Csapó Endre: Csapataink harcban állnak
Ötvenhárom évvel ezelőtti eseményekről, pontosabban a magyar forradalom és szabadságharcról, ma sincs elég ismeretünk. Érdekek fűződnek az eseményeket befolyásoló, a valóságtól eltérő magyarázatához. Bűnné lesz az erény a részrehajló megítélésben. Az áruló Kádár, Moszkvával és hazai elvtársaival egyetértésben egyértelműen bűncselekménnyé nyilvánította a forradalmat, és a hatalom birtokában üldözte mindazokat a személyeket (és az eszmét is), akik, (amelyek) szembeszálltak a bolsevista diktatúrával, és hátrányt szenvedtek azok is, akik csak megnyilatkoztak ilyen értelemben, vagy akár feltehetően így éreztek. Ez volt a helyzet mindvégig, az egypárturalom bukásáig, amikor végre a bűn és erény megítélése is visszakapta valóságalapját. A társadalom nagy részét érintette ez az értékcsere. Sokak számára egyszerre fontos lett megnyilatkozni a nemzet szabadságküzdelme mellett. A fordulat azonnal elindította a köpönyegforgatókat igazoló történelemhamisítást. Ezért nagyon fontos feltárni és ismertté tenni az eseményeket a valóságnak megfelelően, hogy a történelemben ember és cselekedet a helyén legyen.
A kulcsszemély kétségkívül Nagy Imre. A forradalom egyedül őt emelte bizalmába a hatalom élenjáró tagjai közül. Érdemes követni a napi eseményeken, mikor és mennyiben felelt meg a kortársi, illetve a történelmi várakozásoknak. Mint a korábbi enyhülési szakasz (1953) idejének (moszkvai utasítás alapján lett) miniszterelnöke –, akit a keményvonalas Rákosiéknak sikerült később leváltatniuk –, Nagy Imre a közvélekedés számára a remény embere lett, a javulás csak az ő visszatérésével volt abban az időben elképzelhető. Akik a rendszer megjavításán szorgoskodtak, Nagy Imre visszatérésében látták a megvalósulás lehetőségét.
Az október 23-i felvonuláson Nagy Imre neve és képe szerepelt a követelések táblái között. De a varázs megszűnt, amikor a Parlament erkélyéről így szólította meg a változás követelésére összegyűlt tömeget: „Kedves elvtársak!” Az ott összegyűlt tömeg már új képlet volt, a Bem térre menetelés lépteiben a lelki felszabadulás ébredezett, egy nagy történelmi negyvennyolcas déjà vu, a közösségi erő felfedezésének mámoros boldogsága töltötte el a lelkeket. Ilyen minden magyar forradalom.
A Magyar Rádió épülete és a Parlament előtti véres sortüzek szabadságharccá váltották át a forradalmat. A hatalom, kormánya élén immár Nagy Imrével, erőszakszerveivel és szovjet katonai segítséggel fegyveres harcot viselt a statárium ellenére utcára merészkedő tüntetők és fegyveres felkelők ellen. A hatalom és nép élethalál küzdelmében a nép forradalmi elemei nyomultak előre, a hatalom egyre csak hátrált, egészen összeomlásáig. Mindez néhány csodálatos napon belül. Bebizonyosodott, hogy a szovjetcseléd hatalom egyetlen biztosítéka csak a szovjet haderő.
A helyzetet jellemzi Kádár János első titkár esete, próbált egyezkedni a munkássággal, hogy leválassza őket a felkelők oldaláról, és segített abban – akaratlanul is –, hogy munkástanácsok alakuljanak meg, elsőként Pécsett, Miskolcon és a fővárosi Egyesült Izzóban. A munkástanácsok programja azonban teljesen megegyezett a felkelőkével: a szovjet csapatok kivonása először a harcokból, majd az egész országból, az ÁVH felszámolása, a Rákosi-rendszer teljes felszámolása, többpártrendszer bevezetése és amnesztia a fegyveres felkelésben részt vettek számára.
Október 24-én a sztalinista kormány ravasz taktikai lépést tett, miniszterelnök-cserét hajtott végre, Hegedűs Andrást Nagy Imre követte. Bevonták maguk közé azt az embert, akinek a neve az óhajtott változást jelentette a nép körében. A forradalom felszámolása érdekében Katonai Bizottság alakult, tagjai: Czinege Lajos, Fehér Lajos, Földes László, Kovács István, Mező Imre, Piros László, Bata István. A bizottság együttműködésről állapodik meg a székesfehérvári különleges szovjet hadtesttel. Nagy Imre aláírásával kihirdetik a statáriumot, ezt a rádióban be is olvassák. Ávéhás és szovjet fegyveresek gyilkolták a magyar népet Nagy Imre parancsára, kérésére.
Ötödik napra a kommunista hatalom Budapesten összeomlott. A kormány személyi állományában átalakítva, politikai téren teljes elvi fegyverletétellel mentette meg létét október 28-án. A fejleményhez nagy mértékben hozzájárult az angyalföldi munkásküldöttség követelése személy szerint Nagy Imréhez: ismerje el a felkelést nemzeti demokratikus forradalomnak, és álljon a további átalakulás élére. Elküldték a kormányból a reformok ellenzőit. Kádár János behódolt, így látta első titkárságának és pártjának túlélését biztosítani. Bejelentették az azonnali tűzszünetet. A már amúgyis szétvert ÁVH-t már két nappal előtte feloszlatták, és a Kilián laktanyában megalakult a Nemzetőrség, amelynek parancsnoka Király Béla lett.
Bányay László szabadságharcos közlése szerint a Nemzetőrség nevű szervezet a kormány kezdeményezése volt, a tárgyalásokra meghívott szabadságharcos parancsnokok egy része bizalmatlan volt az új szervezet iránt, átlátva a szándékot: a szabadságharcosok ilyen módon történő befogását, lefegyverzését. A becsatlakozás csak részleges volt, a gyanakodók jól számítottak, függetlenek maradtak, ők harcoltak legtovább.
Különleges időszak volt ez, a nagyvilág porondjain folyt egy olyan kísérlet a nemzetközi élet társadalomtudományi, politikatudományi, szociológiai, és természetesen politikai területein, amely a létező gazdasági és politikai berendezések átalakításával, tökéletesítésével foglalkozott. Nagy gondja volt ezeknek a műhelyeknek a Szovjetunió gazdasági és politikai gyakorlata, a nyugati értelmezésben megfogalmazott szocializmus, kommunizmus elmélete és a gyakorlat közötti űr. Nyugati pénzügyi és politikai körök a szovjet rendszer liberalizálásában látták megvalósulni az ideális kollektív államot, amit nem feltétlenül rendészeti eszközök tartanak egyben. A reformkommunista mozgalom ilyen körökből kapott ötleteket és biztatást Oroszországban és Magyarországon is. Jugoszlávia titoizmusa reményteljes volt számukra, bőségesen támogatták. Kruscsev már ennek az irányzatnak a szolgálatában mondta el Sztalint elítélő beszédét a XX. Pártkongresszuson 1956 januárjában. Ez az áramlat adott biztatást a Magyar Írószövetségnek, a Petőfi Körnek. A magyarországi sztalinisták jól látták, hogy a legkisebb liberalizmus is a hatalmuk végét jelenti, tehát mereven elutasították, terrorral akarták kezelni a helyzetet. A Kremlben váltakozott a hideg-meleg hozzáállás, ami követhető volt a magyar hatalmi változásokhoz való viszonyulásban, főleg október napjaiban.
Ilyen esetet mond el a magyarországi párt központi vezetőségének október 26-i üléséről szóló beszámolójában Mikojan, a Szovjetunió külön megbízottja: „Nagy Imre elismételte nekünk a korábban mondottakat a cselekvés két lehetséges útjáról. »Egyik az, hogy határoztunk – mondta Nagy Imre –, hogy a lázadás fegyveres elfojtása mellett a megbékélést, az értelmiség és a néptömegek megnyerését szolgáló politikát fogunk folytatni, elébe megyünk a népi mozgalomnak és a nemzeti érzéseknek, hogy élére álljunk ennek a népi mozgalomnak, és ezáltal szétverjük az ellenforradalmárokat, és megőrizzük a népi demokratikus rendszert«. A másik út Nagy Imre szerint az lehet, hogy a néptömegek továbbra is ellenük lesznek, és ők kénytelenek lennének csak a szovjet csapatokra és a néptől elszigetelt párt egy részére támaszkodni, ez az út tragikus volna…”
Mikojan és Szuszlov a Nagy Imre-féle irányvonal elfogadását javasolták a moszkvai elnökségnek, ideértve a katonai intézkedések helyett inkább „a munkástömegek megnyerését” célzó engedményeket, a kormány átalakítását „bizonyos számú kispolgári demokrata” (értsd: más pártbéli) miniszter bevonásával. Hozzátették: „figyelembe kell azonban venni Nagy Imre ingadozásait, aki opportunista természetének következtében nem tudja, hol álljon meg az engedményekben.”
Október 28-án tehát bejelentették az azonnali tűzszünetet, majd Nagy Imre a rádióban tett kormánynyilatkozatban gyökeres átalakulásokat hirdetett meg. Elismerte az új forradalmi szervezeteket, biztosította a jogosnak ítélt követelések azonnali megvalósítását, valamint tárgyalások kezdeményezését a szovjet haderők visszavonásáról. Mindez még a szovjet jóváhagyásával történt. Nagy Imre bizonyára épített a kialakult helyzetre, de Moszkvában számoltak a második út lehetőségével, és a leállított szovjet katonai beavatkozás újra indításával. Csak annyit ígértek, hogy „a szovjet csapatok a rend helyreállítása után rövid időn belül visszavonulnak bázisukra”. A Gerő–Hegedűs-féle sztálinisták ebből a megfogalmazásból kiindulva további katonai lépéseket szorgalmaztak, és tervezték 28-a hajnalára, a Corvin köz elleni totális szovjet lerohanás beindítását. Moszkva nem vállalta a kezdeményező lépést, ami összefügghetett a szuezi válsággal, ami éppen egy napra rá lépett drámai fordulatba, Izrael támadó hadműveletével.
Október 30-ra a harcok elcsitultak, a szovjet csapatok elhagyták Budapestet, visszavonultak vidéki laktanyáikba. Nagy Imre kormánya amnesztiát hirdetett a harcokban résztvevőknek, bevezette a Kossuth-címert, nemzeti ünnepnek nyilvánította március 15-ét. Lecserélték az ellenforradalom szót, hivatalosan is nemzeti demokratikus mozgalom lett a fejlemények elnevezése. Bejelentette az egypártrendszer megszűnését, korábbi pártok újjáalakultak. A Budapesti Országos Börtönben fogva tartott politikai elítélteket kiszabadították. Csak ekkor szabadult ki Mindszenty bíboros hercegprímás is.
Október 29-én Charles Bohlen (az USA moszkvai nagykövete) kijelentette: országa nem tekinti potenciális szövetségesének a lengyeleket és a magyarokat, tehát Amerika nem kíván beavatkozni a kelet-európai eseményekbe. Ezek után már csak a testvérpártok beleegyezése hiányzott az intervencióhoz.
Korabeli közlemény: „Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és megbízott külügyminiszter ma, november 1-jén délelőtt magához kérette Andropov urat, a Szovjetunió magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét. Közölte vele, hogy a Magyar Népköztársaság kormányához hiteles értesülések érkeztek újabb szovjet katonai alakulatoknak Magyarországra való bevonulásáról. Követelte ezeknek a szovjet katonai alakulatoknak haladéktalan azonnali visszavonását. Kijelentette a szovjet nagykövetnek, hogy a magyar kormány a Varsói Szerződést azonnal felmondja, egyidejűleg kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét, az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez fordul és az ország semlegességének védelmére a négy nagyhatalom segítségét kéri. Andropov szovjet nagykövet tudomásul vette a Minisztertanács elnökének és megbízott külügyminiszterének tiltakozását és közlését, s megígérte, hogy haladéktalan választ kér kormányától.”
Mi ösztönözhette Nagy Imrét és kormánytársait egy ilyen kényes és veszélyes lépésre? A Varsói Szerződés felmondása nem az utcán fogalmazódott meg. Csak arra lehetett jó, hogy felbőszítse a Kreml urait. A vezető kommunistából három napja szabadságharcossá vált Nagy Imre vajon túl akart tenni mindenki máson a függetlenség követelésében? Így akarta igazolni átállását a nemzeti oldalra? Elképzelte, hogy egy ilyen deklaráció varázslatosan érinthetetlenné teszi Magyarországot, és világ szégyenére a szovjet medve farkát behúzva kioldalog az országból? Vagy azt hitte, hogy már akkorát győzött a forradalom, hogy szórakozni lehet a hatalmas ellenséggel? Vagy arra gondolt, hogy Nyugat csak erre vár, és – miként hirdeti – megvédi azokat, akik kivívták függetlenségüket?
Nagy Imrének semmiféle tapasztalata nem volt külügyi dolgokban, sem ismeretsége, sem öszeköttetése nyugati országok diplomáciai köreivel. Gyemekkorunkban volt olyan játék, amelyben a „Nem ér a nevem!” mondóka mentességet adott. A hatalmi politikában nem lehet mondókával kisétálni a vadállat karmai közül.
„Rossz volt Nagy Imre korábbi miniszterelnökségének amerikai megítélése: a budapesti amerikai követség 1954-ben úgy vélte, »a magyarok ellenszenvvel viseltetnek rendszerével szemben«. Nagy gazdaságpolitikáját katasztrofálisnak minősítették 1953–1955 közötti kormányfősége idején. Nagy elmulasztotta, hogy akár szimbolikus lépéssel enyhítsen a két ország ellenséges viszonyán. Dulles kifejtette, az USA-nak semmi köze a Nagy-kormányhoz, az új amerikai követet pedig utasította, hogy ne adja át megbízólevelét. Ezt csak november 3-án másították meg, tekintve, hogy Nagy »elfogadta a nép szabadságra és függetlenségre vonatkozó követeléseit«, és semlegességért folyamodott. Ekkor már túl késő volt. Tükröződött Lengyelország és Magyarország eltérő fontossága is a régión belül. Az előbbi tekintetében a vezérkari főnökök utasítást kaptak, hogy vizsgálják meg a nemzetközi katonai akció lehetőségét, míg Magyarország esetében is elutasították a katonai segítségnyújtás minden formáját.” (Borhi László: Moszkva és Washington között 1956-ban).
Ez az idézett rész tovább bonyolítja a rejtelmet: Amerika értékeli a függetlenségi küzdelmet, de nem honorálja.
Nagy Imre Kossuth-i hangvételű írása is elgondolkodtató: „A népek és országok a szocializmust is csak úgy hajlandók elfogadni, ha az biztosítja, vagy meghozza nemzeti függetlenségüket, szuverenitásukat, egyenjogúságukat. A magyar tragédiának az a lényege, hogy a szocializmus és a nemzeti függetlenség eszméje szembekerültek egymással. A magyar felkelés alapvető értelme az volt, hogy megkeresse és megtalálja ennek az ellentétnek a megszüntetését és megteremtse a kellő egységét, teljes összhangját.”
Mi más ez, mint a szocializmus megmentése, nemzetek általi elfogadtatásának elmélete. Még egy titoizmus. Csakhogy az internacionalizmus elvetése nem érdekelte sem az orosz-soviniszta Keletet, sem a nemzetköziség főfészkét, Nyugatot. Miért nem jött erre a felismerésre fiatal korában, miért csak sarokba szorított állapotában?
Vajon tudott-e Nagy Imre arról, hogy Dulles október 27-i beszédében biztosította a szovjet vezetőket arról, hogy az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot potenciális szövetségesnek, és hozzátette, hogy Amerika célja a kelet-európai országok függetlenségének és szuverenitásának helyreállítása? Bohlen nagykövet október 29-én megismételte az üzenetet a Kreml vezetői számára, hogy kormányának nincsenek tervei Magyarországgal. A State Department elemzése október 30-án leszögezte, hogy minden hathatós segítség a magyaroknak „valószínűleg ellenségeskedéshez vezetne az oroszokkal”.
A magyar kérdést november 1-jén Kruscsev távollétében az SZKP elnöksége Mikojan kezdeményezésére ismét megvitatta. Mikojan 10–15 napot kért a Nagy Imre-kormány számára a helyzet stabilizálására. Szerov erre azt válaszolta: „Erélyes intézkedéseket kell tenni. Meg kell szállni az országot…”. Konyev és Zsukov szerint: „Budapest a felkelők hatalmában van. Eluralkodott az anarchia. A reakció felülkerekedik. A megoldás: megszállás…”
November 2-án Malenkov és Kruscsev Brioni szigetén Tito, jugoszláv pártvezetővel konzultál a magyar eseményekről. Tito helyesli a szovjet beavatkozást, és elfogadja Kádár János jelölését. Brioni előtt Bukarestben tárgyaltak a szovjet vezetők a román, bolgár és csehszlovák vezetőkkel a megszállás előkészítéséről. A románok katonákat is ajánlottak, de ezt Kruscsev visszautasítja. Liu Sao-csi Mao-Ce-tung nevében beleegyezett a katonai beavatkozásba.
„Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!” – mondta Nagy Imre a Magyar Rádióban 1956. november 4-én 5 óra 20 perckor.
A kormány a helyén van! Egy rádiószózatban ennek a mondatnak az üzenete csak az lehet, hogy emberek, tartsatok ki, ne adjátok meg magatokat, a helyzet nincs elveszve. Holott nyilvánvaló, hogy a megindult irdatlan háborúban, az erőviszonyok alapján órákon belül új helyzet áll elő, amelyben a kormány már nem lesz a helyén.
Ha csak az lett volna a szándék, hogy „megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt” akkor nem kellett volna az ország összes városaira rátámadni, és a fővárosba vezető utak házait szétlőni, szinte eszeveszetten. A szovjet támadás célja a forradalom letörése volt. A magyar nép megbüntetése, elrettentése volt. A kommunista Nagy Imre bűne a szovjet szemében egyértelmű: nem teljesítette kommunista kötelességét, nem verte szét az ellenforradalmat. Pedig teljesítette bolsevik kötelességét, a forradalom első öt napjában igénybe vette a szovjet alakulatokat a forradalmárok ellenében. Igaz, ha nem vált időben, a forradalom söpörte volna el.
Fogadjuk el, hogy az események során fölébredt benne a haza iránti érzelem is, nemcsak a félelem attól, hogy a rendszer omladékai alá kerül. Mindkét esetben, tehát hazafivá vedletten is, meg akkor is, ha csak taktikázott, a forradalom ereje sodorta őt magával, olyannyira, hogy megtett olyan politikai lépéseket, amiket az ország elvárt tőle, de olyanokat is megtett, amelyeket hazája sorsáért felelősséget érző politikus nem tehet meg.
A magyar forradalom tragikus hősköltemény, maga a rejtélyes magyar lélek, amely elbukik a lehetetlen megkísérlésében, de feltámad és igazolást kap, amikor a történelem szekere visszatér a méltányosabb útra.
Megjelent az ausztráliai Magyar Élet című lapban.
