Pusztai Zoltán: Krónika

 

– Pap Gábornak –

Attila, Róma falai alatt, angyali üzenetet
kapott. Európa, (mit így illik nevezni,
mi akkor még sehol se volt) örömlányok,
pénzváltók, rabszolgatartók bölcsője, fészke:
azóta hőssé lett vandáloknak hódolva hullott
csak térdre, s köszönetet, esengve azóta se
rebegett annak, ki ingyenkegyelmet osztva,
nem rombolta a pokol tornácát porig.

Tagadhatatlan: (időmértékes verslábakon
szökellve, latinos dicshimnuszt zselatinos hajú
ámokfutó tógában táncoló hordáról hiába zeng)
e mostani, civilizációnak becézett, csúfolt
falanszter előfutára valaha etalonként ontotta
lépten-nyomon, gyarmatokon, harcias istenek
képmásával díszített cirkuszban bőven a vért –

Tény és való, Firenze díszeit, Szikambria
tulajdonát, a Göröghonba fuvarozott torzókat
(lefűrészelt lófejet, mást) visszaperelni
életveszélyes ma – Holdvilágárokban
bolyongva, míg életfa lombja hull: Targitaosz
király kései utóda, távol a Hargita szakrális
hegyétől, e vaskorban aranyfokosra aligha lel.

Itala hajnali harmat, étele ostyafehér kenyér,
annak, ki Itáliának hátat fordítva táltos lovon
suhan, akár a szél – Mezopotámia
Duna és Tisza öntözte kertje rejti a titkot:
gazság és igazság között csupán egy isteni
értékű betű a határvonal, s szívében bosszút
tolvaj, ha forral: lopott kincsekhez égi igét
nyelvére farkasvakon tündértől hiába kér.

Lapozni lehetne tovább is persze: Jézus sebe,
hogy ne is színezze tovább már bíborvörösre
Hunnia egét napnyugtakor, s hogy ostor
és korbács se legyen többé a képen,
csak bronzból öntött szobor: farkastejet
kortyolgató ikrek a templomtorony árnyéka
előtt a kopott kövön, és túl már a képzelet
vihar rojtozta vásznán vesszen a ködbe a fény –

Apróság, mondhatná egynémely kalandor,
hogy kiradírozott néhol (imitt-amott) a lapról
egynéhány nekünk szánt üzenetet Bizánc
és Velence ügynöke, s a kétfejű keselyű
címerével pecsételt aktákat kulcsra zárt
páncélszekrényben rejtegeti előlünk ma még
e kor, mely lézerfegyvertől megolvadt megalitot,
szívcsakrát, romlatlan testet mesebeszédnek mond.


Magról, amelyből Csontváry libánusfája, királyi
cédrusa lett, amelynek angyali lombkoronáját
álmodom borongós napon, szúette aranykeretbe
este: lobogó gyertyalángnál, létem, ha lemerül,
verset ki ír? szárnyal a szó, akár a nyíl, örömhírt,
vigaszt remélve, a Magyarok Istenét szólítja,
hívja a rím és a rag, mint halkuló hattyúdal,
mely szürkületkor, végórán visszhangra vár –

Az nem lehet, hogy tükörképét a mennynek
ne lássam többé e földön soha, hogy ablaktalan
betonfalak tövében harsányan rajtam kacagjanak
kárörvendő, holdbéli halálfejek, s móresre
Heródes zsoldosa oktasson lépten-nyomon,
gomolygó ködben, haláltengely jelölte keresztúton,
hol kincs, ami nincs, és jussom csak római rom.

Gizai piramisok, nílusi hajóút emléke, fénykép
a Királyok Völgyéről, hol Thébai Remete Szent Pál,
a sötétség seregét fékezve érettünk imádkozott,
ki másmilyen dimenzióban, titkos barlang
csendjében, mélyén, hová már homályos tekintet
nem hatolhat, nem érhet el, mit nem láthat avatatlan
szempár soha: gonosz erőktől oltalmaz minket ma is.

Nap és a nép, folk és a falka – vadászkalandra
jobb lesz, ha nem vár, ki madár csőréből ívelő
virágos indát (igét) metélni sosem volt rest;
szólni, növekvő hittel ki mer, mielőtt kalitka ajtaját
zárná rá megint az est, aranyat égben keressen,
igazgyöngyöt a mélyben, s ha rábukkan,
rá lel: ne kérjen tükör előtt magától bocsánatot,
akárki, bárki is próbálná szárnyát szegni szavainak.

Égessen tüzes vasakkal bőrömbe bélyeget
a végzet, (mint megannyi igaz hitű regősbe,
ősbe, pecsétgyűrűvel ujján a kéz, mely levitézleni
tanított aztékot, mayát, szent könyveket hajítva
a lángok közé, s vezényelve halálsikolyhoz
örömzenét, ha feszállt a füst) iránytűt, térképet
ragadjon el tőlem ki útonállóként utamba téved:
az igaz szó gyöngy, s fénylőbb, mint harminc ezüst.

Pár ezer év annak, ki tiszta forrást keresve odáig ér,
ahol a mindenség tejútfehér körtemplomában
a Világ Világossága, az Igazság Napja ragyog,
nem több csupán egy perc; ahol a csillagok:
szentek és táltos királyok születnek,
s hol nyugodni tér a szél, vízzé a vér miért is válna?
cédrusfa koronája hirdeti lesz (feszületet bár fejsze
farag, s vakharag karót hegyez) minden, mit Isten ígér.


Kristályosul, dermed már fekete hópehelyként
halotti csendbe, (akárha sivatagban futóhomok)
imitt-amott a porig alázott, önnön magát
ismétlő, fényét és lényegét veszített lét,
de télre tavasz jön, s bár mást kürtöl világgá
fantomfélelmeket gerjesztve más, égszínkék
tintával, angyalok írják a holnapok könyvét,
s az ég: végszóra jó királyt, jó hírt küld tudom.

Irgalomra, fékeveszített, időtlenül iramló időben
többnyire az vár csupán, ki eredendő bűnről beszél,
s nem érti szavát a szeretetnek, s rettegve él,
s térdre borulva Messiást mond Jézus helyett,
nem sejtve, hogy lett a Jó, az élet vizét hozó,
mennyei Mindenható olyan, kitől is rettegni kell,
mint pokol tüzétől, mely e világon lángol csak fel –

Rémhír, hogy büntet, s hogy vérrel ír törvényt
az Úr – testvér szavunk: bor és kenyér, s hófehér,
szűztiszta hajnali Napkorong az oltár fölött az ostya,
s bár szent sólyom városa, Hierosolyma nem őrzi ma
ősi hitét, s álmomban hiába repülnék Babba Mária
szentélyét, Tündér Ilona templomát keresve Babilonba,
van még e világon hely, hol szép szóra szép szó felel.

Átkot szór fejemre olykor, máskor, mint kákán
a gordiuszi csomót bogozó bolondra, csöbörből,
vödörből hideg vizet: koholt vádat, rágalmakat zúdít
ez és amaz – szent igaz: koszorúból, virágcsokorból
magyarnak néhanap nem marad más csak a gaz,
és villa és kés között a tálon (a mélyhűtött porcelánon)
ecetes halból csupán a csontváza annak, mely olyasmi
jövőt jövendöl, mint koncepciós per előtt a csók.

Lidérc fény, múló balsejtelem, mi más is lehetne,
lenne, mit beteges elme vetítő rossz nyelvekkel,
hitetlenekkel nem perelve, kérdésre választ se várva,
bármilyen nehéz teherrel vállamon, szálegyenesen,
mint kinek vesztenivalója régóta szemernyi se,
és őrizve viharos szelekben is tovább a lángot,
és nem szisszenve, ha behegedt sebeket szakít fel
szívemen istentelen beszéd, Júdások sötét tekintete.

Attila kardja, Szent László szelídsége jelölte ösvény
legyen utam, s ha túl már a Golgotán, feltámad majd
e Nemzet (velem vagy nélkülem) szerte e csillagon
ünnep legyen, s ismerje be, szeméről hályogot törölve
szerte a nagyvilág: új élet magból sarjadhat csak,
s magyar szavak nélkül a hangzavarban, Káin kezén
Ábel kiontott vére nem sejtet egyebet, mást: romhalmot,
romlást, sokadik jégkorszak utáni újabb jégkorszakot.

 

Nimród, ki íját feszítve csillagösvényt őriz, égi kaput,
Atilla nyugvó helyéhez közel a Pilis Vadálló (vádló!)
köveinek csendjében, rengetegében, s az életfa
lehajló ága alatt: az idők végén és kezdetén
visszatér testet öltve, s elhozza azt, mit örökre
elveszettnek hittek sokan, amit az utolsó aranyágat
letörve, volt ki már kárörvendőn, végleg halottnak remélt,
s aminek fényétől fényévnyire dagaszt ma sarujával sarat.

Gáncsoskodásra, gyermeteg aknamunkára legyint a bölcs.
Yorik, itt és most idétlen tréfának vélné a konspirátorok
Nakonxipánban zajló, eszement mesterkedését,
azt, hogy a spirálgalaxisok karjára is bilincset
kattintana (királydinnyés homokban építve magának,
másnak: légvárat, szépségszalont) egynéhány bolond,
s hogy X Y csontvázzá csupaszítva kívánná látni a hont -

Intelmeket felejtve, nevesincs ködevők sereglenek,
Magor s Hunor hazáját, házát rablótanyának nézve,
Rémus és Romulus utódaként – Gilgames történetét,
s Oziris testét (mit szétszabdalt Szét, az éjsötét tekintetű)
színezi ólomszürkére, hogy ne is vegyem már észre
kit rejt a mítosz, a trójai faló gyomrából lopakodó
csipetcsapat, mely amerre jár, s ahova ér: ott kiég a fő.
Óriásra, ódon varázsszavakkal ajkán (bár másként, mint

Démoszthenész) vészterhes napon, észveszejtő órák során
Ugor talán, de nem éppen jégmezőről szalajtott királyi
szkíta: igaz magyar vár, távol az ordas eszméket
terjesztő álpróféták szószékétől régóta itt, hol rizsporos
paróka, barokkos ciróka-maróka, tóga alól kivillanó
pucér fenék, léggömböt hámozók boldogtalan körtánca,
csatazaja: követendő példa nem lesz, akárki bármit tanít.

Ninive nihilbe kanyargó nyomvonalán haladjak vakon?
Orion párducát ne lássa templomi mennyezeten szemem?
Kairóban keressem fekete gránitba vésve a titkot?
búgócsigát pörgessek megolvadt üveghegyen?
hiszem és vallom: közeli tájakon, a Kárpátok hó lepte
koszorúja övezte tündérkert szent földjén lelek csak
arra, mit porig rombolva se tüntethet el, skorpiók halálos
mérgét fröcsögve senki soha, mivelhogy égi igékben él.

Árpád-kori, turul vérből való szentek üzennek: Heródesek,
Júdások hadoszlopa veszik maholnap ködbe – Attila:
Atlasz, ki vállán tartva a földgolyót, Istennek ostora,
világnak jó pásztora, gátat vet a kozmopolita menetnek,
s láthat majd szájtátva Gólem és törpe idővel jó pár
csodát: angyali csillagot, Szent Koronát, Fehérvár aranyló
Naptemplomában, mely régi (égi) fényében ragyogva újra
jó kedvre deríti fent, a hetedik mennyben a Teremtőt megint.

Share

Kiegészítő információk