Gera Katalin szobrászművész Ünnepi beszéde
Szente B. Levente versei
Kagylózúgás
a vörös szőnyeg
a pokol tornáca volt
ami utána jött
ami itt van velünk
a saját gőgünk
mind fölött
kagylózúgás
világra szabadítottuk
az egymást tápláló felelmeinket
hazudik a múlt
elvágva minden köteléktől
gyermeked sem magánügy
arca lépfene-létnek
védelmeződ feneketlen papírtörvény
gombnyomásra szerelem
szél-álca vadvidék
ragaszkodsz mint testekhez az árnyék
a gyűrűsférgek sem fogadnak be
vélik immár egyre többek
tűz kellett – kaptatok
s mit kezdtetek véle
megégettétek magatokat
ahogy engem is
ALTASS EL
álmomban szétszóródom –
erdő mélyén a ködben
együtt játszunk – egyre azt képzelem
a meztelenre vetkőzött fák alatt nappal és éjjel
amikor félek egyre csak kérdezem
azért szeretjük még egymást
ugye
álmomban balerina vagy
én páfrány gyom vagy erdő leszek nemsoká újra
lehet te csöppnyi rügy majd virág majd ónix-kikelet
csöndes éj szép álom korona eget borító lepel leszel
reményzöld levelekkel érkezem
le gyökér-rögökig
a csillagokig öltöztess fel
álmomban szédítően forogsz – altass el
immár önjelölt muzsik tudod
sosem leszek
ahogy a szél köröz mind felett
magam is úgy teszek köréd telepszem
aludj te is aludj el
álmodban
párzó szarvasok szeméből itass
ahogy madarak torkában az ének szívednek támaszkodik
az utolsó lobbanástól feltámadásig
mozog szájunk szüntelen
Arcul ütött világ
(kiszállok honnan lehet…, te Világ, nem játszok árulósdit, sértettséget veled – ellenben, veled már…!)
1.
éhed lettem
jóllakottan így én is –
most csak ennyi számít
2.
szólj – nekem ennyim maradt
mond csak szemembe féltőn bátran
a te szemeddel
megértem én a megkettőzött drága fényt
tudom miért más minden ölelés
az a tartomány mit letagad minden tudomány
a partról a kopár sziklák is egyformák
majd előkészítik a következő hajótörést ennyi semmi más
most bálnaének szól – ebben a dalban egy karvaly feszül
égnek dönti hátát behunyt szemmel elterül
magammal viszem önmagam
ide-oda cipelem ahogy a szél vagy egy régi kocsmadal inkább
álmodban beszéltél drágám
ezer könyvtár szólt rólad – és ezt már te suttogod
kivágott fák tar koponyája rémiszt egyre fáj
földalá menekülünk mint leomló hegyek alatt a gombaerdő
szájaddal levegő után kapkodok – szólj mond csak szemembe
nézd trombita zúg így vesznek süllyednek szemgödrödben próféciák
ha éltél s nem élsz már
hiába szuszog rád a gyom s a vadvirág
beszélj hozzám
barlangok mélyén a kalcitkristályok meghallgatnak
Embernek öltözött ember
(háromszor ellenállt, de mi egyszer sem)
lehetett úgy öt éves
az anyja szoknyája mögül el nem maradt
templomban meg pláne hogy nem
míg aztán
aztán egyszer csak
felfogott valami igazán különlegeset
ünnepekkor a sokadik gyertyagyújtás után
Krisztus lába előtt virágcsokor
kevéske élelem ami sohasem hiányozhatott
régi pogány szokás súgta valaki halkan
a megfeszített előtt bizony sokan imádkoztak
ha megéheznél – mondta a kisfiú és fölnézett a fénybe
te csak lelépsz onnan és eszel
tudom mindig jól laksz
azért nem beszélsz senkivel –
Radnai István: A satuba fogott ország
Kinézek az ablakon. a virágba borult fák lassan lepergeti szirmaikat. A levelek napernyői kifeszülnek, a színű egyre haragosabb zöld, mintha az életadó napsugarakra haragudnának, pedig csak megerősödtek, nehogy a szél letépje őket idő előtt. Mert bizony eljön egyszer az ősz. Addig is dolgozik a klorofil a parányi naperőművekben. A növények erőre kapnak az árnyék egyre kellemesebb, ahogy megérkezik a nyári hőség.
Kinézek az ablakon, házakra, sértetlen otthonokra látok.
Volt gyerekkorom. Voltak hajmeresztő kalandjaim.
A német gyerekek, akiket az egyik őrült, Hitler, behívott katonának, kocsikázni hívtak a Tigris tankba. Megörültek, hogy valaki érti a nyelvüket. Még nem tudták, hogy a halálba indulnak. Amíg testközelből nem érzik, amíg meg nem sebesültek, amíg bajtársaik meg nem haltak körülöttük.
Én azt hittem, szövetségesek, ők sem érzékelték, hogy ezúttal megszállók és nemcsak egyszerűen átutaznak az országon.
Két magas rangú német tisztnek elmeséltem a három legújabb Hitler-viccet. A két német tiszt, aki természetesen nem ismerhette őket korábban, a térdét csapkodta, úgy hahotázott. Elárulván ezzel, hogy mit gondol egy német a Führerről, akit maga is éppúgy utál, mint a fél világ.
Szerencsére szürke egyenruhásokat szólítottam meg, katonákat és nem a hírhedt Gestapo embereit. Nagyanyám remegése otthon sem csillapodott.
Nem féltem. Még az ostrom alatt 1944 karácsonyától 1945 februárjáig sem féltem túlságosan. Buda csendesebb részén laktunk, a legnagyobb veszélyt az amerikai szőnyegbombázás jelentette, amely szerencsére teljesen célt tévesztett!
Aztán megváltozott minden. Egy szovjet GPU-s közvetlen közelről homlokon lőtte 75 éves, súlyos szívbeteg nagyapámat. Nem reguláris katona volt, afféle komisszár. Meg is indokolta: öreg volt, beteg volt, minek éljen. Nagyapám Kárpátaljáról származott, anyám többször nyaralt a félig rutén faluban, ahol az unokatestvére görög katolikus esperes volt és két nyelven misézett. A papgyerekek együtt szaladgáltak a falu poros főutcáján és együtt játszottak a rutén parasztgyerekekkel.
Életem első öt éve békésen telt, egy normális, békés országban. Legalább is gyerekként így éreztem. Én is nyaraltam a rokonoknál Kárpátalján.
A két őrült, a grúz kispapból lett szovjet diktátor és a náci összefogtak Lengyelország felosztására, de ahogy mondani szokás: evés közben jön meg az étvágy.
A második világháborúban a nyugat végül Sztálinnal kötött szövetséget és eladta neki Közép-Európa országait. Ettől kezdve félni kellett ki előtt szólal meg az ember.
Féltem, amikor láttam a Pasaréti úton végestelen-végig az út szélére fektetett német halottak felismerhetetlenné lapított arcát. A foglyok kivégzésének kirívó módját választották a szovjet frontharcosok: a tankok lánctalpával mentek végig a még élő, fegyvertelen hadifoglyok fején – hátborzongató látvány. Megrázó. Volt okunk félni.
Ki adhatta ki ezt az embertelen parancsot?
Hangsúlyozottan szovjet katonákról beszélek és az első vonalban szolgálókról. Nem ruszkikról úgy általában. Lehettek ukránok is a bűnösök, mivel a Második Ukrán Front hadseregcsoport foglalta el Magyarországot. De lehettek a vodkával bátorított harcosok, a végtelen ország bármelyik szegletéből származó besorozott szerencsétlenek. Maga alá gyűrte őket a háború és az ördögi, torz ideológia. Szlává bohu ... nincs Isten! Ez volt a kedvenc szavajárásuk. (Mellesleg, az Isten oroszul Bog!)
Az 1944-45-ös tél szokatlanul erős volt, rengeteg hó hullott. Mivel autók, buszok nem közlekedtek, a lánctalp nyoma élesen kirajzolódott a testek közt. A pasaréti rendházból szerzetesek jöttek hihetetlen bátorságról téve tanubizonyságot. Letérdeltek minden halott katona mellé és imádkoztak a lelki üdvéért. Sosem felejtem el. Nem féltették Istennek szentelt életüket.
Később a hittant egy nagyszerű pasaréti ferences, P. Nagymányoki Gilbert tanította és szeretettel nevelt minket, amíg lehetett. Találkoztam vele később is, amikor a kommunisták börtönéből kiszabadult.
Meg kellett említenem név szerint a Tiszit, mielőtt folytatom háborús élményeimet.
A későbbi megszálló csapatok rendesebbek voltak. Ezek talán az asszonyokat is békén hagyták, de hogy zabráltak azt meg tudom erősíteni.
Mátyás király óta nem volt előnyünk abból, hogy az észak-déli Borostyánút nálunk találkozik a kelet-nyugati Selyemúttal. Csak a tankok jöttek. Trianon után a megcsonkított ország még talpra állt a harmincas években, aztán a német megszállást negyven év szovjet uralom követte,
Kilencven után a nyugati szabadrablás... Nem zabrálásnak, privatizációnak hívták...
Öregember lettem és bevallom, félek!
Fejünk felett háború dúl, de igyekszünk kimaradni belőle.
Hogy most is őrültek csinálják-e a nagyhatalmi politikát, nem tisztem eldönteni.
Kárpátalja. Most nem kívánkozom oda és aggódom a véreimért.
Itt élünk satuba szorítva, a csonka, a Kárpátok védelmétől is megfosztott országban.
Félek!
