Vendégségben Bakonyéknál
Viola még márciusban megígérte, hogy az idén új nyaralóhelyet keres. Áprilisban közölte, hogy nyomon van, májusban a rejtekhely nevét is elárulta: Szarvaskút lesz a kiszemelt hely, Júniusban aztán sóhajtva közöltem, hogy még sose hallottam ezt a jól hangzó nevet, mire Viola rejtélyesen rám mosolygott és közölte: - Odaviszlek!
Talán Muki? – kérdeztem, és megsimogattam örökifjú autónk tükörfülét. A térképen nem találtam a Szarvaskút nevet. Az autópályát karbantartották, két nagyváros eltérített, egy kisváros magába csábított, aztán végre… egy tábla a távolba mutatott: Szarvaskút már a közelben volt. Nem volt ott város, sem falu, az erdőben néhány tisztás, amely egymásba ért, rajtuk játékosan modern épület, fölötte kémény vagy torony… Szarvaskút!
Kipattantunk, a természet illatát kerestük, a szellő köszöntését fogadtuk. Az épületen (a szállodán!) sok ablak, sok ajtó, kevés emelet… Itt minket vártak!
Az üvegajtó belső oldalánál tekintélyes macska hevert, gyönyörű példány, nagy, fehér testén fekete-szürke mintázat, nyakán bőrszíj, rajta apró csengő. Mintha őrködne az ajtóban, mintha várna minket s talán minden vendéget. Barátsággal megsimogattam, s bizony még be is mutatkoztam neki. Nem válaszolt, vagyis beengedett. Aztán föltelepedett az egyik karosszékre, és tisztára nyalta négy lábát. Két mosoly – tőlünk és tőlük, és szarvaskútiak lettünk. A kisasszony (a kisasszonyok egyike) szobánkba kísért. Egy dolgunk volt: csomagjainkat lerakodtuk, a balkonról ámulva körbelelkendeztünk, és mentünk vissza a portára. Bizonytalankodva kérdeztük:
– De miért szarvas…?
A kisasszony mosolyogva intett a háta mögé. – Ott megtalálják őket! De ne menjenek üres kézzel. – A sarokban az állványon garmadával álltak a poharak, bennük almakarikák zöldelltek, vagyis a szarvas-csemege. A kisasszony ránk mosolygott, mi pedig Indultunk a szarvaslesre.
A völgyben rét, rajta kerítés, a rét közepén deszkafészer, mellette itatóvályú, a fűben a házigazdák. Négy-öt szarvas őrszemként hevert, mintha észre se vettek volna! Dehogynem, a fülük mozgott és talán jelet is adott. Egyikük volt a főnökszarvas, vagy – bocsánat! – a szarvasbika.
Brúnó! Enzó! – ezt kell mondani feléjük, kérve, énekelve, hogy szíveskedjenek hozzánk fáradni az eledelért. Az egyik heverő szarvas megmozdult, négy lábra állt, kettőt lépett. Aztán a másik is, közeledtek, a többi nézte őket. A kerítéshez jöttek, megálltak kétlépésnyire, aztán egyre, aztán odanyújtották csodálatos szarvasfejüket és elfogadták a felkínált almagerezdet. A szarvas szája nem kicsi, de nem látod benne a fogát, csak az almán érzed, hogy erős szerszámot hord a szájában. És közben a kínálóra néz, alig mozdul, de a kínáló szemével néz „szarvas-szemet”. A szőre selymes, de minden szál egy irányba simul. Megérinteni nem engedi magát. És közben nevezed Brúnónak, és kínálod Enzót, bizonyosan mindkét nevet értik, vagy inkább hívó szónak tekintik. Minden pohárban egyformán lakik az almagerezd meg a répanyesedék, megeszik utolsó szemig, aztán elvonulnak, három lépéssel hátrább. És néznek rád, és néznek egymásra. És fölösleges mozdulata nincs egyiknek se. A bak időnként megjelenik, akkor ő kér gerezdet, agancsával félretaszítja a többi családtagot. Agancsán selymes szőr, talán vékony bőrréteg is simul.
Ámulva megyünk tovább, alig ejtünk szót. Az erdőszélen kikorhadt, hatalmas fatörzs, megmásszuk, fényképezzük. A törzs belsejéből barlang-sötét üreg ásít, fölmászni alig bírunk a láthatóan régen ott heverő fatörzsre. Számláljuk elő a száz éveket, óvatosan emeljük a kort, amit álltában tölthetett az óriás, meg amit földre döntötten a famatuzsálem.
A lábunk alatt erecske, kristálytiszta forrásvíz, csörgedez, hívogat. Szerény kőszobor, az oldalán apró cső görbül, a vize jéghideg. A fejünk fölött rekkenő hőség, áldás a hűs víz. Ebből ittak a szarvasok is, amikor még „szabad szarvas” volt a nevük.
A birodalom felmérése következik… Vadonatúj országút, autóbusz jár Zircre, Bakonybél felé. Muki, te nyugodtan pihenhetsz az árnyékban. De a „kútból” (a Szarvaskútból!) sorra bukkannak fel a meglepetések: teniszpálya, pingpongasztal, fedett és nyitott medence a földszinten és a háztetőn, csodálatos kilátással. Ha nem vagy a medence közelében, a víz némán hallgat, de ha akarod, pezsgésnek indul, a hab lesz az úr a tetőteraszon és az árnyékos alvilágban. Amint kilépsz belőle, csönd lesz körülötted – neked szól a hemzsegő vízi csoda!
A szálloda körül erdő, tisztás, csalit, ösvény, patak, csermely – ki milyen szót keres és talál rá. Vad a népes és vidám környéken ritkán jár (nappal legalább is nem!), az egyetlen erdei lakos egy bagoly volt, kétszer is láttam, nem volt sem támadási, sem letelepedési szándéka. A forrásra talán időnként odalátogat.
Vacsoraidő, a mi időnk. Azt ehetsz, amit akarsz – abból, amit ők kínálnak. A választék nagyobb, mint maga a választás. Elképesztő a bőség húsban, mártásban, krémben, sajtban, gyümölcsben, nyalánkságban. Aki mindent befal, jutalom összeget kap a „szarvas-konyhától”. Kávé elöl, kávé hátul, a számlán a „mindenevőnek” ugyanaz a tétel áll: svédasztal.
Fölsétálunk az esti csendbe, sötét a világ – itt lenn, odafenn a holdtányér mintha bársonyköpenybe bújt volna: sárgás, fényes, sejtelmes, a felhők baráti tisztelgéssel vonulnak előtte. A hegyek gerincét inkább megsejtjük, mint meglátjuk, az erdő sűrűjéből kifehérlik egy-egy nyárfa. A csend különös „élőtárs”, így, éjszakának menet a középhegység közepén: a szél az ágak sóhajtása, a megreccsenő fatörzs, a saját léptünk zaja jelzi, hogy nem vagyunk magunk a világban.
Reggel egy korai busszal (Muki ma is hadd pihenjen)! Magyarország legmagasabban fekvő városába, a Bakony fővárosába utazunk. Zirc maga úgy tartja, hogy „itt átélhető a múlt, élvezhető a jelen, a város csupa meglepetés, és minden nap színtiszta élmény”.
A város a völgy és a hegytető között szemlélődik, immár évszázadok óta. Amióta van magyar kereszténység, azóta áll templom a városközépen, amely emlékeztet és újjáépítésre biztat. A templom, a rendház, az iskola, a könyvtár – mondjuk így – testvériséget alkot, amelybe jószerével bárki beléphet. Mára nagyszerű barokk homlokzat, torony, oltár és mellékoltárok gyűltek össze, Európa-hírű festmények és magyar szentek szobrai, képei. A múltat őrzik a jelennek, és utat mutatnak a jövő felé – hitet és bizalmat sugároz a zirci apátság. Pedig ezer év alatti időnként szembe kellett néznie veszedelemmel: romboló ellenséggel, lezuhanó repülőgéppel- Némelykor megállt a maga lábán: a sörmanufaktúra háromszáz éve nyújt támogatást „az arra szomjazóknak”.
Az apátságban királyi vendég is járt, de „királyi” a könyvtár gazdag gyűjteménye, ámulnivalók Maulbertsch festményei is. A Vöröstorony diszkréten húzódik meg az apátság homlokán, a toronyból a templom két barokk tornya, az évszázados Romkert, a Bakony néhol 700 méteres, erdő fedte csúcsai mind látszanak. Meg a tó, belerejtőzve a sűrűségbe, közepén apró szigettel, partján András király szobrával. Az ő vitéze volt ama „búvár Kund”, aki megfúrta az ellenséges hajókat, és győzelmet szerzett királyának. De András királyt a saját testvére üldözte el a trónról, és juttatta fogságra – éppen Zircen. Itt halt meg András, még a XI. században, Tihanyban temették el, sírja máig őrzi emlékét. Meg ez a szobor, itt, végső szenvedése helyén. Szép szobor… - szomorú sorsot őriz, sorsot, amelytől a királyok se lehetnek mentesek.
Tegnap keletre tekintettünk ki, ma nyugat felé indulunk, Bakonybél hasonlóképpen számos látnivalót kínál. A templom Szent Mauricius nevét őrzi, majd ezer éve alapították, szerzetesek nemzedékeit készítette a dunántúli magyar keresztény életre.
Az Erdők Háza csodálatos gyűjtemény a Bakony gazdagságából. Az erdőtelepítés, a vadászat és a lőfegyverek, a fa-- és a gyümölcsfélék, általában a virágfajták, a vadak, rágcsálók, apróragadozók, a madárvilág leírása, bemutatása mind megtalálható benne. A két fő „rendtartó” azonban a barnamedve és a vaddisznó. Tiszteletet parancsoló méretű két erdőjáró, mindkettő embernél nagyobb (valamivel). A medve ragyogó gyöngyszemmel tekint a belépőre, de négy méretes mancsán megdöbben, aki barátkozni kíván. Nemigen lehet megállni, hogy (lopva) meg ne simítsa szőrét a mellette elhaladó.
Séta a domboldalba, a gazdag termést ígérő gabona- és kukoricaföldek felé. A domb tövén tó és kápolna, kristálytiszta, hideg vizű tó, a tó mellett szobor. a háttérben apró, szépen ápolt kápolna. A szobor Szent Gellértet ábrázolja, az égbe tekintő, vékony testalkatú szent nyolc kemény évet töltött itt szerény kunyhóban, és írta műveit, úgy ezer évvel ezelőtt. A velencei szerzetesvilágból vonult át a kevéssel korábban formálódott magyar világba, Szent István király óvó szemétől kísérve. Gellért bizonyosan nem gondolta, hogy a sors nehéz napokkal teszi emlékezetessé életét, és őrzi meg tisztelettel vértanúsága emlékét.
A város az egyik látnivalót a másik után kínálja. A Pannon Csillagda nevében és funkciójában (kínálatában!) különleges intézmény. A Naptestvér éneke film a csillagokról, a Nap járásáról, a Föld és a bolygók forgásáról lenyűgözően tudományos és érdekfeszítően tartalmas – diákoknak, felnőtteknek, tudósoknak. A Bakony hegység közepén, a Csillagda műsorán naponta hatszor, mindig van közönség, amikor kilépnek, szemükkel az eget fürkészik, a világ mindenségét mérik fel és benne Bakonybélt.
A látvány, az élmény, a meghökkentő újdonság lehet csodásan érdekes, de mire hazaérünk Szarvaskútra, a svédasztalhoz, bizony nagyra nő bennünk a fáradtság. Azért még két medencét körbeúszunk, lesétálunk a szarvasokhoz, egy köcsög almagerezddel szép álmokat kívánunk nekik. Holnap délelőtt indulunk haza, de őket, és mindent, amit láttunk, elvisszük magunkkal, mint akár ezer éves bakonyi csodát, amiért érdemes lesz még visszatérni.
Lukáts János
2024. június 23.
