelni: valóban MINDENT A HAZÁÉRT -, annyi tiszta magyar író! A piszkot örökre magukon felejtő akárkik mellett.

Vajh, ma ki, hogy? Minek?

NE POLITIZÁLJ – okít a volt komcsi cenzor, a volt komcsi cenzort kiszolgáló szalonpolgár, szalonparaszt, szalonmunkás (író, szerkesztő, műítész, tanár, miegyéb). Ne.

Ne, nehogy már.

Corvin közi lyukas karszalaggal e szalonban emlékezők közt: persze hogy szemet szúrsz. Már-már furcsán érzed magad.

„Nemzetőrnek álltál?”

Minek, ha nem annak.

„Ha ezzel a karszalaggal mész, elsőnek téged fognak meggumibotozni a rendőrök!”

Míg mi itt ülésezünk, a pesti utcán ki tudja.

„Mit láttál a Corvin közben? Most mondta a rádió: tízezer tüntető tart a Corvin köznek!”

Ajaj.

Épp a legjobb helyre.

„A körúton vagy harminc fáradt tüntetőre úgy rontottak a rendőrök, mintha veszélyeztetnék a Népköztársaságot!”

Puff neki.

Irodalom.

 

Astoria, délután. Igyekszel, hogy még elérd: délután négy.

A Blahától hömpölyög a nép. Ugyanoda.

Az Asztóriánál beállsz az útkereszteződés legközepébe, a villamossínekre.

Jobbra tőled BALATONFÜRED, körben az egész ország. Fejed tetejére lóg a hajdúsági magyar ember jókora táblája, amelyen A MILLIÁRDOSSÁ LETT TOLVAJOKBÓL LETT POLITIKUSOK ellen ágál. Hangfalak, vetítővásznak, embertömeg. Mind társadalmilag, mind az életkort, mind a nemet illetően vegyes a nagygyűlésen résztvevők összetétele.

Szélsőjobboldali szélsőségesek… Újnácik… Radikális jobboldaliak… Demokráciaellenes elemek…

Nemzetiszín lobogók, Árpád-sávosak. Vörös-fehér csíkos Árpád-sávosak: a nyilaskereszttől megtisztítva! Ahogy háromszínű lobogónk a sztalini-rákosii kolhozállam-címertől!

Ha az egyik megtisztult a piszokfolt eltávolításával, a másik miért nem, elvtársak?

Polgártársak.

Ha egyáltalán. 

Szónokok. Költemények. Persze, a MONDAT. Az az Egy mondat…, amely úgy ül e mái gyönyörű világra.

Jobb felől, a Deák tér irányából meglepő üzenet: a Bajcsy-Zsilinszkyn vízágyúval, füstgránáttal lövik a tüntetőket!

Szól a szónok, szól a zene, ének; amarról kusza hírek. Nyomtatott cédula jár körbe: LŐNEK! S néhány férfi azzal van elfoglalva, hogyan csábíthatja el a tömeget a rendőrtámadás irányába. UTÁNA TI IS GYERTEK!

Az emberek lesnek.

Ünnepelnek! ÜNNEP! Ünnep ez a nap. Nekünk. A gyönyörű nap. Hogy süt. Reánk. Szabadok vagyunk.

Szabad-e, s ha igen, mennyire.

Hallgatod, aztán mégsem. Annyira nem. Amennyire kellene? Lehetne?

         Hogy lehetne.

         Utolsó vonatod hat után pár perccel indul a Déliből. Ötkor indulnod kell, ha át akarsz vergődni a tömegen. A ki tudja, min. Hisz épp arra, a Deákra kell tartanod a mélyvasúti megállóhoz.

 

         A Deák téren meglepődsz. Már valamivel előbb, a kiskörúton baktatva kaphatod föl a fejed: mintha füst kavarogna a Bajcsy-Zsilinszky felől a térre.

         Füst. Tehát mégis lőnek?

         A kiskörúton – a Filmmúzeumon túl valamivel a Károly körúton – gránáthüvelyt két kezében tartó izgatott férfi igyekszik fölvilágosítani az ünneplőket, mi történik innen pár száz méterre. Vajon eljut-e a szónoki emelvényig, szót kap-e? Megtudja-e a tömeg, mi vár rá, ha időben nem tágul?

         Ünnep. Ünneplők. Ünnepi politikai nagygyűlés közönsége. A szónoklatokkal már elégedetlenek: látszik némelyeken, mások meg is fogalmazzák.

         A ’radikális’ – aki torkig van a tolvaj kommunista nagypolgárságot szolgáló állammal – legyint: Egy hónapja beszélnek!... ELÉG VOLT! – és siet tovább a Deák tér felé. Ahol tán.     

         Lassan haladsz, jó, hogy időben indultál. Még meg sem kezdődött az Orbán-beszéd. Még valaki énekel, amikor már látod, ennek a fele sem tréfa.

         Az Erzsébet tér végében, már túl, innen a Bajcsy-torkolaton (ha jól látod): fölpáncélozott-pajzsozott-bukósisakozott rendőrök sorfalában vízágyú, füstbombavető ágyú (könnygáz-gránátvető), meg ki tudja, mi az Isten haragja. Farkasszemet néznek a haragos – dühöngő, kiabáló, hadonászó - tüntetőkkel.

         Ropogni kezd bal felől: az Erzsébet tér társasgépkocsi-indóház felőli oldalán sorra robbannak a füstbombák. A haragos tüntetők az út közepén, amoda csak érdeklődők, épp arra tartók, hazafelé igyekvők, ünneplésükben megzavartak. Nem a tüntetőket, a népet lövik! Hogy megijesszenek, elijesszenek bennünket. A nép – való igaz, célt ér a támadás - szétszalad. Szétugranak előbb az Erzsébet tér, majd a Deák tér megtámadott (meggránátozott) részén tanyázók. Hogy a haragos tüntetők kórusa az út közepén fölzendüljön: GYURCSÁNY, TAKARODJ! Kotrás, pápai futóbolond.

         A könnygáz már akkor marni kezdi a szemed, amikor a Madách térnél vagy. Minél közelébb érsz, annál elviselhetetlenebb. Ezek tényleg lőnek.

         ÁVÉHÁ! ÁVÉHÁ!  - zúg a tüntető had, most már vele tart a tömeg. Az addig békés nép is.

         ÁVÉHÁ.

         ’Gyurcsány Apró Ávósai’ lőnek.

         Mintha a népet lőnék! Nem a vaduló tüntetőket, nem, a népet. Bárkire rádufláznak, aki a téren van.

         Szól a hangszóró, mond valamit, de az sem érti, akinek a nyakába pillanat múlva hullik az áldás. Átok.

         ÁVÓ.

         Mintha szándékosan a népet lőnék.

         És nyomják a Zsilinszky felől a Kálvin térnek. (Közben, mintha, ott lenne a többszázezer fideszessel az Asztória.)

         Ünneplő: ünnepelne. Békés tüntető: szólna, ha szabadna. Haragos tüntető: zendülésre kész.

         Ezeknek – úgy fest! – egyre megy.

         HAZAÁRULÓK! HAZAÁRULÓK!

         Az a szarzsák nem tudja lenyelni, hogy az egész ország – az ország jobbik fele, lassan kétharmada - ellene van. Bárhova megy, bármerre néz, ellene tüntetnek! ELKÚRTAD!

         Ad ő nekünk. Ő, meg rendőrsége.

         Hopp! – húzod össze magad, kezdesz el futni magad is! Előbb csak a Deák tér közepén pukkannak a bűzbombák – paprikagránát, marja a szemed kegyetlen! -, aztán, hogy fölkötöd a nyúlcipőt, meg egyébként is, fél hat, lassan indulnod kell, vár a vonat, a Mélyvasút mozgólépcsőjét befogadó indóház kapuja felé veszed az irányt. Mi tagadás, futásra veszed a figurát, amikor ott, ahol a futás megkezdése előtt másfél pillanattal előbb álltál, immár három méterrel mögötted, robban a gránát.

         Okádja a mérget, tüzel, mígnem pesti bakancsos vagány csap rá: talpával eltiporja, elhallgattatja, megöli!

         Taps. Pest tapsol.  

         Szűzanyám, ezek komolyan gondolják! Ránk lőnek.

         Azokra, akiknek eddig eszük ágában sem volt tüntetni e piszkos banda ellen.

         Pesti srác volt, vidéki fiú?

         Hogyne, a söpredék.

         Mely söpredékre - tájékoztat babád a zsebcserregőn – színes vizet szórnak, hogy megjelöljenek. A vízágyú valóban zöld, kék sugarat lövell felénk. Színező-víz a nyakunkba. Amoda meg már gumilövedék vakít, roncsol, tarol.

         MUNKÁS HATALOM! MUNKÁS HATALOM.

         Le, le a mélybe, futás a Délibe!

         HAZAÁRULÓK!        

         Az volt, az is maradt.

 

         A Deák-téren ávósok lövik a népet! – tájékoztatják a mozgólépcsőn lefelé haladók a fölfelé igyekvő elképedőket. (Az, errefelé, a legkevésbé elképesztő, hogy 2006. október 23-án a mozgólépcső faláról Moldova ’könyvének’ piszkos Kádár-képe mered rád; mert hogy ezeknek semmi sem drága.)

         Ha eltalál, hát eltalál, mért voltál ott?

         Mért laksz itt. Menj tovább!

         Levédia után a Kárpátok közül ki tudja merre, merre visz a végzet.

         ’Gyurcsány Ávós Aprói’.

         Marja a szemed. Ne dörzsöld.

         Ha húszéves lennél.

         Nem, hatvankét és fél. Meg hát: megy a vonat.

         Ötven esztendeje! Bírta a lábad (tizenkét és fél évesen).

         Amúgy.

         ÖTVEN ÉV.

         Ötvenedik forduló.

         Lőnek? Nem akarja az ember elhinni. Még mindig a szemed dörgölöd. Persze, a paprika.

         Valami marja. Csak nem a ’demokrácia’?

         Azt mondják, ők a demokraták. Jó kis néppártiak! Belelőnek a népbe, ha az nem úgy gondolja, ahogy szeretnék. Másképp meri látni. Mi több, ki is mondja. Jaj, kiáll vele a gátra.

         Persze, amikor maoistaként ugattak Pest mai urai, más volt! Más; ugyanaz, mert akkor is a vörös lobogó alatt a piros-fehér-zöld ellen.

         DE MOCSOK EGY DEMOKRÁCIA!

         Sorfal, gépkocsik, zsandárok. Még nem mozdulnak, csak lőnek. Szemben velük zászlósan pesti, meg vidéki magyarok. ’Zászlóba öltözötten’: kézben, karon, mellen, egész testen a piros-fehér-zöld.

         Mért zavarja őket?

         Pest! Szabad lesz-e valaha? Szabadok leszünk-e egyszer?

         PEST.

         Pesten megint ránk lőttek.

         ÁVÉHÁ!

         Valamikor bírtam torokkal.

         Nem állunk meg félúton, / Gyurcsány banda pucoljon!

         ’Szélsőjobboldaliak’… Akár 50 esztendeje épp e szent napon Gerő.

         Helikopter köröz fölöttünk (az Astória előtti nagygyűlés óta). Ránk vadászik.

         PIROS-KÉK SÖPREDÉK. LE A VÖRÖS BANDÁVAL.

         Gyurcsány… Még hogy Gyurcsány.

         Tudják ezek, kik szoktak október 23-án tömeget oszlatni, népre lőni? Demokraták biztos nem.

 

         A továbbiakat odahaza a képernyő előtt figyelheted. Ahol az előbb elhaladtál, a Kiskörút, Deák tér találkozásánál lévő evangélikus templom mögötti ligetből (a liberósátor mellől) az ötvenhatos látványosságnak szánt szabad téri fegyverarzenál megmozdult. Életre kelt! Nem élőképpé állt, megelevenedett. Ágyút húztak ki a térre, páncélkocsit állítottak szembe a zsandárhaddal, ötvenhatos öreg harcos beindította a ruszki tankot, s csak az akadályozta meg abban, hogy halálra rémítse, visszazavarja kaszárnyájába a karhatalmat, hogy elfogyott az üzemanyag. A Kiskörútra húzgálták a liberósátor mellé állított BUDAPEST A SZABADSÁG FŐVÁROSA kőjelszóból az egyik szót. A SZABADSÁG mögé álltak az országos hazugok ellen lázadók.

         Ami hogy zavarta volt a papnyúzó, asszonytaposó, gyermekrugdaló, kurvaanyádozó, szemkitoló, képviselő-agyonverő, bárkit kapásból agyba-főbe csépelő, aggastyánt gumibotozó, hajléktalant szembe könnygáz-fúvó karhatalmat. Budán zászlajával hazafelé tartó emberre rendszám nélküli kocsiból kiugró rendőrruhás, álarcos banditák támadnak. Kitépik kezéből – kezünkből – a magyar lobogót és a földre tapossák. Le is köpik? Lovas-zsandárok rohama ugyanott, ahol az előbb még magad haladtál (engedélyezett gyűlésről a valameddig még engedélyezett földalatti felé.)

         Kardlapoztak is? Vagy csak: kard, ki, kard?

         Vendégmarasztaló könnygáz-permet közvetlen közelről a Budapest-nézőben lévő francia arcába.

         - És az Európai Unió?

         - Nincs itt semmiféle EU.

         Szépen nézünk ki, 2006. Mindszent hava 23.

         Utcakőből, építkezési anyagból, kukából, vaskerítésből barikádok Pest utcáin. A rád lőtt gránátot visszadobod – mi más: terrorizmus? Amikor a zsandár dobja vissza a felé hajított kődarabot, semmi gond, maga a törvényes rend.

         Hogy is volt 1956-ban? „Voltak, akik lövettek, voltak, akik lőttek és voltak, akiket lőttek”.

         Elegünk van belőletek.

         Gyurcsány: retteg? Remeg? Rí? Vagy csak: pityereg?

         Mint általjában ilyen esetben a zsarnokok szoktak volt.

         Hogy őt így megszégyenítsék! Ország, világ előtt. Legalább e napon nem játszhatta a maga kisded játékát.

         Avagy: ki tudja?

         …Toporzékol? Nem. Lövet. S az álbárdok kara őt dicsőíti. Meg, változatlanul, Kádárt, Ötvenhat hóhérját.

         Magyar karhatalom… Lesz valaha ilyen?

         Hol vagyunk? ’Romániában’? ’Szlovákiában’? Szerbiában’? ’Ukrajnában’? Ahol a magyar zászló ilyen gyűlöletet kelthet a hatalomban.

         A magyar zászló: fegyver? Aki viszi, lengeti: fegyverkezik, fölfegyverkezve támad?

         Hát mégis fegyver a mi három színünk?

         Jó, hogy tudjuk.

         Atombombával ér föl?

         Azzal nem, de.

         …Meglátja a fogdmeg a piros, fehér, zöld kokárdát, ütni kezd. Mögláti a fogmög a piros-fehér-zöld karszalagot, nyomban csépelni fog. Mëgláttya a fogmeg a piros, fehér, zöld lobogót, menten ütni-verni indul szabad bal, avagy jobb keze (netán mindkettő). 

         A magadéban, a magad honában, odahaza.

         … Pofán vág. Visszakézből. Mért zavarod az őáltala elképzelt rendet.

         Sortűz nemzeti ünnepen! Európában hol tesznek ilyet? Akad-é olyan álladalom a művelt világban, ahol – engedély nélkül utcán tüntető tömeg oszlatására hivatkozva - nemzeti ünnepen az ünneplőkbe, vagy a csöndes tüntetőkbe, avagy a haragos tüntetőkbe lövet a zsandárfőkapitány?

         Főkapitány… Belügyér, miniszterelnök!

         Hogyne lenne: Oroszország, Kína… meg kedves Bokros elvtársatok Burundiországa.

         Hol tanulták ezek a saját népre lődözést? Ezt a gyűlöletet… saját nemzetük iránt? Rosztovban? A Lomonoszovon, a KGB-iskolán? Washingtonban, New Yorkban, Brüsszelben, Strasbourgban? A Gestapónál, SS-ben?… Burundiban?

         Gyurcsányiában, hogyne.

         „Ide lőjetek!” – s már az is vadul, ki előbb csak csöndes szemlélő volt.

         Kokárdával fölfegyverkezve elkövetett rendszerellenes összeesküvés! – punktum.

         MÉRT, MI TÖRTÉNT? – bámul rád a képernyőn a főhekus. Mert hogy minden jogszerű volt. A fekvő, már lefogott tüntető tovább rugdosása, ólombot (vipera) használata, fejbelövés, hülyére verés; minden. Hogy civil ruhás alakok mozognak a tüntetők és a rendőrök között: provokátorként?

         Mi, mi. Mi is.

         Szabad, magyar. Magyar.

         GYURCSÁNY APRÓ GÖNCZEI.

Gumilövedék: szembe, arcba, nyakra, hasra, halántékra. Szívtájon.

2006. október 23., Pest.

Hogyne féltenék az EU-ból várható százmilliárdokat, melyből – fejenként, főelvtársanként (fő ’baloldali polgár’-onként) - legalább pár százmillió csak-csak zsebre tehető.

Persze, hogy persze.

…Az újjáépülő rendőrállam csetlő-botló (gázos) léptei.

HOGY NE LEGYÜNK ÚJRA GYARMAT.

 

Kedden… Annyi hamisság, amennyi álsággal régen találkoztál.

Rezzenés nélküli arccal vágnak a képedbe szemenszedett hazugságokat.

Azért a pénzért… (sem lennél rá képes).

Nem véletlen van tele újságüzlet, könyvesbolt-kirakat, házfal, hirdetőoszlop… Kádártokkal?

- Jó reggelt, ētársak!

         Jó reggelt adj, Isten…

 

Sz. Tóth Gyula: Futamok a Búvópatak novemberi hangjaira

 

Magán– és közfájdalmaink

 

Borús őszünk van. Megint. De hát, egyik ősz, akár a másik (kis nyárutó, tél elő, Weöres Sándorral). De nem. Mondtam, a Valse triste francia verziójának elemzésekor, amire Fűzfa Balázs „A 12 legszebb magyar vers”–sorozatban került sor. Két fordítást, két fordítót találtam, az egyik francia, Robert Sabatier, a másik magyar, Timár György. (Elkelne egy összehasonlító elemzés, doktoranduszok, kutatók szép feladata lehet.) Mindkettőt böngésztem, alaposabb áttekintésre az utóbbit választottam. A végső konklúzióban arra jutottam, akárhogy is, egy valse nem lehet szomorú, fájdalommal bélelt, lehet inkább szomorkás, van ilyen vonulata, árnyalata is. A francia verzió is bizonyítja: nem is oly szomorú e keringő, pszichológiai, gondolati létérzéseket libbent fel és lebbent tova. Benne kering az Egész, s vele mi magunk. A két fordítást, a fentebb említett sorrendben, elküldtem néhány francia ismerősömnek, ahogy szoktam. Nem kértem tőlük elemzést, még véleményt se, bár „szövegjavításra” mindig készek. Köszönték, egyikük, egy hölgy nem állta meg, s megjegyezte: a második tetszett neki jobban. Apró indokokat is sorolt: kisebb nosztalgia érződik a nyár, a lányok piros ajka után, a csípős csöndben ott lapul a szőlőskert élete, a vers zeneisége körbeveszi a télire megpihenő embert. (Nem szól a szüreti ének, de a csendes pince mélyén érik a bor a hordóban, tesszük hozzá.) Ez is, meg az e sorozatban többször megtapasztalt elemző értékelés mutatja Timár György csillogó költői-fordítói nagyságát. (A dolgozat megjelent: Illanó keringő a Valse triste francia dallamára. Valse triste = A tizenkét legszebb magyar vers 12., alkotó szerkesztő: Fűzfa Balázs, Szombathely, Savaria University Press, 2013, 289-298)

De ősz van, szól a nyitány, Lukáts János játssza nyolcsoros húrokon. Lehetne Goethe, Vándor éji dala, az elmúlás nyugalmával, de Radnóti képeslapja is a halálmenetről. Főleg, mert ugyanazon az oldalon ott a Kivégzés, Szalay Lajos grafikája. A szomorú indítás megadja az alaphangulatot. Még eszünkbe jut egy másik ősz is, Adyé, amikor Párizsban járt az ősz – halk futamok, suhogások, zizzenések, én és a természet, magunkra maradtunk. De együtt vagyunk. Valami boldog összekapcsolódás. Igaz, ott a távolság (talán), mint üveggolyó is besegített. Kitárulkozó búsongás. A fájdalom kitárja ajtóit. A fájdalomnak utat engedünk, kifelé? Befelé? (Mint a lap külső borítóján a fotó, ám a hátsón már zárva az ablak. Ország László rögzíti.) Itt, így, bévül, házban és lapszámban sorjáznak, zizegnek a fájdalmas sorsok. Borús, szomorú dalok. Tragédiák. Drámai ősz, drámai életek. És ami körülvesz bennünket: sírkereszt, borjúkötél, temető, halottak napja. Zsúfolt a mi novemberünk, ötvenhat koporsói újabb temetetlen lelkekkel, csontokkal vesznek körül bennünket, ez Ténykép 1956. Két könyvismertetés is hasonló témájú, tónusú: „egy tizenöt éves pesti srác ’56-os forradalmi ténykedése, elfogása, kíméletlen vallatása, kegyetlen börtönévei”. A megtorlás történelmi vonulatai, mintegy előzmény: Dózsa György tüzes trónja, még akkor is brutális megtorlás, ha az izzó vastrón maga, lehet, költői képzelet szüleménye. És már bele is betegedtünk, a Rákosztályra kerülünk Szolzsenyicin regénye nyomán. Modern kor, modern kór: a kommunista diktatúra pusztít. (Ám tegyük hozzá: Putyin elnök magas állami kitüntetésben részesítette az írót, emlékére szobrot avattak.) A diktatúra bennünket sem került el. Fájdalmas szívemben vagy, Magyarország! – mondja a Gyöngyeim fehér krizantémok költője.

Izgalmas irodalmi csemege egy könyv és annak rendhagyó ajánlása. A szóértő, maga is jeles íróember, Varga Domonkos György egy emlékező regényre irányítja a figyelmet. Egyben példát ad az előítélet–mentes közelítésre. Az irodalmi viták eltorzulását előzhetjük meg. Az ajánló értékelésében, a Nobel-díjas író Kertész Imrét méltatva, Kiss Lajos István regényéről kijelenti: „veri a Sorstalanságot is”. A „tisztelt (még) olvasó” bevallja, nem ismerte az ajánlott regényt, de igyekszik a nyomába eredni. Éppen Kertész Imre kapcsán magam is hasonló helyzetbe kerültem egy recenzióban, amikor Fűzfa Balázs tanulmánykötetéről írtam, ezt meg én ajánlom: Egy kitüntetés képei, Kortárs, 2015.06., 72-79. Történt ugyanis, hogy 2014. augusztus 20-án, nemzeti ünnepünk alkalmából Kertész Imre és Rubik Ernő a legmagasabb kitüntetésben részesült. A miniszterelnök előterjesztésére a köztársasági elnök Szent István-rendet adott át a két jeles személynek. Amikor felröppent hír, annak előszele nagy vihart kavart. Jobbról is, balról is támadták a kormányt és Nobel-díjas írónkat. Előbbit, mert, hogyan vetemedhet ilyesmire, jobbról: az író politikai szereplése okán ezt nem érdemli meg, balról: mert, hogy annyi bántás után ez sunyi tett. Az írót azért bántották, mert jobbról: nemcsak a politikai szereplése, de írói teljesítménye sem indokolja a magas elismerést, balról: ettől a (fasiszta, diktatórikus stb.) kormánytól ez méltatlan, s ha az író átveszi a díjat, azzal legitimálja a kormányt. Fűzfa Balázs nagyra értékeli Kertész munkásságát. A fűzfai hadrend alapja: esztétika, etika, cselekvés egysége. Igazat adva neki, hoztam az argumentumokat. És még más valamire is kaptunk példát: egy olyan látásmódra, mely „egységesítheti” az egyébként eltérő elméleti alapállások következményeként létrejövő, amúgy meglehetősen „széttartó” álláspontokat. Hitvallás és üzenet az irodalom szereplőinek: „Egy-egy közösen, más-más nézetrendszerek által is elfogadott és használt fogalom mindig a megértés esélyét növelheti”. Azt is átgondolhattuk, Sartre nyomán is: „Mi az irodalom?”

És ezen közben felhoztam egy őszi, az ott tárgyalt témához és hangulathoz hasonló regényt, Benedikty Tamás: Szuvenír. (2006-ban nagy nehezen megvehettem.) Nemcsak terjedelmes (960 oldal, két kötetre arányosan elosztva), hanem meg van írva. (Akkor is így van, ha nem bírjuk a vele folytatott küzdelmet, s akkor is, ha nem tetszik az írásmű.) Erről pedig Proust jutott eszembe, meg sem álltam, hogy újra nekilássak, amit francia szakos koromban már megszenvedtem, épülésemre. A Benedekty-könyv „felejtésre áll”, pedig többet érdemel. Mint ahogy a Búvópatak egyik írásában egy régi versike sorait olvashatjuk: „Mi a szívben el van rejtve / Nincs elfelejtve.” (Savanyú a szőlő?)

A dráma csúcsa, a novemberi szám tetőfoka, a szívszorító monodráma. Amikor eltűnik a test összes izma, gyomorszonda és lélegeztető gép kell. A szívizom és szem még mozog. Meg az agy. Tisztán és jogosan előkerül: meddig bírom, kell-e bírnom? Szabadulhatok-e a szenvedéstől? Dönthetek-e erről? Az önhalál nagy kérdései is előkerülnek. Nemcsak irodalom vonul itt benn, nem képzelgő haláltudat lengi be a lapot, a halál beköszön. Nagy rendező az élet. Meghalt Alföldyné Dobozi Eszter, a tanár, a költő, a férj verseket elemezve éppen a világ sebére keres gyolcsot megjelenő kritikájában. Irodalom és élet. A szerkesztőség tisztelgőn osztozik a gyászban Halni kéne, de élni muszáj. Gondoljátok, meg olvasók! Akik a mindennapi apró-cseprő gondokat, fájdalommá pumpáljátok. Csernák Árpád érző-józan, bölcs záróakkordja tartást ad: „Gépek vizsgálnak. / Orvosok elemeznek. / Isten eldönti.”  És Farkas Judit nagybeteg hősnője hatalmas fájdalmában sziszegve kiállt: „… Elfogadni… Megbocsátani… Lélegezni… Imádkozni… Szeretni…” Még egészséges olvasó, ennyi szörnyűség legyen épülésedre, viszonyíthatsz. Örülj az életnek! Meg kell „tanulnod kibírni”! Meg kell „tanulnod befelé élni”!

Akkor hogyan legyen tovább? Fejlődés vagy forradalom? A könyvismertető lüktetőn szól: a gazdaság/politika mozgása éber szakmai figyelmet követel és generálja az ember kreativitását. A mesterségek művészetet hoznak létre, összekapcsolva valami régit, valami újjal, éppen Zala megyében, a Nemzetközi Művésztelepen. Ne sebeiket nyalogassa hát, kinek más dolga van.

A lapszám, inkább Füzet (tanításra való már középiskolás fokon) olvasmányai igénylik az olvasó kötődését. Tapasztjuk szemünket a lapokra, ujjunkkal követjük a sorokat, hogy ne tévesszük a sorsokat. Megrendülten érünk a történetek végére, hátára fordítjuk a novemberi füzetet: a kedves táj (Taliándörögd) háza előtt, masszív népi mestermunka, előtte még zöldell a petyhüdő bokor, piroslik párszál rózsa, de bezárul az ablak. Pedig az első borítón a nyitott ablak előtt ott a fehér rózsa. És kél a hangulat: Rózsafa virít az ablakom alatt… Érdekes összecsengés: az 1938-ban készült, vészjósló idők, a Beszállásolás című film dala (az archívumban talán már csak ez maradt meg belőle). Halljuk a nótát, eredetiben Szeleczky Zita melankolikus, később Pere János reménykedő előadásában, és bizakodón a Budapest Bár modern hangszerelésében. A hangok nem eresztenek, vissza a külső borítóhoz, a tárt ablakhoz, a szeretet színéhez, fehér rózsával:… Néked küldöm minden levelét.

 

2019. november

 

Sándor János köszöntője

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Akár egy halom hasított fa

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.”

- írta 1933-ban József Attila, de írhatta volna 2002 tavaszán is, amikor egy ország gerince roppant meg. Hogyan tovább? Tanácstalanul, magányukba zárkózva töprengtek milliónyian. De voltak, akik tettek is. Éltek Hegyi Béla szavával: „Ha sziget vagy, / magányos, / tűzd ki a lobogót: / Ide szigetek! / - szigetcsoport leszel.”

Csernák Árpád, Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjas színész, író kitűzte a lobogót. Megalapította a Búvópatakot , és társaival: dr. Farkas Judit jogásszal, Gera Katalin szobrászművésszel, Csernák Bálinttal, Csernák Mátéval és Gerencsér Zsolttal elkezdte a munkát, elősegítve ezzel a keresztény-polgári értékrend megőrzését, terjedését és a hazaszeretet lángjának ébrentartását. Az Úr 2002-dik esztendejének augusztus 16-áját írtuk.

Tizenhat év telt el azóta, és a Búvópatak véleményformáló példakép lett, mert arra vállalkozott, hogy – mint azt dr.Farkas Judit főmunkatárs megfogalmazta – „a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket és a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.”

Hit és bátorság kellett ahhoz, hogy 2002-ben, reményt vesztett, vert helyzetben valaki ilyen célkitűzéssel kulturális és társadalmi havilapot alapítson. Csernák Árpádban mindkettő megvolt, mert mint vallotta: „Nem szabad, hogy kihunyjon a fény tekintetünkben, hogy tompán, unalmasan lüktessen a szívünk, nem válhatunk a »szürkék hegedősévé«. Érdekből semmit, félelemből semmit. Csak tűzből.”

Ám a jó pap nem játszik Jézust. Szolgálni akarja. Lao Ce mondta:”A bölcs aki az emberek előtt akar járni, mögéjük áll.” Ezt tette Csernák Árpád is, amikor a tanácstalanok, reményt vesztettek mögé állt. Tehetséges alkotógárdát gyűjtött maga köré és útjára bocsájtotta ezt a polgári, kulturális és társadalmi havilapot. A Búvópatak ereje nyitottságában van, és abban, hogy nem „kiabál”, nem „haragszik”, nem „átkozódik”, mert szerkesztői tudják, hogy a lárma semmit sem jelent, csak az erő hiányát. Épp ezért „csak” példát mutattak és mutatnak egy elszürkült, idolok nélküli világban. Példát mutatnak és a magyarság legjobb hagyományait őrzik és ápolják, mert, - mint Bartha Miklós írta - : „A magyar történelmi nép. Nekünk csládfánk van. Nemeslevelünk be van vezetve Európa főkönyvébe. Vérünk ott piroslik a török és a német homlokán. Nekünk a hagyomány életerő. Ha bántanak jogforrás. Ha megtámadnak pajzs.”

Ma az egész világ tudja és vallja, hogy a sajtó hatalom. A Búvópatak szerkesztői és szerzői tudják és vallják, hogy felelősség is. Tudják és vallják, hogy a MI többet jelent, mint az ÉN. „Nem önmagadé vagy, hanem a közösségé” – írta Kölcsey. És tudják: magyarnak lenni édes keserűség. Ezért tisztelik múltunkat. Nem átkozzák ki sámánjainkat, nem tagadják meg Mária országát, és nem nevezik svájci sapkának a Szent Koronát. Nem vagdalkoznak, nem játszanak kirekesztősdit, mert meggyőződésüknek tartoznak annyival, hogy higgadtan védik. Nem szállnak be a napi politikai iszapbirkózásba; a példa, a szó, az irodalom erejével formálják és ajándékozzák meg az embert.

Tizenhat év alatt a Búvópatak az egyik legjelentősebb magyar folyóirattá vált. Köszönhetően a legkitűnőbb alkotókból válogatott szerzői törzsgárdának, az esztétikailag hibátlan megjelenésnek, az egyes számok egységes kompozíciójának, és önzetlen támogatóiknak.

Az én Istenem éltesse a 16 éves Búvópatakot, szerkesztőit, alkotóit, életben tartó olvasóit és a napokban szépkorúvá vált főszerkesztőjét: Csernák Árpádot.

Árpád 75 éves lett. Több mint félszáz éve ismerjük egymást. Engedjék meg, hogy most személyes hangon, emlékeimre támaszkodva köszöntsem őt, a színészt, az írót, a főszerkesztőt, a Búvópatak spiritus rectorát, éltető erejű vezérlő szellemét.

Az életnek nem célja, hanem értelme van” – írta Hamvas Béla. Árpád az élet értelmét kutatta, s így mindig meglelte célját is. Szobám falán lóg Árpád egyik premier ajándéka, egy ikon másolata. Szent György a sárkánnyal. Hátlapján egy „Csernák fragment”: Árpád négy részre vágott arcképe. Erről ismét egy Hamvas idézet jut eszembe: „Csak az én hal meg. Aki én-jével él, halálával él.” Ez a darabokra tört arckép árulkodik színészi alkotómódszeréről. Minden alakításához megsemmísítette, darabokra törte önmagát, megszűnt mint „én”, hogy „ők”-ké válhasson. Így születtek kitűnő alakításai: Shakespeare V. Henrikje, Witkiewitz Anya című darabjában Leon, a fiú, az Adáshiba Imrus-a, a Marat halála öltönyös bürokratája és még számtalan remekbe formált színpadi jelleme. Ehhez azonban alázat kellett. A színpadi alázat nem megalkuvás, nem önbecsmérlés, hanem a cselekvés alapelve. Az emberszeretetnek az a legmagasabb foka, amely már maga az önzetlenség. Ő ennek birtokában van. Hitt abban, hogy nem céltalan az önlemondás, mert az önlemondás teszi a dolgokat társadalmivá.

Csernák Árpád minden hősét, mint önmagát szemléli és sorsukat megszenvedi. Lét és nemlét, tézis és antitézis, valóság és álom színes szálaiból szövi történetei szövetét. Feszes, végletekig letisztult mondatai józanságra intenek, önvizsgálatra késztetnek.

Csernák Árpád minden tettea közösségi emberről tanúskodik. Ha nem ijednék meg a szótól, azt mondanám: „közszolga” ő, aki nem vonul elefántcsont-toronyba, köztünk él és az a dolga, hogy reményt adjon nekünk. Tegnap értünk játszott, és értünk ír ma, mert vallja, amit Saint Exupery így fogalmazott: „Embernek lenni pontosan annyit jelent, mint felelősnek lenni. Érezni, hogy a kővel, amelyet elhelyez, a világot építi tovább.”

Áldjon meg az Isten, Árpád! S mivel II. János Pál arra tanított: „Ne szabjunk határt az isteni gondviselésnek”, csak azt kívánom, hogy még sokáig rakosgasd köveidet a jövő falába, írj, szerkessz lapot családod, barátaid, olvasóid épülésére és örömére.

 

Elhangzott: 2018. augusztus 29-dikén, Kaposváron, a Búvópatak-esten.

 

 

 

Kiegészítő információk