Papp Árpád: Aszinkron
pedig nagyszerű fiúk voltak a társak
meztelen talppal járták az égalj eleven parazsát
rozsdás szögekkel kivert tábláit a learatott mezőnek
a szél durva vászonkendőjébe törülték izzadt arcukat
derék fiúk
felemelték kezük és út hasadt a rozs zöld tengerében
zizegő kalász-sivatagba száműzött nép
hamvas fekete-manna az útmenti szederfák terüjén
talán az utolsók
micsoda bújócskajátékok voltak azok kert végi bunkerekben
a halállal
hajtottuk országos vásárokon a ringlist:
maga a csupa-csillag, holdas-napos égbolt
szédülésig, egy-egy ingyen menetért
micsoda először-érzett kínja a zsákbafutásnak
a dombot gyűrtük párnául a lányok feje alá
üde volt a leheletünk, nem rohadtak szánkban kimondatlan
szavak
micsoda társak
micsoda játszma, ahogy a térre dobtuk, kihívó mozdulattal,
esélytelenül, a kockaköveket – öt oldalukon jelével
a halálnak
becsukhatatlan kiskapuszárny verdes utánunk, bénán,
a szélben
emlékeink keresztútján pléh-krisztusok állnak
fejük köré a varjak keringenek fekete dicsfényt
csurog a rozsda átszögezett lábukból, tenyerükből
nagyanyáink hasztalan járják be a vágások alját
gyógyfüvekért, elállíthatatlan
öreg bokrok térdepelnek elejbük, nekik ajánlják kifosztott
fészkeiket
micsoda kiáltások, kiszaggatva torkunkból gyökerestül,
mindörökre
magános, szikár fák vetik be madarakkal az üres levegőt
talán az utolsók
fehérre-meszelt nagypéntek-délelőttök emlékezetünkben
úrvacsorák, melyeken egyszerre csak éhen-szomjan
maradtunk
nagy könyvek, sorra kinyíltak előttünk, fehér ajtók,
lakhatatlan szobákra
hiába húzta el a nyár vörösre-izzított kardliliomait szemünk
előtt
hiába szedték föl elhullajtott lábnyomaink
visszatalálunk –
anyáink mindig őriztek néhány csipet kovászt a háznál
micsoda karikósra kelt holdak voltak azok a nyári égen
micsoda terheket cipeltek fejükön, rongytekercs-glóriásan
a kis mozdulat, ahogy összekotorták a tűzhely kialvó
parazsát
ahogy lecsípték a lámpabél hamvát és felderengett
a csupa-sebhely asztalon a kenyér, frissen hantolt
sírdomb – megszegetlen
ahogy megvillant a nagykés – hogyan emelhetné fel
a gyönge gyerekkéz
ahogy az ingünk fölé görnyedtek szótalan
foltozták az emlékezetükön tépődött lukakat
bujkált a tű pillánk sűrűjében
lassanként összeöltögette szemhéjainkat
a vének, a sáncpart, nyitott tümegsír szélén átkozódtak,
fekete kórus
meg-megrosszant az ekéjük vasa, mintha a mezőbe ásott
halottak csikorgatnák foguk
micsoda dallamokat vertünk botunkkal a talpfák xilofonján
a cserépkorsó, ahogy elmerült bugyborékolva, belefúlt
a forrásba az utolsó aratáskor,
régi nyarak megfejthetetlen képeivel
azok az eldobált kaszák, cséphadarók – micsoda győzelmek,
vereségek
megismételhetetlen és múlhatatlan mozdulatok
kiolthatatlan fehéren izzó csillagképei gyerekkorunknak
az a Medve – orrában karikával sose táncol
az a Kutya – valami pusztuló házat s hazát őriz, de nem tűr
láncot a nyakában
egy bodzabokor-aljból elő-előbújik még a Fiastyúk, kottyogva
szólogatja világgá-széledt csibéit
tavaszi legelőkön alattomos, apró földrengések – a vakondok
romba döntenek mindent tebenned is egyszer
a gázláng, kékes lidérce mintha egyre beljebb csalogatna
ti régi fák, virágok, mutatjátok a gázlót?
az a gyapjúkendő, micsoda széttéphetetlen, fekete háló,
sorsunkra dobva
micsoda telek pihéznek abból az ernyedt, gyerekkori
dunyhacihából –
a társak –
te kéz, puha fészekből rabolt madárfióka, ingem öblébe
duglak –
jaj, a társak –
melengesd didergő szívem
hadd mondjon újra s újra, dadogva Nemet a pusztulásnak
1972
Áprily Lajos: Tetőn
Kós Károlynak
Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: „Minden összeomlott...”
Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.
Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.
Időkbe látó, meztelen tetőjén
tisztást vetett a bujdosó verőfény.
Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor.
És békességes szót ejtett a szája,
és békességgel várt az esztenája.
Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.
Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot
s tetőit, többet száznál és ezernél –
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély...
Reményik Sándor: Erdélyi március
Egy tizenötös szám. És március:
Az első tavasz-hónap közepe.
Kimondottam így egyszerűn,
Ne féljetek, ne féljen senkise.
Ne féljetek: nem tüzesednek át
Halk hangolás után a vers-sorok,
Nem temetni és nem lázítani,
Csupán figyelmeztetni akarok.
Oly csendben nő a versem, mint a fű,
Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
Nem szavalok, – szavaltunk eleget,
– Nagyon sokat – március idusán.
Volt egy tanítóm akkor, – igazi,
Nagy nevelő, – gyökérig leható.
ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
Ha munkát s imát összefoglaló.
Magányos hangját zsivaj nyelte el. –
Lavina dörgött. Most, – a kő alatt
Számunkra csak csendes növekedés:
Valóban: munka s imádság maradt.
De szárny kell munkához s imához is!
Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
Tört szárny, beomlott kútfő: – mégis élet,
Mégis üdvösség az a régi nap.
Testvér, látod: én nem járok tilosban,
De te is hidd: nem tilalmas dolog
Megsimogatni otthon a fiókban
Egy poros, régi, kicsi szalagot.
Aztán – menni a hétköznapok útján,
Császárnak megadni, mi az övé,
S maga részét minden hatalomnak, –
De Istennek is, ami Istené.
1931. március 10.
