Trianoni versgy?jtemény
József Attila: Nem, nem, soha!
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha elj? az id? - a sírok nyílnak fel,
Ha elj? az id? - a magyar talpra kel,
Ha elj? az id? - er?s lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk el?re,
Vérkeresztet festünk majd a határk?re
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! -
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz el?lünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!
(1922. els? fele)
Juhász Gyula: Csáktornya
Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
Lelkem bejárta százszor a helyet,
Hol Zrínyi élt, ki a búsult magyarba
Tüzes igével hitet égetett.
Az erd? áll még, ?si koronáján
Hárfáz a szél és vihar orgonál,
De földdel egyek már az ?si bástyák,
S reményeinknek földje oly kopár.
Ma már düledék vára l?n Szigetnek
Egész hazán, s a kés? énekesnek
Bús lelke sírva járja az avart,
És néma daccal, fojtott fájdalommal
Idézi ?sét, aki porba rogyva
Vérével írta: Ne bántsd a magyart!
Juhász Gyula: Pozsony
Ha alkonyatkor ballagtál a ködben,
Mely lágy fátylával a Dunára hullt,
A zsongó zajban és a méla csöndben
Fáradt szívedbe muzsikált a múlt.
A vén utcákon szinte visszazengett
A régi léptek kongó moraja,
Széchenyi járt itt és honán merengett,
Amely nem volt, de lesz még valaha.
Csokonait itt várta a diéta,
Pet?fit is és az a nyurga, méla,
Szelíd diák, Reviczky, itt merengett,
Hol most új bánat árvul a ligetben,
S a márványszép királyn? téli estben
Magyarjaira vár a Duna mellett.
Juhász Gyula: Szabadka
Ó, régi nyár, mikor a vén verandán
Két új poéta régi verseken
Elbíbel?dött, s a Hold arca sandán
Két nyárfa közt bukkant ki az égen.
Ó régi nyár, az ébenóra halkan
Elmuzsikálta már az éjfelet,
Az árnyak óriása várt a parkban,
S a denevér szállt rózsáink felett.
Ó, régi nyár, a zongorán egy akkord
Fölsírt és mélyen a szívünkbe markolt,
Künn a kutyák sz?költek elhalóan.
Valami nagy bú olvadt föl a borban,
Fájón figyeltünk vén magyar szavakra,
S álmában olykor sóhajtott Szabadka!
Juhász Gyula: Trianon
Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar er? szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes m?veken föltündökölt,
S egész világra árasztott der?t.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcs?ket és sírokat nekünk,
Magyar bölcs?ket, magyar sírokat,
Dics?ség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
T?nt a dics?ség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Pet?fi Sándor!
? egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha ?t fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is gy?zni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
Hol Arany Jánost ringatá a dajka?
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcs?,
Bírnád feledni Kassa szent halottját?
S lehet feledni az aradi ?skert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?
Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S ?szintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövend? hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!
Pet?fi Sándor: A nép nevében
Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörny? a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon ?t elégetétek,
De szellemét a t?z nem égeté meg,
Mert az maga t?z; úgy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.
Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
Isten kezét el nem ker?lheti.
S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
Amíg fölt?nik az arany ere...
S e kéznek nincsen semmi érdeme?
S ti, kik valljátok olyan g?gösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem gy?ri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok h?s lábnak, mely ott úgy futott?
Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eld?l, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!
Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörny? a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon ?t elégetétek,
De szellemét a t?z nem égeté meg,
Mert az maga t?z... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
Albert Gábor: Csakazértis
(a balekság dícsérete)
Naponta ezt látjuk: dörzsölteknek áll a világ, a balek a csalók céltáblája.
És mégis!
Csakazértis!
Mert a balek becsapható ugyan, de a becsapható emberben elevenen él valami. A balek még hisz az emberi szóban, magában az emberben, még nincs megterhelve hitet romboló, hazug tapasztalatokkal. A balek bízik az emberben, és hisz magában. Az igazságban. A balek nem fél az élettől, s az eszmékért, elvekért, a közérdekért még a kinevetés kockázatát is vállalja.
A dörzsölt az élet nyomorékja, megcsonkított lelkű, elgyávult ember, aki gyávaságát is inkább elviseli, mint hogy kinevessék.
A balek maga a megtestesült bátorság.
A balek a jövő embere.
(hol érdemes élni?)
Ahol nincs miért meghalni, ott élni sem érdemes.
(kétség és remény)
A kétség a bizonyosság előszobája, ahogy a kétségbeesés a reményé.
csak a reményvesztés tőszomszédságában láthatunk tisztán.
(remény és vállalkozás)
Sose feledkezz meg Orániai Vilmos jelmondatáról:
„Remény nem szükséges a vállalkozáshoz, sem siker a reményhez.”
Részletek a Csakazértis című kötetből
