Pusztai Zoltán: Krónika

 

– Pap Gábornak –

Attila, Róma falai alatt, angyali üzenetet
kapott. Európa, (mit így illik nevezni,
mi akkor még sehol se volt) örömlányok,
pénzváltók, rabszolgatartók bölcsője, fészke:
azóta hőssé lett vandáloknak hódolva hullott
csak térdre, s köszönetet, esengve azóta se
rebegett annak, ki ingyenkegyelmet osztva,
nem rombolta a pokol tornácát porig.

Tagadhatatlan: (időmértékes verslábakon
szökellve, latinos dicshimnuszt zselatinos hajú
ámokfutó tógában táncoló hordáról hiába zeng)
e mostani, civilizációnak becézett, csúfolt
falanszter előfutára valaha etalonként ontotta
lépten-nyomon, gyarmatokon, harcias istenek
képmásával díszített cirkuszban bőven a vért –

Tény és való, Firenze díszeit, Szikambria
tulajdonát, a Göröghonba fuvarozott torzókat
(lefűrészelt lófejet, mást) visszaperelni
életveszélyes ma – Holdvilágárokban
bolyongva, míg életfa lombja hull: Targitaosz
király kései utóda, távol a Hargita szakrális
hegyétől, e vaskorban aranyfokosra aligha lel.

Itala hajnali harmat, étele ostyafehér kenyér,
annak, ki Itáliának hátat fordítva táltos lovon
suhan, akár a szél – Mezopotámia
Duna és Tisza öntözte kertje rejti a titkot:
gazság és igazság között csupán egy isteni
értékű betű a határvonal, s szívében bosszút
tolvaj, ha forral: lopott kincsekhez égi igét
nyelvére farkasvakon tündértől hiába kér.

Lapozni lehetne tovább is persze: Jézus sebe,
hogy ne is színezze tovább már bíborvörösre
Hunnia egét napnyugtakor, s hogy ostor
és korbács se legyen többé a képen,
csak bronzból öntött szobor: farkastejet
kortyolgató ikrek a templomtorony árnyéka
előtt a kopott kövön, és túl már a képzelet
vihar rojtozta vásznán vesszen a ködbe a fény –

Apróság, mondhatná egynémely kalandor,
hogy kiradírozott néhol (imitt-amott) a lapról
egynéhány nekünk szánt üzenetet Bizánc
és Velence ügynöke, s a kétfejű keselyű
címerével pecsételt aktákat kulcsra zárt
páncélszekrényben rejtegeti előlünk ma még
e kor, mely lézerfegyvertől megolvadt megalitot,
szívcsakrát, romlatlan testet mesebeszédnek mond.


Magról, amelyből Csontváry libánusfája, királyi
cédrusa lett, amelynek angyali lombkoronáját
álmodom borongós napon, szúette aranykeretbe
este: lobogó gyertyalángnál, létem, ha lemerül,
verset ki ír? szárnyal a szó, akár a nyíl, örömhírt,
vigaszt remélve, a Magyarok Istenét szólítja,
hívja a rím és a rag, mint halkuló hattyúdal,
mely szürkületkor, végórán visszhangra vár –

Az nem lehet, hogy tükörképét a mennynek
ne lássam többé e földön soha, hogy ablaktalan
betonfalak tövében harsányan rajtam kacagjanak
kárörvendő, holdbéli halálfejek, s móresre
Heródes zsoldosa oktasson lépten-nyomon,
gomolygó ködben, haláltengely jelölte keresztúton,
hol kincs, ami nincs, és jussom csak római rom.

Gizai piramisok, nílusi hajóút emléke, fénykép
a Királyok Völgyéről, hol Thébai Remete Szent Pál,
a sötétség seregét fékezve érettünk imádkozott,
ki másmilyen dimenzióban, titkos barlang
csendjében, mélyén, hová már homályos tekintet
nem hatolhat, nem érhet el, mit nem láthat avatatlan
szempár soha: gonosz erőktől oltalmaz minket ma is.

Nap és a nép, folk és a falka – vadászkalandra
jobb lesz, ha nem vár, ki madár csőréből ívelő
virágos indát (igét) metélni sosem volt rest;
szólni, növekvő hittel ki mer, mielőtt kalitka ajtaját
zárná rá megint az est, aranyat égben keressen,
igazgyöngyöt a mélyben, s ha rábukkan,
rá lel: ne kérjen tükör előtt magától bocsánatot,
akárki, bárki is próbálná szárnyát szegni szavainak.

Égessen tüzes vasakkal bőrömbe bélyeget
a végzet, (mint megannyi igaz hitű regősbe,
ősbe, pecsétgyűrűvel ujján a kéz, mely levitézleni
tanított aztékot, mayát, szent könyveket hajítva
a lángok közé, s vezényelve halálsikolyhoz
örömzenét, ha feszállt a füst) iránytűt, térképet
ragadjon el tőlem ki útonállóként utamba téved:
az igaz szó gyöngy, s fénylőbb, mint harminc ezüst.

Pár ezer év annak, ki tiszta forrást keresve odáig ér,
ahol a mindenség tejútfehér körtemplomában
a Világ Világossága, az Igazság Napja ragyog,
nem több csupán egy perc; ahol a csillagok:
szentek és táltos királyok születnek,
s hol nyugodni tér a szél, vízzé a vér miért is válna?
cédrusfa koronája hirdeti lesz (feszületet bár fejsze
farag, s vakharag karót hegyez) minden, mit Isten ígér.


Kristályosul, dermed már fekete hópehelyként
halotti csendbe, (akárha sivatagban futóhomok)
imitt-amott a porig alázott, önnön magát
ismétlő, fényét és lényegét veszített lét,
de télre tavasz jön, s bár mást kürtöl világgá
fantomfélelmeket gerjesztve más, égszínkék
tintával, angyalok írják a holnapok könyvét,
s az ég: végszóra jó királyt, jó hírt küld tudom.

Irgalomra, fékeveszített, időtlenül iramló időben
többnyire az vár csupán, ki eredendő bűnről beszél,
s nem érti szavát a szeretetnek, s rettegve él,
s térdre borulva Messiást mond Jézus helyett,
nem sejtve, hogy lett a Jó, az élet vizét hozó,
mennyei Mindenható olyan, kitől is rettegni kell,
mint pokol tüzétől, mely e világon lángol csak fel –

Rémhír, hogy büntet, s hogy vérrel ír törvényt
az Úr – testvér szavunk: bor és kenyér, s hófehér,
szűztiszta hajnali Napkorong az oltár fölött az ostya,
s bár szent sólyom városa, Hierosolyma nem őrzi ma
ősi hitét, s álmomban hiába repülnék Babba Mária
szentélyét, Tündér Ilona templomát keresve Babilonba,
van még e világon hely, hol szép szóra szép szó felel.

Átkot szór fejemre olykor, máskor, mint kákán
a gordiuszi csomót bogozó bolondra, csöbörből,
vödörből hideg vizet: koholt vádat, rágalmakat zúdít
ez és amaz – szent igaz: koszorúból, virágcsokorból
magyarnak néhanap nem marad más csak a gaz,
és villa és kés között a tálon (a mélyhűtött porcelánon)
ecetes halból csupán a csontváza annak, mely olyasmi
jövőt jövendöl, mint koncepciós per előtt a csók.

Lidérc fény, múló balsejtelem, mi más is lehetne,
lenne, mit beteges elme vetítő rossz nyelvekkel,
hitetlenekkel nem perelve, kérdésre választ se várva,
bármilyen nehéz teherrel vállamon, szálegyenesen,
mint kinek vesztenivalója régóta szemernyi se,
és őrizve viharos szelekben is tovább a lángot,
és nem szisszenve, ha behegedt sebeket szakít fel
szívemen istentelen beszéd, Júdások sötét tekintete.

Attila kardja, Szent László szelídsége jelölte ösvény
legyen utam, s ha túl már a Golgotán, feltámad majd
e Nemzet (velem vagy nélkülem) szerte e csillagon
ünnep legyen, s ismerje be, szeméről hályogot törölve
szerte a nagyvilág: új élet magból sarjadhat csak,
s magyar szavak nélkül a hangzavarban, Káin kezén
Ábel kiontott vére nem sejtet egyebet, mást: romhalmot,
romlást, sokadik jégkorszak utáni újabb jégkorszakot.

 

Nimród, ki íját feszítve csillagösvényt őriz, égi kaput,
Atilla nyugvó helyéhez közel a Pilis Vadálló (vádló!)
köveinek csendjében, rengetegében, s az életfa
lehajló ága alatt: az idők végén és kezdetén
visszatér testet öltve, s elhozza azt, mit örökre
elveszettnek hittek sokan, amit az utolsó aranyágat
letörve, volt ki már kárörvendőn, végleg halottnak remélt,
s aminek fényétől fényévnyire dagaszt ma sarujával sarat.

Gáncsoskodásra, gyermeteg aknamunkára legyint a bölcs.
Yorik, itt és most idétlen tréfának vélné a konspirátorok
Nakonxipánban zajló, eszement mesterkedését,
azt, hogy a spirálgalaxisok karjára is bilincset
kattintana (királydinnyés homokban építve magának,
másnak: légvárat, szépségszalont) egynéhány bolond,
s hogy X Y csontvázzá csupaszítva kívánná látni a hont -

Intelmeket felejtve, nevesincs ködevők sereglenek,
Magor s Hunor hazáját, házát rablótanyának nézve,
Rémus és Romulus utódaként – Gilgames történetét,
s Oziris testét (mit szétszabdalt Szét, az éjsötét tekintetű)
színezi ólomszürkére, hogy ne is vegyem már észre
kit rejt a mítosz, a trójai faló gyomrából lopakodó
csipetcsapat, mely amerre jár, s ahova ér: ott kiég a fő.
Óriásra, ódon varázsszavakkal ajkán (bár másként, mint

Démoszthenész) vészterhes napon, észveszejtő órák során
Ugor talán, de nem éppen jégmezőről szalajtott királyi
szkíta: igaz magyar vár, távol az ordas eszméket
terjesztő álpróféták szószékétől régóta itt, hol rizsporos
paróka, barokkos ciróka-maróka, tóga alól kivillanó
pucér fenék, léggömböt hámozók boldogtalan körtánca,
csatazaja: követendő példa nem lesz, akárki bármit tanít.

Ninive nihilbe kanyargó nyomvonalán haladjak vakon?
Orion párducát ne lássa templomi mennyezeten szemem?
Kairóban keressem fekete gránitba vésve a titkot?
búgócsigát pörgessek megolvadt üveghegyen?
hiszem és vallom: közeli tájakon, a Kárpátok hó lepte
koszorúja övezte tündérkert szent földjén lelek csak
arra, mit porig rombolva se tüntethet el, skorpiók halálos
mérgét fröcsögve senki soha, mivelhogy égi igékben él.

Árpád-kori, turul vérből való szentek üzennek: Heródesek,
Júdások hadoszlopa veszik maholnap ködbe – Attila:
Atlasz, ki vállán tartva a földgolyót, Istennek ostora,
világnak jó pásztora, gátat vet a kozmopolita menetnek,
s láthat majd szájtátva Gólem és törpe idővel jó pár
csodát: angyali csillagot, Szent Koronát, Fehérvár aranyló
Naptemplomában, mely régi (égi) fényében ragyogva újra
jó kedvre deríti fent, a hetedik mennyben a Teremtőt megint.

Csernák Árpád: Fekete pávák

 

Tor­ná­cos, öreg kú­ri­á­ban lak­tak, a he­gyen. D. a gye­re­ke­i­vel ját­szott: bi­géz­tek, lab­dáz­tak, fá­ra mász­tak. Ki­seb­bik fia fent ku­por­gott egy ha­tal­mas pla­tán­fán, nem mert le­jön­ni. D. a mel­let­te le­v? fá­ról át­nyúlt, le­haj­tot­ta azt az ágat, ami­be a gye­rek csim­pasz­ko­dott: pró­bált lej­jebb csúsz­ni, de még na­gyon ma­ga­san volt. D. a má­sik fá­ról biz­tat­ta, se­gí­tet­te, mi­köz­ben ? is pró­bált lej­jebb ke­rül­ni. A fa alatt ál­lók fi­gyel­mez­tet­ték; vi­gyáz­zon, ne­hogy le­tör­jön az ág; lent he­gyes kö­vek van­nak. Vé­gül le­ért a föld­re. Az utol­só sza­ka­szon már fog­ta a gye­rek ke­zét.
A völgy­ben fe­ke­te pá­vá­kat pil­lan­tot­tak meg. Sza­lad­ni kezd­tek fe­lé­jük. Azok fel­röp­pen­tek, és jaj­gat­va, csap­kod­va me­ne­kül­tek. Le­ér­tek a völgy­be. Ott for­rás fa­kadt és pa­tak csor­do­gált, de a ma­da­rak már nem vol­tak se­hol. Az öreg cs?sz azt mond­ta, hogy a pá­vák kis fa­da­rab­okon tu­ta­joz­tak le.
Es­te a kú­ri­á­ban bál volt. A for­ga­tag­ban sze­líd, sza­kál­las arc buk­kant fel. Néz­ték egy­mást. Há­rom vöröskép? em­ber kö­ze­le­dett D. fe­lé. Azt kér­dez­ték, ninc­s-e ked­ve sé­tál­ni egyet, jó friss a le­ve­g?.
Ki­tusz­kol­ták az épü­let­b?l, rö­hé­csel­ve lök­dös­ték egy­re lej­jebb, lej­jebb. Vé­gül le­ér­tek a hegy­r?l. Csu­pa-be­ton pi­ac-tér­re vit­ték. Ott kezd­ték ver­ni. Ez már nem tré­fa, mond­ta F. G-nek, és ?k vis­­sza­men­tek a bál­ba. D. ar­ca föl­re­pedt, fü­lén, or­rán folyt a vér. Egy da­ra­big föl sem me­rült ben­ne, hogy vé­de­kez­zen, az­tán, ami­kor lát­ta, hogy R. már-már meg­öli, ököl­lel az ar­cá­ba vá­gott. R. fe­je ket­té­re­pedt, mint egy el­ej­tett gö­rög­dinnye. D. el­in­dult vis­­sza­fe­lé.
Fenn állt a hegy te­te­jén. Alat­ta szür­ke szik­lák és sár­ga lom­bok. Csend és nyu­ga­lom. El­en­ge­dett ta­gok­kal állt, te­kin­te­tét a ho­ri­zont fö­lé emel­ve. Szív­ta a tisz­ta, hi­deg le­ve­g?t. Friss avar sza­gát érez­te. Az ég si­ma volt és hal­vány­kék.
Hir­te­len meg­zör­rent az avar, ágak rec­­cse­né­se hal­lat­szott a völgy­b?l. Oda­kap­ta a fe­jét és fe­szül­ten fi­gyelt. Da­gadt, vö­rös arc t?nt fel a lom­bok kö­zött, az­tán az egész há­jas test zöld va­dász­ru­há­ban. Az em­ber fe­je g?­zöl­gött, ke­zé­ben két­csö­v? pus­ka, és a ke­zé­re csa­vart szíj vé­gén bor­jú nagy­sá­gú fol­tos dog. Mind­ket­ten li­heg­tek, ki­ló­gott a nyel­vük, és a sze­mük vé­res volt. ? egy tölgy vé­del­mé­be hú­zó­dott. El­csíp­jük! Ne félj, el­csíp­jük! – li­heg­te az em­ber, az­tán már csak ar­ti­ku­lá­lat­lan nyö­gé­se­ket hal­lott, mo­tyo­gást és li­he­gést, vé­gül el­t?n­tek a bok­rok kö­zött. Lá­buk alatt ro­pog­tak a gal­­lyak.
Foj­to­ga­tó há­nyin­gert ér­zett. Fel­né­zett az ég­re: az imén­ti opá­los fény el­t?nt, a mo­no­ton szür­ke­ség­ben var­jak ke­ring­tek. Tram-­ta-­tam-­ta-­ta-­tram-­ta-­tam. Do­bo­gá­sok, lé­pé­sek, lük­te­tés a fül­ben, a mell­kas­ban; pul­zá­lás, szu­szo­gás, do­bo­lás a dob­hár­tyán; bú­gás, kat­to­gás, ke­tye­gés kint és bent. Lé­pé­sek, kú­szá­sok, fész­ke­l?­dé­sek az éj­sza­ka sö­tét­jé­ben; lük­te­té­sek, pul­zá­lás, pul­zá­lás; ki­tá­gult erek, tágranyílt pu­pil­lák, le­gy?z­he­tet­len iz­ga­tó­sze­rek, k?­vé vált gon­do­lat, k?­vé vált ér­zés; nem moz­dul, el­akad, ol­da­ni ké­ne vagy to­vább hen­ge­rí­te­ni, de el­len­áll, nem por­lik, nem ol­dó­dik.
Reg­gel, az új­ság­ban rö­vid hír je­lent meg: A véz­na, gyön­ge fi­zi­ku­mú D. egyet­len ütés­sel meg­gyil­kol­ta R-t, a volt ne­héz­sú­lyú box­olót. A kö­rö­zés fo­lyik.
D. szök­ni pró­bált. A ha­tár­nál el­csíp­ték. Sö­tét­zár­ká­ban éb­redt. Ha­nyatt fe­küdt, R. ha­jolt fö­lé és néz­te. Azt ál­mod­ta: nagy tö­meg­ben men­nek. Csak a há­ta­kat lát­ta, a hul­lám­zó há­ta­kat, a gy?­r?­d? bal­lon­ka­bá­to­kat. Az­tán va­la­ki, meg­tör­ve az egyen­le­tes rit­mu­sú hul­lám­zást, szem­be for­dult ve­le és rá­l?tt. R. volt az.
Ki­nyi­tot­ta a cel­la­ab­la­kot. Hal­lot­ta a pá­vák ri­kol­to­zá­sát.
Sza­ba­du­lá­sa nap­ján Ríka jött ér­te egy kö­zép­ko­rú, szép n? tár­sa­sá­gá­ban. D. két cso­ma­got tar­tott a ke­zé­ben. Örült, hogy elé jöt­tek. In­dult a ko­csi fe­lé, úgy gon­dol­ta: ha­za vi­szik. De nem. A hölgy azért jött, hogy el­­vi­gye a cso­ma­go­kat. Be­rak­ta a ko­csi­já­ba és el­haj­tott. Ki volt ez a n?? – kér­dez­te D. – Te nem tu­dod? – cso­dál­ko­zott Ríka – R. öz­ve­gye. – Úr­is­ten! A kéz­irat­ok! – mond­ta D., és el­ro­hant. Ma­ga sem ér­tet­te: ho­va? mi­nek? Sem­mit sem tu­dott R. öz­ve­gyé­r?l. Fo­gal­ma sem volt, hol ke­res­se? S ha meg­ta­lál­ná, ak­kor sem te­het­ne sem­mit.
A vá­ros­ban lé­zen­gett, egy­más fö­lé tor­nyo­su­ló koc­ka­épü­le­tek kö­zött. Az egyik ház la­pos te­te­jé­r?l Ríka in­te­ge­tett mez­te­le­nül. El­in­dult fe­lé, de el­vé­tet­te a há­zat, egy má­sik épü­let te­te­jé­re ér­ke­zett. On­nan is lát­ta Ríka nyú­lánk, for­más tes­tét, na­po­zott. ? is le­vet­k?­zött, az­tán el­in­dult, hogy meg­ke­res­se Ríkát. De lent­r?l min­den más­képp né­zett ki. Nem ta­lál­ta azt a há­zat, el­té­vedt. Mez­te­len volt, de nem ér­zett sem­mi­fé­le szé­gyent. S?t, él­vez­te, hogy a le­ve­g? köz­vet­le­nül éri a b?­rét.
Vé­gül a szín­ház la­bi­rin­tus-sze­r? fo­lyo­só­in ta­lál­ta ma­gát. Min­de­nütt te­t?­t?l-tal­pig be­öl­tö­zött, cso­kor­nyak­ken­d?s, szmo­kin­gos, jel­me­zes urak, es­té­lyi ru­hás dá­mák, sok is­me­r?s: szí­né­szek, ren­de­z?k, kri­ti­ku­sok; iz­ga­tott, lá­zas han­gu­lat. Rém­lett: mint­ha ? is lett vol­na már ilyen hely­zet­ben, de most egy csep­pet sem ér­de­kel­te, és sem­mi sem ra­gadt rá nyug­ta­lan­sá­guk­ból. Egye­dül az iz­gat­ta: hol le­het az a ház, ahol Ríka na­po­zik? Ha ugyan még na­po­zik. Ha egy­ál­ta­lán süt még a Nap. Üveg­aj­tók, csil­lá­rok, ti­tok­za­tos du­ru­zso­lá­sok. Ész­re­vet­te ren­de­z?­jét a tö­meg­ben. Üd­vöz­lés­ként in­tett ne­ki, mert nem tu­dott, nem is akart kö­ze­lebb ke­rül­ni hoz­zá. A ren­de­z? kény­sze­re­det­ten mo­soly­gott, mint aki tud­ja, hogy örül­nie ké­ne, de a kö­rül­mé­nyek ezt nem en­ge­dik. D. né­mám ar­ti­ku­lál­va a tö­meg fe­je fö­lött ex­ku­zál­ta ma­gát lát­szó­la­gos ex­hi­bi­ci­o­niz­mu­sá­ért. A ren­de­z? ide­ges meg­ér­tés­sel bó­lin­tott, mint aki azt mond­ja: jól van, jól van, csak t?nj már el!
A szín­ház ka­pu­já­ban utol­ér­te a por­tás és li­heg­ve, számonkér?en kér­dez­te: ma­ga hogy ju­tott be?
Haj­da­ni kol­lé­gái nem­igen tud­ták, de az el?­adá­so­kat rend­sze­re­sen lá­to­gat­ta. Volt amit több­ször is meg­né­zett. A leg­ap­róbb hi­bá­kat is ész­re­vet­te. Egyik el?­adá­son a cím­sze­rep­l?, aki egy ma­gas emel­vényrend­szer te­te­jén mond­ta el mo­no­lóg­ját, vé­let­le­nül le­lö­kött egy fon­tos kel­lé­ket – egy t?rt – ami nél­kül a da­rab nem foly­ta­tód­ha­tott vol­na. Leg­alább­is: nem úgy, ahogy az író meg­ír­ta. A t?r több mé­tert zu­hant, majd be­le­állt a szín­pad desz­ká­já­ba.
Nem volt más vá­lasz­tá­sa: hir­te­len moz­du­lat­tal, macs­ka ügyes­ség­gel a szín­pa­don ter­mett, a t?rt a szá­já­ba vet­te, és az emel­vény­rend­szer csö­ve­in kúsz­va, ak­ro­ba­ti­kus mu­tat­vá­nyo­kat imp­ro­vi­zál­va, pil­la­na­tok alatt a fel­s? szint­re ért, és a t?rt vis­­sza­tet­te a he­lyé­re, majd – mint aki jól vé­gez­te dol­gát – vis­­sza­kú­szott.
Ahogy le­ült a né­z?­té­ren, nyílt a szín­pa­di aj­tó és be­lép­tek az ös­­sze­es­kü­v?k, a kö­vet­ke­z? je­le­net sze­rep­l?i, meg­ta­lál­ták a t?rt és le­szúr­ták azt, akit – a da­rab sze­rint – le kel­lett szúr­ni.
Más­nap a la­pok te­le vol­tak D. bra­vú­ros ala­kí­tá­sá­nak di­cs?­í­té­sé­vel. Töb­ben föl­is­mer­ték. A fo­lyó­irat­ok egyi­ke nagy ren­de­z?i le­le­mény­r?l írt, azt ele­mez­ve, mi­lyen sok­ko­ló­an döb­be­ne­tes moz­za­nat, hogy a t?rt vis­­sza­csem­pé­sz? szim­bo­li­kus alak, kö­zü­lünk, né­z?k kö­zül va­ló, ez­zel azt a gon­do­la­tot éb­reszt­ve, hogy – át­té­te­le­sen – mind­an­­nyi­an ré­sze­sé­vé vál­tunk a gyil­kos­ság­nak, s hogy mi­lyen rend­kí­vü­li szí­nész-eti­kai ma­gas­sá­gok­ról tett ta­nú­bi­zony­sá­got D., hogy ezt a ki­csi – ám an­nál fon­to­sabb – sze­re­pet el­vál­lal­ta.
Ez per­sze er?l­te­tett kri­ti­ku­si agyalmány. ? nem ezért csi­nál­ta, csak sze­ret­te, ha rend­ben men­nek a dol­gok; ha egy kel­lék pon­to­san ott van a meg­fe­le­l? id?­ben, ahol len­nie kell.
Vis­­sza­hív­ták a szín­ház­hoz. R. ha­lá­lát pró­bál­ták.
Már nem ?, de még nem az a má­sik.
Ezek a leg­gyöt­rel­me­sebb na­pok. Egy hét­tel a pre­mi­er el?tt. Már sem­mi más­ra nem tud kon­cent­rál­ni, csak a da­rab­ra, csak ar­ra az em­ber­re, ami­vé len­nie kell. Ez az az id?­szak, ami­kor egy lát­ha­tat­lan gon­do­lat-in­du­lat-gesz­tus-válo­gató-gépezet van ben­ne el­he­lyez­ve, és ez meg­ál­lás nél­kül m?­kö­dik: ez kell, az nem kell, eb­b?l több, ab­ból ke­ve­sebb. Ez az az id?­szak, ami­kor min­dent el­ejt; el­té­ved, ne­ki­megy a fal­nak, el­vesz­ti a ka­lap­ját, rá­ül a szem­üve­gé­re, és azt ál­mod­ja, hogy már nem ?, de még nem az a má­sik.
A múlt­ko­ri pró­bán ez a je­le­net nem túl jól si­ke­rült. Igaz, ak­kor még nem volt dísz­let. Most már állt a XIX. szá­za­di tor­ná­cos kú­ria, a fe­ke­te pá­vák is el­ké­szül­tek. R. be­ment a szín­pad­ra és egy bi­zo­nyos pon­ton meg­bot­lott. D. el­for­dult és kö­pött egyet. R. vi­gyo­rog­va csó­vál­ta a fe­jét, mint aki azt mond­ja: ej­nye, ej­nye, ilyen sem­mi­ség mi­att? A ren­de­z? taj­ték­zott, iz­ga­tot­tan járt-kelt: Nem így tör­tént! Gye­re­kek, a tör­té­nel­met nem le­het meg­ha­mi­sí­ta­ni! Itt nincs he­lye sem­mi­fé­le ér­zé­keny­ke­dés­nek. Üsd meg! Üsd meg ren­de­sen! Itt nem le­het: mint­ha.
Egy tö­rött toll volt D. ke­zé­ben, zöld tin­ta folyt be­l?­le, a ke­ze is csu­pa tin­ta lett. A ren­de­z? azt mond­ta: dobd el!
Az esély­te­le­nek biz­ton­sá­gá­val állt a sza­ka­dék szé­lén.
Dél­után le­d?lt egy ki­csit. Na­gyon fá­radt volt.
Ma­gas szir­te­ken men­tek: Ríka és ?. Min­den kék és opá­lo­san zöld. Kris­tály­tisz­ta le­ve­g?. Raj­tuk kí­vül sen­ki. Egy ten­ger­szem fö­lé ér­tek. Ke­rek­ded, víz­mos­ta kö­vek: sma­ragd, za­fír. A me­der­ben át­tet­sz? víz. A ma­gas­ban áll­tak, mez­te­le­nül, tal­puk alatt si­ma kö­vek. El­ru­gasz­kod­tak, so­ká­ig re­pül­tek, ha­su­kat lá­gyan sú­rol­ta a víz, az­tán a mély­be sik­lot­tak…
Ujju­ju­jj! Mi ez? Ja per­sze! Ma Bergnek kell len­nem. És Berget min­dig csu­pasz kép­pel ját­szot­tam. Men­­nyi is az id?? Hat óra két perc. Tíz perc alatt le tu­dom szed­ni a sza­kál­la­mat? Ta­lán. Gyor­san, gye­rünk! Vil­lany­bo­rot­vá­val nem megy. Ah­hoz túl nagy. El?­ször ol­ló­val, az­tán bo­rot­vá­val. Ki­csit el­alud­tam. Tud­tam, hogy el?­adá­som lesz, de az tel­je­sen ki­ment a fejem­b?l, hogy Berg bo­rot­vált ar­cú. Hi­á­ba: rég ment. A szö­ve­get ren­de­sen át­néz­tem, csak ez a frá­nya sza­káll! Nem tu­dok ve­le el­ké­szül­ni. Fél hét lesz két perc múl­va. Már a szín­ház­ban ké­ne len­nem. Fé­s?, tö­rül­kö­z?, édes gyö­kér; te­át már nem tu­dok f?z­ni…
Ro­hant a ka­pu­hoz. Ak­kor meg­lát­ta, hogy ku­tyá­juk kint van az ut­cán, be­tet­te a kert­be, nyom­ta a csen­g?t. Néz­zé­tek meg, hogy bent van­nak-e a köly­kök! – üvöl­töt­te. Köz­ben ész­re­vet­te, hogy a ke­rí­tés is ki van sza­kít­va egy he­lyen. Nyom­ta a csen­g?t. Or­dí­tott.
El­ké­sett. Az ügye­l? már ke­res­te. Meg­állt az öl­tö­z?­asz­tal el?tt: fe­hér tri­kó, szür­ke zok­ni, fe­ke­te kesz­ty?; kard, pa­pír­vat­ta, az ér­sek bib­li­á­ja, ba­ba­krém, ma­ri­o­nett-strucc a fo­ga­son, pi­ros m?­anyag-vi­rág, ?sz sza­káll a sze­gen, ma­jom-ál­arc a nagy tü­kör sar­kán, hat kis tü­kör, hat lám­pa, gömb ala­kú fe­hér búrá­val, fé­lig nyi­tott fi­ók, szé­lén tö­rül­kö­z?, fog­tech­ni­kus ké­szí­tet­te pót-íny, egy új­ság, egy szé­les b?r­öv, a fa­lon je­le­net-be­osz­tás, sis­ter­g? f?­t?­test.
Má­so­dik fi­gyel­mez­te­tés. Vet­k?z­ni kez­dett.
Más­nap egy ba­zár­ban ap­ró aján­dé­ko­kat vett Ríká­nak. Kért va­la­mit sza­la­gok­kal, az­tán csak sza­la­got kü­lön: arany­sza­la­got, és még va­la­mit. Az­tán meg­kér­dez­te az el­áru­sí­tó­n?t: ninc­s-e fáj­da­lom­csil­la­pí­tó­ja, mert iszo­nyú­an fáj a fe­je. Az el­áru­sí­tó­n? tágranyílt sze­mek­kel mond­ta, hogy ? nem tart gyógy­sze­re­ket. Er­re meg­szó­lalt mel­let­te egy gy?­rött ar­cú em­ber, hogy ná­la van, és kis b?r­tás­ká­já­ból el?­vett egy üveg­csét. D. ka­já­nul el­vi­gyo­ro­dott, hogy lám csak más­nak is ké­szen­lét­ben kell áll­nia a fáj­da­lom su­nyi tá­ma­dá­sai el­len.
Ha­za­ér­ve is fájt a fe­je; nem hasz­nált a tab­let­ta. Min­dent meg­pró­bált: be­vett még egy gyógy­szert: ridolt, vat­tát tett a fü­lé­be, be­ken­te vi­et­na­mi bal­zsam­mal a hom­lo­kát; bü­dös lett, de a fáj­da­lom nem csök­kent; ki­nyi­tot­ta az ab­la­kot, ha­nyatt fe­küdt a föl­dön, be­kö­töt­te a fe­jét, infrá­zott; min­den hi­á­ba. Rá­adá­sul zsib­bad­ni kez­dett a bal ol­da­la: a kar­ja, a szív-tá­jék. Ez ha­lál­fé­le­lem­mel jár. Már éj­sza­ka volt, még­is kény­te­len volt szól­ni Ríká­nak, aki azon­nal fel­kelt: dör­zsöl­te a mell­ka­sát, mas­­szí­roz­ta a fe­jét, a nya­kát. Ríka fel­öl­tö­zött, hogy el­men­jen or­vo­sért, de hir­te­len a fáj­da­lom­ból, a fé­le­lem­b?l vágy lett: egy­más­nak es­tek, ?rült, vad sze­re­lem­mel…
Más­nap sé­tál­tak a vá­ros­ban. Be­men­tek a dzsá­mi­ba. Fá­radt volt: tes­té­ben, agyá­ban az éj­sza­ka min­den kín­já­val, gyö­nyö­ré­vel. Be­ült a pad­ba, a tér­dep­l? tám­lá­já­ra bo­rult. És ek­kor éne­ket hal­lott. Tá­vol­ról jö­v?, szép éne­ket. Egy kó­rus hang­ja­it. Fel­né­zett a kar­zat­ra, az or­go­na­síp­ok fe­lé, hát­ha on­nan jön, de nem lá­tott sen­kit. Hu­za­tot ér­zett, er?s lég­moz­gást. Szo­mo­rú volt a dal, még­is er?t adó. Szen­ve­dés­r?l szó­ló, de olya­nok­tól hang­zó, akik már túl van­nak a szen­ve­dé­sen.
Ami­kor ki­jöt­tek, meg­kér­dez­te Ríkától: éne­kel­tek-e? ? hal­lott-e va­la­mi dalt? Nem. Azt mond­ta: nem hal­lott. És a fi­úk sem. Pe­dig szólt az a dal, lá­gyan, szo­mo­rú­an és üdí­t?n; na­gyon tá­vol­ról és na­gyon mély­r?l. Ki­seb­bik fia az eget néz­te és azt mond­ta: Nézd apa mi­lyen fe­ke­te fel­h?. Csak azért fe­ke­te, mert már es­te van. Egyéb­ként hó­fel­h?, nem?

Kiegészítő információk