A német felhő
Több mint harminc évig dolgoztam mérnökként Frankfurtban, így némi jogosultságot szereztem bizonyos társadalombiztosítási területeken. Nyugdíjasként hazaszivárogva, lelkemmel-emlékeimmel hazacihelődve, búcsúzásként elhatároztam, kihasználom megérdemelt, mert megdolgozott jussomat, és feliratom a német elektronikus felhőbe életmentő gyógyszereimet. Gondos óvatosságból (hiszen a rend harminc év alatt már belém ivódott), megnéztem az interneten Dr. Christina Schmitt házi orvosnő rendelési időpontjait. Mivel szép korúként egyébként is javallott a séta, elindultam a megadott egészségügyi objektum felé. Negyven perc könnyed gyaloglás után azt olvasom a bejáratnál, hogy „Öt nap szabadságra mentem, helyettesem Frau Dr. Lukashvili, rendel a Frankfurti Ügetőnél”. „Ügető”, ez tetszett, játékosan elmosolyodtam; már megtanultam értékelni a kissé katonás német humort. De mivel a Google térképe szerint Frau Dr. Lukashvili rendelője további harminc perc ügetésre serkentett volna, úgy döntöttem, e kalandos (és nemzetközinek ígérkező találkozást) holnapra halasztom. Másnap azonban, megérkezve a jelölt címhez, se névtábla, se kiírás. Fanyar derűvel körbepillantottam – hol is vagyok: Németország? Magyarország? Európa? Elővéve szittya ösztöneimet és verhetetlen leleményességemet, kerültem jobbra-balra-oda-vissza, s hamarosan ráakadtam a keresett orvosi rendelőre. Kalandvágyam ezáltal kielégült, sőt, hamarosan fokozódott, ugyanis az üvegajtónálló asszisztens kézbe véve és gépbe téve egészségügyi kártyámat, közölte, hogy a rendszer nem tudja leolvasni azt, ezért legyek olyan kedves, hívjam fel a biztosítómat, azok küldjenek faxon egy igazolást, hogy valóban biztosított vagyok. Homlokom lüktetni kezdett, s felrémlett egy régebbi látogatásom, amikor 180/105 lett a vérnyomásom, egy hasonló kihívástól. (Akkor öt napig szedtem a dupla gyógyszeradagomat, mert két rendelőben és egy kórházban sem fogadtak, ugyanis elkövettem azt a skandalumot, hogy nem kértem előre időpontot. Égő fejjel menekültem vissza szülőföldemre, az elátkozott közép kelet európai egészségügy ölébe, hol testi-lelki kínjaim azonnal gyógyírra leltek. – Időről-időre rá kellet jönnöm, hogy a hasonló minőségű szakszerűség mögött, a németesen mosolygó bürokrácia ellenében a nyúzottan gondterhelt honi együttérzés valahogy jobban segíti gyógyulásomat.) – A kívülről tündérnek tűnő, belül cerberus üvegajtónálló asszisztensnek enyhén felemelt hangon, villogó szemekkel közöltem, hogy orvoshoz jöttem, nem kártyázni, gyógyszert szeretnék felíratni, felhőre, vagy akár kőkorszaki módon, papírra, mert a rendelési időnek nemsokára vége, s ha ez nem történik meg, úgy nekem is végem lehet. A feszültséget érzékelve, egy másik nővér, a béke barátja, figyelve a csörténket, átvette az ügyemet, majd ripsz-ropsz, tíz perc múlva megjött az engedély a biztosítótól. Így még épp bekerültem az ébenfekete szemű, egzotikus doktornőhöz. Ő még arra is hajlandó volt, hogy a Richter által készített kombinált gyógyszerem német megfelelőjét kikeresse. Kérdeztem is, hogy netalán Grúz, amiért ilyen empatikus? Nem, Tatárországban született, de már harminc éve itt él – jött a válasz. Miután tudattam vele eredetemet, rögtön rávágta, hogy a papája nagyon szereti és rokonainak tartja a magyarokat. (Tatárországról Petőfi János vitéze kapcsán hallottam, aki anno szembeszállt a kutyafejű tatárokkal, de nem akarván elmérgesíteni testvéri rokonszenvét, ezt az irodalmivá nemesedett aspektust nem bontottam ki.) Ezek után egy laza gesztussal, szabad utat kapott a kérésem, hogy háromhavi gyógyszeradagot szeretnék kapni, annak ellenére, hogy a német szabály szerint csak egy hónapi adag járt volna, mert nem ő a háziorvosom. Kegyessége előtt graciőz méltósággal és hálával fejet hajtottam. – Egészségügyi kalandom ezzel még nem ért véget, ugyanis a közeli gyógyszertárban, kiváltandó a felírt tablettákat, a patikus közölte, hogy a kártyám (megint csak) nem olvasható, nem látják, mi van a felhőben. Kérték, hogy hívjam fel az orvosi rendelőt. Erre újra elővettem a már begyakorolt, haragos nézésemet, hátam mögött ökölbe szorítottam a kezemet, s nemet intettem a fejemmel. Látva eltökéltségemet, ekkor ők telefonáltak, hogy faxon küldjék át a gyógyszerek QRva kódját. Addig is feltalálva magam, kiálltam a sorból, megmértem a kihelyezett műszerrel a vérnyomásom, ami az élénkülő feszültségemhez képest mérsékelt maradt. A mutató jelezte, hogy türelmem optimális szinten áll; ez némi csodálkozással, mégis megnyugvással töltött el. Hamarosan megjöttek a kódok, megkaptam a gyógyszereket. Megkönnyebbülve, már-már gyógyultan ballagtam a Majna partján hazafelé, cifra népdalokat zümmögve. – Egyébként Németországban hat évvel később vezették be az
e-Receptet, mint nálunk. Na persze, míg a felhők keletről nyugatra érnek…
Csak az időeltolódás lehet az oka…
