Elisabeth Bérczy Bernström: Tudod a jelt?

 

Emlékek 1968 nagy nyarából. Visegrád

 

Áprily Lajostól a kérdés. A címet adó. Tudod a jelt? – Vándor-párjához intézi, a vén kaputoronynál, Visegrádon. A Poéta – kinek, 1968 nyarán még alig egy éves nyughelye mellett, egy teljes órát is eltölthettünk.

Az időt megidézve, emlékszem, hogy az uram Erdélyről beszél, melyet, még a Forradalom előtt, s mielőtt világnak ment volna, bejárhatott, 1956 nyarán. Az pedig történhetett pesti iskolája, és egy brassói magyar líceum közötti diákcsere folytán. Versfoszlányokat idéz, de nagyobbrészt csak hallgat. S én vele...

A Főútról a római katolikus templomnál felkanyarodva, Árpádházi Szent Margit szobrától nem messze találni a síremléket. Mindjárt a temetőkert után, baloldalt. Az útnál, mely Nagyvillám és a Fellegvár felé is visz.

Jó Áprily Lajos... Erdély havasai helyett Visegrád hegykoszorúja... Az, mi a lélekbe a békét hozta volt? Majd: az örök békét...

Azon első magyarországi utak előtt, merthogy apósomhoz, Visegrádra is az út, fel voltam én készítve! Fel, például Áprily Királyasszony kertje címűkölteményéből. Miként az uram ifjúkori nyári vakációiból! Teltek azok pedig ott, hol a középkor nem csak a kövektől, de a vadvirágok által is üzen!

S a jel? A jel, a vén kaputoronynál?! Mert anélkül, kedves, „állj! s ne tovább!”... Mondhatom: kemény. Mikor pár lépésre vagyunk tőle! Szinte érinthetjük a falát. A vén Salamon-torony! Alabárdos őrszemek árnyaitól lakva! – Az uramnál emlékek ébrednek.

Mily kísérteties is volt – képzeljem csak el, mikor ő ott bent járt először, Bende Karcsival – vagy amikor a toronytól, a védőfal mentén küzdötték fel magukat, két hetedikosztályos, fel, egészen a Fellegvárig, ott a tetőn. Úgy 1953 nyarán. Nebulók! – Ha valaki, Maguk tudták! Tudták, a jel-t. – Árulná el? (Az olvasó megértését kérném, amiért kiméretett rám a magázás gyakorlása; magázni, magyar nyelven!) A jel-t!– mert én most őrszemek ellenébe is: megyek! Meglelem a bejáratot, és fel, a magosba!

Mondja, szép Kegyed, bátorság-próbára készül vagy mire?! – Állja csak ki, ha az a kívánsága – mondja az uram, rám hagyva, mit tegyek, mi másként, ha nem magázva! Majd halkra fordítja a szót: A jel... Azt mi, mi magunk találtuk ki, magunknak. Titoktartásra. Balkéz a szív fölött, hozzá Zách Felicián tőrbe csalt leányának neve: Klára.

Cserélünk? A kéz legyen hites-uram keze! Adja, teszem szívem fölé... Bal mellem halmára. És hozzá az a név... – Én már mentem is! És ha úgy akarja, maradjon lent! Legalább integethetek valakinek, onnan föntről.

Fapapucs még nem trappolt nagyobb igyekezettel a vén kaputorony koptatott lépcsőin, mint az enyém. Emeletek és percek, és már integethetek is, jó alá... Fenn: a látvány! A kép, mely Áprily-t megkötözte: a víz! A hatalmas folyam... S mikor körül is hordozhatta tekintetét:  ...erdők... sziklák... s ott fenn: ... hősi tető és a várfalak!... S talán máig, az arra bolyongó árnyak? Zách Felicián, s azÁruló” – Görgey? A hőskor egyik nagy aggastyánja.A Királyasszony kertjében sorok hajolnak emléke fölé. És nem volt áruló. 

Apám, a katona, a svéd hadsereg ezredese, utánajárt, mert kértem. Majd vallotta: „Görgey Arthur tette, ami a tiszte volt. Mentette seregét. A katonái életét mentette. Mi több: mentette a becsületet!”

Látni-e hajót? – hallszik lentről – vízen szállót? Csak egy uszályt!– kiáltom. Szemben a sodrással. Szemben a sodrással?!... És rámjön! És nem először! mutatni uramnak –  a világnak! – minden nehéz ellenébe – mutatni, a játszi szépet!  Egy asszony, a huszonötödik évében.

Ma reggel a pirosabb rúzst választottam. Harisnyátlan lábamra svéd fapapucsot, fehéret. S a leengedett, lófarokba kötött sötét hajam fölé díszt, világos drapp horgolt csipkéből. – A hajdísz színében meg, vállakat szabadon hagyó, omló, vékony ruhát. A deréknál valamicskét összefogva. Az ókori idők kariatidáiviseltek hasonlót. (Talpig azért nem ér le a hossza!)

A gondolat pedig – óh, olykor messze fut velem. Egy másik világba. Alig egyéves leánykámat hagytam hátra, majd két hétre, anyámnál, Gotland szigetén. Szomorúság fog el, ahányszor eszembe jut! S én, a Salamon-torony tetején...

Körülnézek. Keresem a lelátásra nyíló helyet, a térre, ahol az uram álldogál. A védőkorláthoz közel, a Duna felé. (Tudniillik: lőrések híján maradt a toronytető e része.) Integethetek. Intek is, hogy mégis jönne fel! Látnia kell a képet! Fejrázás a válasz; járt ő már fent!... Én Istenem! – mi is állhat húzódozása mögött? Tart valamitől? Talán attól, hogy idefenn zúdulnának csak rá az emlékek, úgy igazából, volt ifjúsága? – Csodálni azt, mihez hűtlen lett?!

Azért is a játszi szép! Ez a tető – és a táj körüle – egy színpad! Szinte teremtveaz én kariatidámnak.  Egyszál magamban. Delelőn a Nap. Szellő alig. Kézitáskám a lábamnál. Először a papucsomat is leveszem, de gyorsan vissza. Forró a kövezet. Még kiáltom le az uramnak: egy kariatida!  Női intuícióm követve alakítom a lét könnyedségét példázó szobor-asszony mását: A hát egyenes. Lábak össze. A fő emelt, kissé hátra. Karok vállmagasba. S tovább a hajdísz iránt. A két tenyér most fölfelé, síkban a dísszel. S már tartom is helyén, a fejtetőre nehezedő, – képzelt márványkő alkotmányt! Az arcról olvasva: a teher – tollpihe! Harmónia az arcomon. Letörülhetetlenül. A légvétel? Mélyebb, talán gyorsabb is, mert várakozásban vagyok. A mellek fel-felrebbennek  picinyt, a könnyű szövet alatt – Egyszerre vagyok szobor, és egyszerre élő!

És még hátra van a befejező rész. Pedig. Térdet hajlít. A két térd egyikét. Lábujjak fél-pipiskedésben – s elő a láb, és megemelve, egészen fel, teljességében: a comb! Az süt át – parazsasan – a ruhán...  Ím, a kariatida. És most csak állni. Állani moccanatlan. Tartani fejem fölött a világot!

Csak jönne! Nem pusztán látásomra, jöhetne másért. Azért, hogy találkozzon ifjúkori önmagával. Itt, fenn a tetőn. S béküljenek meg! Mert nem volt árulás hazája ide-hagyása. Egy-egy hosszabb pillantást még küld felém. De maga elé is néz. Megérzésem, hogy töpreng. És az esemény, melyet álmomban sem gondoltam volna –: bekövetkezik! Egy óvatlan pillanat töredéke alatt. Egy a mozdulatlanságból kiszabadult mozdulat okán a fapapucs egyszeriben megcsusszan, le a pipiskedő lábról, és hull, zuhanó repülésben alá, a toronyból a mélybe. Rikoltok – jaj! vigyázni! Nincs találat! – kiált a magosba az uram. És már jön! Veszi a lépcsőfokokat. S hallom vagy hallani vélem, lába dobbantásait. Visszhangként szívdobogásomra... Hozta a papucsomat!

 

Svedala, 2019. november – december

 

 

 

Kiegészítő információk