Pusztai Zoltán: Krónika
– Pap Gábornak –
Attila, Róma falai alatt, angyali üzenetet
kapott. Európa, (mit így illik nevezni,
mi akkor még sehol se volt) örömlányok,
pénzváltók, rabszolgatartók bölcsője, fészke:
azóta hőssé lett vandáloknak hódolva hullott
csak térdre, s köszönetet, esengve azóta se
rebegett annak, ki ingyenkegyelmet osztva,
nem rombolta a pokol tornácát porig.
Tagadhatatlan: (időmértékes verslábakon
szökellve, latinos dicshimnuszt zselatinos hajú
ámokfutó tógában táncoló hordáról hiába zeng)
e mostani, civilizációnak becézett, csúfolt
falanszter előfutára valaha etalonként ontotta
lépten-nyomon, gyarmatokon, harcias istenek
képmásával díszített cirkuszban bőven a vért –
Tény és való, Firenze díszeit, Szikambria
tulajdonát, a Göröghonba fuvarozott torzókat
(lefűrészelt lófejet, mást) visszaperelni
életveszélyes ma – Holdvilágárokban
bolyongva, míg életfa lombja hull: Targitaosz
király kései utóda, távol a Hargita szakrális
hegyétől, e vaskorban aranyfokosra aligha lel.
Itala hajnali harmat, étele ostyafehér kenyér,
annak, ki Itáliának hátat fordítva táltos lovon
suhan, akár a szél – Mezopotámia
Duna és Tisza öntözte kertje rejti a titkot:
gazság és igazság között csupán egy isteni
értékű betű a határvonal, s szívében bosszút
tolvaj, ha forral: lopott kincsekhez égi igét
nyelvére farkasvakon tündértől hiába kér.
Lapozni lehetne tovább is persze: Jézus sebe,
hogy ne is színezze tovább már bíborvörösre
Hunnia egét napnyugtakor, s hogy ostor
és korbács se legyen többé a képen,
csak bronzból öntött szobor: farkastejet
kortyolgató ikrek a templomtorony árnyéka
előtt a kopott kövön, és túl már a képzelet
vihar rojtozta vásznán vesszen a ködbe a fény –
Apróság, mondhatná egynémely kalandor,
hogy kiradírozott néhol (imitt-amott) a lapról
egynéhány nekünk szánt üzenetet Bizánc
és Velence ügynöke, s a kétfejű keselyű
címerével pecsételt aktákat kulcsra zárt
páncélszekrényben rejtegeti előlünk ma még
e kor, mely lézerfegyvertől megolvadt megalitot,
szívcsakrát, romlatlan testet mesebeszédnek mond.
Magról, amelyből Csontváry libánusfája, királyi
cédrusa lett, amelynek angyali lombkoronáját
álmodom borongós napon, szúette aranykeretbe
este: lobogó gyertyalángnál, létem, ha lemerül,
verset ki ír? szárnyal a szó, akár a nyíl, örömhírt,
vigaszt remélve, a Magyarok Istenét szólítja,
hívja a rím és a rag, mint halkuló hattyúdal,
mely szürkületkor, végórán visszhangra vár –
Az nem lehet, hogy tükörképét a mennynek
ne lássam többé e földön soha, hogy ablaktalan
betonfalak tövében harsányan rajtam kacagjanak
kárörvendő, holdbéli halálfejek, s móresre
Heródes zsoldosa oktasson lépten-nyomon,
gomolygó ködben, haláltengely jelölte keresztúton,
hol kincs, ami nincs, és jussom csak római rom.
Gizai piramisok, nílusi hajóút emléke, fénykép
a Királyok Völgyéről, hol Thébai Remete Szent Pál,
a sötétség seregét fékezve érettünk imádkozott,
ki másmilyen dimenzióban, titkos barlang
csendjében, mélyén, hová már homályos tekintet
nem hatolhat, nem érhet el, mit nem láthat avatatlan
szempár soha: gonosz erőktől oltalmaz minket ma is.
Nap és a nép, folk és a falka – vadászkalandra
jobb lesz, ha nem vár, ki madár csőréből ívelő
virágos indát (igét) metélni sosem volt rest;
szólni, növekvő hittel ki mer, mielőtt kalitka ajtaját
zárná rá megint az est, aranyat égben keressen,
igazgyöngyöt a mélyben, s ha rábukkan,
rá lel: ne kérjen tükör előtt magától bocsánatot,
akárki, bárki is próbálná szárnyát szegni szavainak.
Égessen tüzes vasakkal bőrömbe bélyeget
a végzet, (mint megannyi igaz hitű regősbe,
ősbe, pecsétgyűrűvel ujján a kéz, mely levitézleni
tanított aztékot, mayát, szent könyveket hajítva
a lángok közé, s vezényelve halálsikolyhoz
örömzenét, ha feszállt a füst) iránytűt, térképet
ragadjon el tőlem ki útonállóként utamba téved:
az igaz szó gyöngy, s fénylőbb, mint harminc ezüst.
Pár ezer év annak, ki tiszta forrást keresve odáig ér,
ahol a mindenség tejútfehér körtemplomában
a Világ Világossága, az Igazság Napja ragyog,
nem több csupán egy perc; ahol a csillagok:
szentek és táltos királyok születnek,
s hol nyugodni tér a szél, vízzé a vér miért is válna?
cédrusfa koronája hirdeti lesz (feszületet bár fejsze
farag, s vakharag karót hegyez) minden, mit Isten ígér.
Kristályosul, dermed már fekete hópehelyként
halotti csendbe, (akárha sivatagban futóhomok)
imitt-amott a porig alázott, önnön magát
ismétlő, fényét és lényegét veszített lét,
de télre tavasz jön, s bár mást kürtöl világgá
fantomfélelmeket gerjesztve más, égszínkék
tintával, angyalok írják a holnapok könyvét,
s az ég: végszóra jó királyt, jó hírt küld tudom.
Irgalomra, fékeveszített, időtlenül iramló időben
többnyire az vár csupán, ki eredendő bűnről beszél,
s nem érti szavát a szeretetnek, s rettegve él,
s térdre borulva Messiást mond Jézus helyett,
nem sejtve, hogy lett a Jó, az élet vizét hozó,
mennyei Mindenható olyan, kitől is rettegni kell,
mint pokol tüzétől, mely e világon lángol csak fel –
Rémhír, hogy büntet, s hogy vérrel ír törvényt
az Úr – testvér szavunk: bor és kenyér, s hófehér,
szűztiszta hajnali Napkorong az oltár fölött az ostya,
s bár szent sólyom városa, Hierosolyma nem őrzi ma
ősi hitét, s álmomban hiába repülnék Babba Mária
szentélyét, Tündér Ilona templomát keresve Babilonba,
van még e világon hely, hol szép szóra szép szó felel.
Átkot szór fejemre olykor, máskor, mint kákán
a gordiuszi csomót bogozó bolondra, csöbörből,
vödörből hideg vizet: koholt vádat, rágalmakat zúdít
ez és amaz – szent igaz: koszorúból, virágcsokorból
magyarnak néhanap nem marad más csak a gaz,
és villa és kés között a tálon (a mélyhűtött porcelánon)
ecetes halból csupán a csontváza annak, mely olyasmi
jövőt jövendöl, mint koncepciós per előtt a csók.
Lidérc fény, múló balsejtelem, mi más is lehetne,
lenne, mit beteges elme vetítő rossz nyelvekkel,
hitetlenekkel nem perelve, kérdésre választ se várva,
bármilyen nehéz teherrel vállamon, szálegyenesen,
mint kinek vesztenivalója régóta szemernyi se,
és őrizve viharos szelekben is tovább a lángot,
és nem szisszenve, ha behegedt sebeket szakít fel
szívemen istentelen beszéd, Júdások sötét tekintete.
Attila kardja, Szent László szelídsége jelölte ösvény
legyen utam, s ha túl már a Golgotán, feltámad majd
e Nemzet (velem vagy nélkülem) szerte e csillagon
ünnep legyen, s ismerje be, szeméről hályogot törölve
szerte a nagyvilág: új élet magból sarjadhat csak,
s magyar szavak nélkül a hangzavarban, Káin kezén
Ábel kiontott vére nem sejtet egyebet, mást: romhalmot,
romlást, sokadik jégkorszak utáni újabb jégkorszakot.
Nimród, ki íját feszítve csillagösvényt őriz, égi kaput,
Atilla nyugvó helyéhez közel a Pilis Vadálló (vádló!)
köveinek csendjében, rengetegében, s az életfa
lehajló ága alatt: az idők végén és kezdetén
visszatér testet öltve, s elhozza azt, mit örökre
elveszettnek hittek sokan, amit az utolsó aranyágat
letörve, volt ki már kárörvendőn, végleg halottnak remélt,
s aminek fényétől fényévnyire dagaszt ma sarujával sarat.
Gáncsoskodásra, gyermeteg aknamunkára legyint a bölcs.
Yorik, itt és most idétlen tréfának vélné a konspirátorok
Nakonxipánban zajló, eszement mesterkedését,
azt, hogy a spirálgalaxisok karjára is bilincset
kattintana (királydinnyés homokban építve magának,
másnak: légvárat, szépségszalont) egynéhány bolond,
s hogy X Y csontvázzá csupaszítva kívánná látni a hont -
Intelmeket felejtve, nevesincs ködevők sereglenek,
Magor s Hunor hazáját, házát rablótanyának nézve,
Rémus és Romulus utódaként – Gilgames történetét,
s Oziris testét (mit szétszabdalt Szét, az éjsötét tekintetű)
színezi ólomszürkére, hogy ne is vegyem már észre
kit rejt a mítosz, a trójai faló gyomrából lopakodó
csipetcsapat, mely amerre jár, s ahova ér: ott kiég a fő.
Óriásra, ódon varázsszavakkal ajkán (bár másként, mint
Démoszthenész) vészterhes napon, észveszejtő órák során
Ugor talán, de nem éppen jégmezőről szalajtott királyi
szkíta: igaz magyar vár, távol az ordas eszméket
terjesztő álpróféták szószékétől régóta itt, hol rizsporos
paróka, barokkos ciróka-maróka, tóga alól kivillanó
pucér fenék, léggömböt hámozók boldogtalan körtánca,
csatazaja: követendő példa nem lesz, akárki bármit tanít.
Ninive nihilbe kanyargó nyomvonalán haladjak vakon?
Orion párducát ne lássa templomi mennyezeten szemem?
Kairóban keressem fekete gránitba vésve a titkot?
búgócsigát pörgessek megolvadt üveghegyen?
hiszem és vallom: közeli tájakon, a Kárpátok hó lepte
koszorúja övezte tündérkert szent földjén lelek csak
arra, mit porig rombolva se tüntethet el, skorpiók halálos
mérgét fröcsögve senki soha, mivelhogy égi igékben él.
Árpád-kori, turul vérből való szentek üzennek: Heródesek,
Júdások hadoszlopa veszik maholnap ködbe – Attila:
Atlasz, ki vállán tartva a földgolyót, Istennek ostora,
világnak jó pásztora, gátat vet a kozmopolita menetnek,
s láthat majd szájtátva Gólem és törpe idővel jó pár
csodát: angyali csillagot, Szent Koronát, Fehérvár aranyló
Naptemplomában, mely régi (égi) fényében ragyogva újra
jó kedvre deríti fent, a hetedik mennyben a Teremtőt megint.
Csernák Árpád: Fekete pávák
Tornácos, öreg kúriában laktak, a hegyen. D. a gyerekeivel játszott: bigéztek, labdáztak, fára másztak. Kisebbik fia fent kuporgott egy hatalmas platánfán, nem mert lejönni. D. a mellette lev? fáról átnyúlt, lehajtotta azt az ágat, amibe a gyerek csimpaszkodott: próbált lejjebb csúszni, de még nagyon magasan volt. D. a másik fáról biztatta, segítette, miközben ? is próbált lejjebb kerülni. A fa alatt állók figyelmeztették; vigyázzon, nehogy letörjön az ág; lent hegyes kövek vannak. Végül leért a földre. Az utolsó szakaszon már fogta a gyerek kezét.
A völgyben fekete pávákat pillantottak meg. Szaladni kezdtek feléjük. Azok felröppentek, és jajgatva, csapkodva menekültek. Leértek a völgybe. Ott forrás fakadt és patak csordogált, de a madarak már nem voltak sehol. Az öreg cs?sz azt mondta, hogy a pávák kis fadarabokon tutajoztak le.
Este a kúriában bál volt. A forgatagban szelíd, szakállas arc bukkant fel. Nézték egymást. Három vöröskép? ember közeledett D. felé. Azt kérdezték, nincs-e kedve sétálni egyet, jó friss a leveg?.
Kituszkolták az épületb?l, röhécselve lökdösték egyre lejjebb, lejjebb. Végül leértek a hegyr?l. Csupa-beton piac-térre vitték. Ott kezdték verni. Ez már nem tréfa, mondta F. G-nek, és ?k visszamentek a bálba. D. arca fölrepedt, fülén, orrán folyt a vér. Egy darabig föl sem merült benne, hogy védekezzen, aztán, amikor látta, hogy R. már-már megöli, ököllel az arcába vágott. R. feje kettérepedt, mint egy elejtett görögdinnye. D. elindult visszafelé.
Fenn állt a hegy tetején. Alatta szürke sziklák és sárga lombok. Csend és nyugalom. Elengedett tagokkal állt, tekintetét a horizont fölé emelve. Szívta a tiszta, hideg leveg?t. Friss avar szagát érezte. Az ég sima volt és halványkék.
Hirtelen megzörrent az avar, ágak reccsenése hallatszott a völgyb?l. Odakapta a fejét és feszülten figyelt. Dagadt, vörös arc t?nt fel a lombok között, aztán az egész hájas test zöld vadászruhában. Az ember feje g?zölgött, kezében kétcsöv? puska, és a kezére csavart szíj végén borjú nagyságú foltos dog. Mindketten lihegtek, kilógott a nyelvük, és a szemük véres volt. ? egy tölgy védelmébe húzódott. Elcsípjük! Ne félj, elcsípjük! – lihegte az ember, aztán már csak artikulálatlan nyögéseket hallott, motyogást és lihegést, végül elt?ntek a bokrok között. Lábuk alatt ropogtak a gallyak.
Fojtogató hányingert érzett. Felnézett az égre: az iménti opálos fény elt?nt, a monoton szürkeségben varjak keringtek. Tram-ta-tam-ta-ta-tram-ta-tam. Dobogások, lépések, lüktetés a fülben, a mellkasban; pulzálás, szuszogás, dobolás a dobhártyán; búgás, kattogás, ketyegés kint és bent. Lépések, kúszások, fészkel?dések az éjszaka sötétjében; lüktetések, pulzálás, pulzálás; kitágult erek, tágranyílt pupillák, legy?zhetetlen izgatószerek, k?vé vált gondolat, k?vé vált érzés; nem mozdul, elakad, oldani kéne vagy tovább hengeríteni, de ellenáll, nem porlik, nem oldódik.
Reggel, az újságban rövid hír jelent meg: A vézna, gyönge fizikumú D. egyetlen ütéssel meggyilkolta R-t, a volt nehézsúlyú boxolót. A körözés folyik.
D. szökni próbált. A határnál elcsípték. Sötétzárkában ébredt. Hanyatt feküdt, R. hajolt fölé és nézte. Azt álmodta: nagy tömegben mennek. Csak a hátakat látta, a hullámzó hátakat, a gy?r?d? ballonkabátokat. Aztán valaki, megtörve az egyenletes ritmusú hullámzást, szembe fordult vele és rál?tt. R. volt az.
Kinyitotta a cellaablakot. Hallotta a pávák rikoltozását.
Szabadulása napján Ríka jött érte egy középkorú, szép n? társaságában. D. két csomagot tartott a kezében. Örült, hogy elé jöttek. Indult a kocsi felé, úgy gondolta: haza viszik. De nem. A hölgy azért jött, hogy elvigye a csomagokat. Berakta a kocsijába és elhajtott. Ki volt ez a n?? – kérdezte D. – Te nem tudod? – csodálkozott Ríka – R. özvegye. – Úristen! A kéziratok! – mondta D., és elrohant. Maga sem értette: hova? minek? Semmit sem tudott R. özvegyér?l. Fogalma sem volt, hol keresse? S ha megtalálná, akkor sem tehetne semmit.
A városban lézengett, egymás fölé tornyosuló kockaépületek között. Az egyik ház lapos tetejér?l Ríka integetett meztelenül. Elindult felé, de elvétette a házat, egy másik épület tetejére érkezett. Onnan is látta Ríka nyúlánk, formás testét, napozott. ? is levetk?zött, aztán elindult, hogy megkeresse Ríkát. De lentr?l minden másképp nézett ki. Nem találta azt a házat, eltévedt. Meztelen volt, de nem érzett semmiféle szégyent. S?t, élvezte, hogy a leveg? közvetlenül éri a b?rét.
Végül a színház labirintus-szer? folyosóin találta magát. Mindenütt tet?t?l-talpig beöltözött, csokornyakkend?s, szmokingos, jelmezes urak, estélyi ruhás dámák, sok ismer?s: színészek, rendez?k, kritikusok; izgatott, lázas hangulat. Rémlett: mintha ? is lett volna már ilyen helyzetben, de most egy cseppet sem érdekelte, és semmi sem ragadt rá nyugtalanságukból. Egyedül az izgatta: hol lehet az a ház, ahol Ríka napozik? Ha ugyan még napozik. Ha egyáltalán süt még a Nap. Üvegajtók, csillárok, titokzatos duruzsolások. Észrevette rendez?jét a tömegben. Üdvözlésként intett neki, mert nem tudott, nem is akart közelebb kerülni hozzá. A rendez? kényszeredetten mosolygott, mint aki tudja, hogy örülnie kéne, de a körülmények ezt nem engedik. D. némám artikulálva a tömeg feje fölött exkuzálta magát látszólagos exhibicionizmusáért. A rendez? ideges megértéssel bólintott, mint aki azt mondja: jól van, jól van, csak t?nj már el!
A színház kapujában utolérte a portás és lihegve, számonkér?en kérdezte: maga hogy jutott be?
Hajdani kollégái nemigen tudták, de az el?adásokat rendszeresen látogatta. Volt amit többször is megnézett. A legapróbb hibákat is észrevette. Egyik el?adáson a címszerepl?, aki egy magas emelvényrendszer tetején mondta el monológját, véletlenül lelökött egy fontos kelléket – egy t?rt – ami nélkül a darab nem folytatódhatott volna. Legalábbis: nem úgy, ahogy az író megírta. A t?r több métert zuhant, majd beleállt a színpad deszkájába.
Nem volt más választása: hirtelen mozdulattal, macska ügyességgel a színpadon termett, a t?rt a szájába vette, és az emelvényrendszer csövein kúszva, akrobatikus mutatványokat improvizálva, pillanatok alatt a fels? szintre ért, és a t?rt visszatette a helyére, majd – mint aki jól végezte dolgát – visszakúszott.
Ahogy leült a néz?téren, nyílt a színpadi ajtó és beléptek az összeesküv?k, a következ? jelenet szerepl?i, megtalálták a t?rt és leszúrták azt, akit – a darab szerint – le kellett szúrni.
Másnap a lapok tele voltak D. bravúros alakításának dics?ítésével. Többen fölismerték. A folyóiratok egyike nagy rendez?i leleményr?l írt, azt elemezve, milyen sokkolóan döbbenetes mozzanat, hogy a t?rt visszacsempész? szimbolikus alak, közülünk, néz?k közül való, ezzel azt a gondolatot ébresztve, hogy – áttételesen – mindannyian részesévé váltunk a gyilkosságnak, s hogy milyen rendkívüli színész-etikai magasságokról tett tanúbizonyságot D., hogy ezt a kicsi – ám annál fontosabb – szerepet elvállalta.
Ez persze er?ltetett kritikusi agyalmány. ? nem ezért csinálta, csak szerette, ha rendben mennek a dolgok; ha egy kellék pontosan ott van a megfelel? id?ben, ahol lennie kell.
Visszahívták a színházhoz. R. halálát próbálták.
Már nem ?, de még nem az a másik.
Ezek a leggyötrelmesebb napok. Egy héttel a premier el?tt. Már semmi másra nem tud koncentrálni, csak a darabra, csak arra az emberre, amivé lennie kell. Ez az az id?szak, amikor egy láthatatlan gondolat-indulat-gesztus-válogató-gépezet van benne elhelyezve, és ez megállás nélkül m?ködik: ez kell, az nem kell, ebb?l több, abból kevesebb. Ez az az id?szak, amikor mindent elejt; eltéved, nekimegy a falnak, elveszti a kalapját, ráül a szemüvegére, és azt álmodja, hogy már nem ?, de még nem az a másik.
A múltkori próbán ez a jelenet nem túl jól sikerült. Igaz, akkor még nem volt díszlet. Most már állt a XIX. századi tornácos kúria, a fekete pávák is elkészültek. R. bement a színpadra és egy bizonyos ponton megbotlott. D. elfordult és köpött egyet. R. vigyorogva csóválta a fejét, mint aki azt mondja: ejnye, ejnye, ilyen semmiség miatt? A rendez? tajtékzott, izgatottan járt-kelt: Nem így történt! Gyerekek, a történelmet nem lehet meghamisítani! Itt nincs helye semmiféle érzékenykedésnek. Üsd meg! Üsd meg rendesen! Itt nem lehet: mintha.
Egy törött toll volt D. kezében, zöld tinta folyt bel?le, a keze is csupa tinta lett. A rendez? azt mondta: dobd el!
Az esélytelenek biztonságával állt a szakadék szélén.
Délután led?lt egy kicsit. Nagyon fáradt volt.
Magas szirteken mentek: Ríka és ?. Minden kék és opálosan zöld. Kristálytiszta leveg?. Rajtuk kívül senki. Egy tengerszem fölé értek. Kerekded, vízmosta kövek: smaragd, zafír. A mederben áttetsz? víz. A magasban álltak, meztelenül, talpuk alatt sima kövek. Elrugaszkodtak, sokáig repültek, hasukat lágyan súrolta a víz, aztán a mélybe siklottak…
Ujjujujj! Mi ez? Ja persze! Ma Bergnek kell lennem. És Berget mindig csupasz képpel játszottam. Mennyi is az id?? Hat óra két perc. Tíz perc alatt le tudom szedni a szakállamat? Talán. Gyorsan, gyerünk! Villanyborotvával nem megy. Ahhoz túl nagy. El?ször ollóval, aztán borotvával. Kicsit elaludtam. Tudtam, hogy el?adásom lesz, de az teljesen kiment a fejemb?l, hogy Berg borotvált arcú. Hiába: rég ment. A szöveget rendesen átnéztem, csak ez a fránya szakáll! Nem tudok vele elkészülni. Fél hét lesz két perc múlva. Már a színházban kéne lennem. Fés?, törülköz?, édes gyökér; teát már nem tudok f?zni…
Rohant a kapuhoz. Akkor meglátta, hogy kutyájuk kint van az utcán, betette a kertbe, nyomta a cseng?t. Nézzétek meg, hogy bent vannak-e a kölykök! – üvöltötte. Közben észrevette, hogy a kerítés is ki van szakítva egy helyen. Nyomta a cseng?t. Ordított.
Elkésett. Az ügyel? már kereste. Megállt az öltöz?asztal el?tt: fehér trikó, szürke zokni, fekete keszty?; kard, papírvatta, az érsek bibliája, babakrém, marionett-strucc a fogason, piros m?anyag-virág, ?sz szakáll a szegen, majom-álarc a nagy tükör sarkán, hat kis tükör, hat lámpa, gömb alakú fehér búrával, félig nyitott fiók, szélén törülköz?, fogtechnikus készítette pót-íny, egy újság, egy széles b?röv, a falon jelenet-beosztás, sisterg? f?t?test.
Második figyelmeztetés. Vetk?zni kezdett.
Másnap egy bazárban apró ajándékokat vett Ríkának. Kért valamit szalagokkal, aztán csak szalagot külön: aranyszalagot, és még valamit. Aztán megkérdezte az elárusítón?t: nincs-e fájdalomcsillapítója, mert iszonyúan fáj a feje. Az elárusítón? tágranyílt szemekkel mondta, hogy ? nem tart gyógyszereket. Erre megszólalt mellette egy gy?rött arcú ember, hogy nála van, és kis b?rtáskájából el?vett egy üvegcsét. D. kajánul elvigyorodott, hogy lám csak másnak is készenlétben kell állnia a fájdalom sunyi támadásai ellen.
Hazaérve is fájt a feje; nem használt a tabletta. Mindent megpróbált: bevett még egy gyógyszert: ridolt, vattát tett a fülébe, bekente vietnami balzsammal a homlokát; büdös lett, de a fájdalom nem csökkent; kinyitotta az ablakot, hanyatt feküdt a földön, bekötötte a fejét, infrázott; minden hiába. Ráadásul zsibbadni kezdett a bal oldala: a karja, a szív-tájék. Ez halálfélelemmel jár. Már éjszaka volt, mégis kénytelen volt szólni Ríkának, aki azonnal felkelt: dörzsölte a mellkasát, masszírozta a fejét, a nyakát. Ríka felöltözött, hogy elmenjen orvosért, de hirtelen a fájdalomból, a félelemb?l vágy lett: egymásnak estek, ?rült, vad szerelemmel…
Másnap sétáltak a városban. Bementek a dzsámiba. Fáradt volt: testében, agyában az éjszaka minden kínjával, gyönyörével. Beült a padba, a térdepl? támlájára borult. És ekkor éneket hallott. Távolról jöv?, szép éneket. Egy kórus hangjait. Felnézett a karzatra, az orgonasípok felé, hátha onnan jön, de nem látott senkit. Huzatot érzett, er?s légmozgást. Szomorú volt a dal, mégis er?t adó. Szenvedésr?l szóló, de olyanoktól hangzó, akik már túl vannak a szenvedésen.
Amikor kijöttek, megkérdezte Ríkától: énekeltek-e? ? hallott-e valami dalt? Nem. Azt mondta: nem hallott. És a fiúk sem. Pedig szólt az a dal, lágyan, szomorúan és üdít?n; nagyon távolról és nagyon mélyr?l. Kisebbik fia az eget nézte és azt mondta: Nézd apa milyen fekete felh?. Csak azért fekete, mert már este van. Egyébként hófelh?, nem?