Heintz Tamás: Hova lett az adventi várakozás?
Az ?sz besöpörte már kamrájába, amit lehetett. Csak néhány zörg? kukoricaszár, földrehulló, megbarnult alma, pusztulásra ítélt sz?l?fürt emlékeztet a nyár és az ?sz b?séges ajándékaira. Számadást tett a föld, s pihenni tért. Mi is megettük már a Márton-napi libát, megkóstoltuk az újbort. A végtelen Élet kalendáriumába beírattak eredményeink, elmulasztott lehet?ségeink, kudarcaink egyaránt.
Az Élet születésére készülve, a b?nbánat színébe, lilába öltöztek a templombels?k, az év legsötétebb napjain, a Megváltó eljövetelét váró id?szakban múlnak perceink: Advent van.
Számadást tett az ország is, Advent második vasárnapján reánk figyelt a világ; vajon ennyi év távolából elfogadtuk-e már Trianont, s a kínálkozó lehet?ség ellenére, eltaszítottuk-e végleg, e kicsinyre szabdalt országmaradékunk határain kívül rekedtek felénk nyúló kezét?
- Igen, ELTASZÍTOTTUK! A felénk nyúló, kér? kezeket. Az öreg, rabságban megvénült kezeket. A simogató, szeret? kezeket. A tétován keres?, pufók gyermekjézusiakat. És a feltámadt Krisztus kezeit. Az áldást, a kenyeret, a megbocsátást osztókat.
És megcsókoltuk a minket és ?ket szétválasztó, kezeinket félrelök?, szívünket megmérgez?, ösztöneinket önmagunk ellen fordító, betlehemi gyermekgyilkosok kezeit! Az öncélt kisdedek, vagy egy nemzet halálának árán is elér?k kezeit. Az apáinkat összever?k, asszonyainkat meggyalázók kezeit! Már tettünk korábban is ilyet!
Folyamatosan megbocsátottunk az ellenünk vétkez?knek, és egymás ellen, folyamatosan vétkezünk!
Három emberölt? is eltelt a végzetes békeszerz?dés óta. Volt negyven év eközben, amikor a trianoni döntést megkérd?jelezni, s?t arról beszélni sem lehetett. A rendszerváltás óta pedig nem volt elég id? ahhoz, hogy átgondolva múltunkat, tervezve jöv?nket, a nép ismét nemzetté válhasson. E nép nem tudott nemzetként gondolkodni. Nem értették sokan, mir?l is van szó, mert soha nem éltek egy nemzet tagjaként. Csak id?seink tudtak volna err?l beszélni, de többségük hallgatott!
Lehet?séget kell találni arra, hogy a jöv?ben minden magyar megtalálja azt a példát, melyben fogalmat alkothat a nemzetr?l, s összetartozásának fontosságáról. S ez a példa a legkisebb, s még él? közösség, a család lehet, melyet napról napra pusztítanak tovább a szabadságvágy ?rültjei.
Mindannyian, akik magányosan járjuk az élet egyre nehezebbé váló útját, így Karácsony közeledtével emlékeink közül kibonthattuk volna egy talán fájóan szép, soha el nem múló Szenteste emlékcsomagját. A felénk, és a másikhoz hajló szeretet, bizalom, és öröm, gyermekkori megtapasztalását, a belénk vés?d? jót. A feltétel nélküliséget, tisztaszándékúságot. Nem tettük!
Pedig a betlehemi Szent Család áldozatvállalása, lemondása, szegénységében is királyi gazdagsága: a közösség és nemzettudat példái lehetnének.
Hamarosan Jézus születését, és a szentcsaládot is ünnepeljük. A kétezer éves jászol elé járulva, a Boldogasszony szemében biztosan meglátjuk majd azokat a könnycseppeket, melyekért árulásunk felel?s. Riadt, szégyenben úszó arcunkat emeljük majd a Gyermekre, aki a leend? árulás és megfeszítés tudatában is szelíden tekint mindig reánk:
- Menj, és többé ne vétkezzél!
Még két gyertya érintetlen az adventi koszorún. A halott magyar lelkek feltámadásáért gyújtsuk meg majd ?ket!
dr. Heintz Tamás
Kaposvár, 2004. december 5-én
